Negyven // Ördögi ringlispíl

sziasztok!

sajnálom, amiért ilyen szerencsétlen vagyok, és megint ugyanott tartok, ahol nemrég tartottam: mentegetőzöm, miért nem írtam, nos... majd' egy évszázada. nekem legalábbis annak tűnt. most viszont itt vagyok, és egy extra hosszú és tartalmas résszel érkeztem. a nagy része már az újabb szünetem óta itt lapult, viszont képtelen voltam befejezni. olvassátok legalább feleannyira szeretettel ezt a kis részt, mint amekkorával én dolgoztam rajta... mert igyekeztem mindent beleadni. a következő rész nagy durranás lesz... woah, alig várom!! ne feledjétek: már csak négy rész, s itt a vége. szinte hihetetlen. lotta loves xx <3

Niall frenetikus koncertje után ahányan vagyunk, az ünnepelt sztárunk által hívott limuzinnal az afterparty helyszínére megyünk, mely egy külvárosi, külön nekünk lefoglalt pubot takar. Tudom, az este folyamán egy csepp alkoholt, annyit sem fogok magamhoz venni – a legegyszerűbb okból kifolyólag: nem akarok –, és remélem a többiek is így vélekednek a témával kapcsolatban, mert őszinte leszek, szerintem a szórakozás és a jó hangulat megteremtése nem egyenesen arányos a féktelen iszogatással és a jó öreg „ereszd el a hajammal”. Ismételten emlékeztetem magam az életemet uraló és tökéletesen kézben tartó, határtalan pozitivitásra, melyet egy, mindig jó észben tartani, hiszen nagyon-nagyon büszkévé tesz, és kettő, sosem akarom természetesnek venni, hogy azt az életet élem, amit, s úgy, ahogyan: boldogan és elégedetten.

Az utóbbi egy évben egyre és egyre többet ismertem meg magamból, az új Ava Michelle Heartból, és sosem voltam még büszkébb arra nőre, akivé váltam. Egy céget vezetek az álomvárosomban az egyik legjobb barátommal, akire az életemet is rábíznám. A nevelt lányomnak olyan életet biztosíthatok, amilyet megérdemel és közben álmaimat élem nap mint nap, amikor csak kilépek az apartmanból vagy elmegyek futni Darrennel. Szabadidőmben – melyből sokkal több jutott, mióta töviről-hegyire, saját kezűleg osztom be napjaimat – legkedvesebb hobbimnak élek, mellyel gyerekkorom óta imádok bíbelődni, és sosem éreztem magam teljesebbnek és boldogabbnak. Világnyelven még azt is mondhatnám, majd kicsattanok! Minden a helyére került az életemben, amióta elkezdtem tenni is érte – és remélem, vagyis tudom, hogy anyukám büszke lenne rám. Olyan nővé váltam, amilyenné mindig is kívánt és megálmodott engem. Ha mondhatok ilyet: frenetikus érzés biztos válaszokat lelni olyan kérdésekre, melyeket világéletemben kerestem.

Mikor belépünk a pub ajtaján, Niall középre verekszi magát és emelt hangon felszólal.
- Na, ki mit kér? A mai estét én állom!
A pult mögött várakozó, vörös hajú srác magasba emelt kezekkel ujjong, majd két ujját ajkai közé véve vad fütyülésbe kezd. A fiúk teli szájjal kiröhögik a lelkes beosztottat, ki már előre látja az este sikerét a házra tekintve, majd megfeledkezve Ni eredeti kérdéséről, ahányan vannak, a pulthoz sorakoznak, míg mi lepakolunk a vörös bőrhuzatos kanapék előtti asztalokra, majd levágjuk magunkat a heverőkre. Már amennyire fetrengő pozíciómból rálátásom nyílik, szétnézem kicsit, és jól esik a szemeimnek, amit látok. Egy 80-as évek inspirálta helyet alakítottak ki, amiről a kocsiút alatt megtudtam, Niall még évekkel ezelőtt lelt rá a haverjaival egy kantúra során. A helyiségben meleg fények uralkodnak, az atmoszféra pillanatok alatt ellazít. Ahogy forgolódom, kiszúrok a fal mellett húzódó asztalsoron jópár vízipipát, mire felcsillan a szemem. Megannyi emlék rémlik fel tizenhat éves koromból, mikor egy török étterem alatti, Sisha nevű helyen melóztam heti négy alkalommal, mocskosul jó fizetésért – nos, akkor legalábbis annak tűnt. Olyan volt az a hely, akár az Alvilág, s minden alkalommal, amikor leértem a csigalépcsőn, olyan érzés fogott el, mintha tényleg valami illegális helyen járnék, melyet nem más, mint a nagy Hádész üzemeltet. Előfordult, hogy az ott dolgozókkal poénból így is hívtuk a főnökünket, Jeffet, de sosem volt belőle baj: jófej, laza férfi volt, és csak velünk együtt nevetett förtelmes tinihumorunkon.
Miközben az emlékek megállíthatatlanul pörögnek az agyamban, én már a különböző méretű és színű pipák felé tartok, időközben a pultos sráchoz kurjantva, egyáltalán szabad-e. Még pontosan emlékszem, hogyan működnek ezek a masinák, s hogyan lehelhet beléjük lelket az ember.
- Merre találom a köveket? – veszek egy száznyolcvan fokos fordulatot, és a szeplős gyerekre vigyorgok, totál átszellemülten. A vöröske egyébként erősen emlékeztet Ron Weasley-re, de szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Ruper Grint a forgatást befejezvén nem alacsonyodott le egy mulatozó szintjéig.
Szinte.
- Ha várnál egy percet, máris mennék, és segítenék – böfögi ide nekem a srác. Hangsúlyától elkerekednek a szemeim.
- Haver, tudja, mit s hogyan. – Nem más kel a védelmemre, mint Harry, melyen ha lehet, csak még jobban meglepődöm. Egyik szemét rajtam tartva folytatja. – Évekig dolgozott egy belvárosi placcon. Nincs semmi ok az aggodalomra, nem ront el semmit.
- Hát... – Caleb kételkedően húzza el száját. Középső ujjamat felmutatva hálálom meg a belém fektetett bizalmát, mely megmelengeti a szívemet.
Ezzel egy időben a pultos gyerek is válaszol.
- Nem tűnsz egy sishás spinének – mér végig jól láthatóan, szája sarkát kis, szemtelen mosolyra húzza. Liam felvont szemöldökkel oldalaz be a közöttünk lévő térbe, ezzel kitakarva engem a vöröske elől. – Nyugi, jó! Felőlem nyomasd csak, de figyelmeztetlek: ha bármi balul sül el, a kis, őrző-védő pasid fizeti a cechet, amiről elárulnám, elég borsos lesz!
Harry és én tökéletes szinkronban léve vágjuk rá replikánkat.
- Nem vagyok a pasija.
- Nem a pasim, de kösz! Merre találom akkor a köveket? – Vöröske hátraint a válla fölött, be a személyzeti helyiségbe. Cseppnyi kételkedéséggel indulok hátra. A lengőajtót belökve pont szembeesik velem a pult, melyek a hozzávalók sorakoznak. Apró mosoly kúszik arcomra, amikor kezeim közé veszem a fém fogót, és a rám várakozó kövekhez lépek.
- Kell segítség? – érkezik a kérdés a hátam mögül. Megugrom ijedtemben, és megfordulva látom, Harry az, aki utánam jött.
- Nem, megy ez. Nagyon furcsa, de szinte minden mozdulat beugrik... Különös.
Harry  művészujjait összekulcsolva a háta mögött magaslik ki előttem, és fejét kicsit félrebillentve, alsó ajkát lebiggyesztve vezeti végig pillantását egész lényemen – esküdni mernék, hogy még az aurámat is végigtapogatta azokkal a hatalmas, zöld szemekkel.
- Nos, ha engem kérdezel... mindent összevetve én ezt cseppet sem tartom furcsának.
Belülről harapdálom az arcomat, amint a válaszon gondolkodom.
- Azt viszont már igen, hogy itt vagy, és nem kint, a barátaiddal.
- Te is egy vagy közülük, Heart!
- Ez szívmelengető, Styles!

Veszélyesen közel haladva egymáshoz sétálunk vissza a többiek közé, karunk szinte teljesen a másikéhoz simul. Orcámat felszegem, csak hogy senki meg ne lássa, mennyire elbizonytalanít az érintése. Aggasztó. A kanapékhoz érve már az az előtti dohányzóasztal mellett és tetején sorakoznak a pipák a csövekkel, a fiúk éppen hordani kezdik az italokat. Harry, amint elhelyezi az izzó köveket, melyekkel kisegített, csak hogy ne kelljen többször fordulnom a kelleténél, egyből a fiúk segítségére siet. Liam és Niall igazán kitett magáért, ugyanis minimum három tucat pohár és korsó, pezsgővel teletöltött magasnyakú szemez velem az asztallapon, és már éppen indulnék, hogy én is kikérjem magamnak a saját alkoholmentes italomat, amikor Caleb elkapja a derekamat, és az ölébe ránt.
- CC-nek és neked kólát hoztam. Remélem, megfelel – rejti arcát nyakhajlatomba, és érzékeny bőrömre szuszog, mely vihogásra késztet. Érzékelem, ahogy Harry felénk kapja arcát, azonban rövidesen, mindössze pár pillanattal később már vissza is fordul beszélgetőpartneréhez. Caleb elégedett vihogását követően lekászálódom az öléből, és a mellette kihagyott üres párnára csusszanok.
Az este folyamán majdnem mindenkivel sikerül hosszú, tartalmas beszélgetésbe bonyolódnom. Niallel és Liammel sok pótolnivalónk akad, egy kérdést sem hagyunk megválaszolatlanul. Meglepetésként ér, amikor Lou is becsatlakozik, és látszólag őszintén érdeklődve figyel minden egyes szavamra. Egy idő után már csak ő marad mellettem, és ahogy egyre belsőségesebb és privátabb vizekre evez a beszélgetés, úgy húzódunk arrébb, s sajátítunk ki magunknak egy pipát, melyen megosztozunk.
- Nem furcsa, hogy egy helyen bulizol a volt faszid mostani bigéjével? – érkezik az újabb kérdés. Hátravetett fejjel felnevetek.
- Már meg ne haragudj, Tommo, de úgy tűnik, mintha nem lennél annyira nagyon elalélva Kendalltől – eresztek meg egy kis, mocskos mosolyt. Louis hatalmasat bólint.
- Így van. Sosem csíptem, soha nem is fogom.
- Nekem máshogy rémlik...
- Az mindegy, neked hogy rémlik, csibe – hív régen hallott becenevemen, melyet tőle még régebben hallottam, mint a többiektől! – Az elmúlt időben átértékeltem egy-két dolgot. Tudod, kezdetektől fogva úgy éreztem, felelősséggel tartozom a bandáért, a tagokért; Harryért pedig valahogy méginkább. Legjobb barátjaként szinte kötelezettségem megvédeni... nos, legalábbis úgy gondolni, hogy én most erős voltam és bátor, mert kiálltam mellette... még akkor is, ha tulajdonképpen szart sem tettem, adott esetben pedig még rontottam is a dolgon. Érted, hova akarok kilyukadni, vagy csak értelmetlenül halandzsázom?
- Nem nagyon értelek – húzom el a számat.
Louis hosszan sóhajt egyet.
- Maradjunk annyiban, hogy miután elmentél Angliából, nem voltál a „Top10 kedvenc ember” -listámban, sőt, még a „Top20”-ban sem! Viszont rá kellett jönnöm, hogy ezzel abszolút nem teszek jót Harrynek, pedig csak azt akartam, elhiheted... Amikor Freddie megszületett, ő mellettem állt, miközben senki más nem támogatott. Nem hittek bennem, ha kimondhatjuk, csalódtak is bennem, és ezt nekem el kellett fogadnom, hiszen megérdemeltem!  De Harry más volt, ő támogatott. Már akkor is, amikor még csak megtudtam, hogy a kicsi Tommo egyáltalán megfogant! Nem fröcsögött az utálattól,  mint ahogy mások tették volna vagy akár tették is, amiért képes voltam megcsalni Eleanort, ami teljességgel megbocsáthatatlan, hanem mellettem állt, sőt, még magához Briannához is kedves volt! Freddie-t azóta is kényezteti... Ennélfogva muszáj volt átgondolnom egy-két dolgot az életemben.
- Figyelek – biztosítom előre dőlve. Louis mélyet szív a pipából, mintha csak időt engedne magának arra, hogy jól átgondolja a folytatást.
- Sajnálom, amiért egy farok voltam veled, Bipi.
- Nem gáz – húzom ajkamat óvatos félmosolyba. – Én sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen voltam.
- Tudom, milyen okokból kifolyólag döntöttél úgy, ahogy. Ava... bevallom, a helyedben én még messzebb is menekültem volna, mint LA, hihetsz nekem!
- Hiszek – röhögök fel egyetértően, s ő velem együtt nevet. Amint azonban elszáll a kialakult, kellemesen felhőtlen hangulat, Louis egy pillanat alatt komolyra fordítja a szót.
- Ava. Szeretném, ha nagyon őszinte lennél velem, mert ez most egy iszonyatosan fontos kérdés lesz, rendben? Szeretném, ha jó alaposan átgondolnád!
- Oké – válaszolom, és nem tagadom, eltökélt pillantásával nem kicsit hozza rám a frászt, de nem csak neki, még magamnak sem engedem meg azt a luxust, hogy ezt ki is mutassam.
Rövid hatásszünetet követően szólal csak meg, kérdése belém szorítja a levegőt.
- Mit gondolsz, Ava? El tudod képzelni magadat a jövőben Harry oldalán, karodban a közös gyereketekkel? Hogy érzel ezzel kapcsolatban?
- Húha – fújom ki hosszasan a levegőt, és a plafonra emelem a tekintetemet. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha a szemgolyóm teljesen hátrafordult volna a koponyámba, de persze mind tudjuk, hogy ez lehetetlen. – Fogós kérdés, mert ha most teljesen őszinte akarok lenni veled, Louis, akkor azt mondanám, hogy egy részem mindig kész lenne újra a kezei között lenni, ahol régen annyira jó volt, mintha csak otthon lettem volna... Másrészről viszont úgy gondolom, ez nem lenne jó döntés. Sőt, a valaha volt legrosszabb lenne! Vannak olyan emberek és helyzetek, amiket magunk mögött kell hagynunk, még ha kicsit fáj is... Mert persze, kissé fáj még a gondolata annak, ahogy a kettőnk története véget ért, de egy momentumot sem bánok belőle, mert úgy nem lenne a miénk... Érted, ugye? Mert én már kicsit összezavarodtam. Csak azt szerettem volna kihozni ebből az egészből, hogy nem hiszem, hogy ez valaha bekövetkezne, már csak azért sem, mert egyikünknek sem létfeltétele a másik maga mellett tartása. Egyedül is boldogulunk, még akkor is, ha fél életünket a másikkal töltöttük... legalábbis úgy érzem. Új lehetőségek adódnak, új embereket ismerünk meg, az idő eljár fölöttünk... Neki ott van Kendall, aki egy csodálatos lány, és őszintén örülök, amiért Harry mellette kötött ki. Megadja neki azt, amire szüksége van. Össze fognak házasodni, születik pár csodálatosan szép gyerkőcük és egy szép, teljes életet élnek le egymás mellett, mert megérdemelnék. Nincsenek bennem rossz érzések feléjük, higgy nekem! Én még keresem azt, aki ismét ilyen érzéseket tudna kicsalni belőlem, kitartóan keresem, viszont nem hajhászom. Majd jön, ha akar.
- Mi volt azzal a Skye gyerekkel? – kérdezi pár pillanatnyi mély csönd után.
- Valahol én rontottam el, valahol ő... Nem tudom hibáztatni, még véletlenül sem, mert ő egy őszinte, csodálatos lélek, én viszont nem voltam és talán még most sem vagyok teljesen biztos abban, hogy testileg és lelkileg is készen állok egy másik embert szeretni, teljes odaadással és rajongással. Valahogy túl nagy falatnak, túl nagy felelősségnek tűnik.
- Befogadtál egy kislányt és sajátodként neveled, kezeled. Az nem volt túl nagy falat és felelősség?
Határozottan rázom meg a fejemet.
- Ez két teljesen más kategória.
- Azért annyira nem – húzza Louis kis mosolyra vékony ajkait, és közelebb csúszik hozzám a heverőn. – Pont ugyanannyi felelősséggel tartozol Cadyért, mint a lelked ápolásáért, Ava. Szerintem egyik sem kevésbé fontosabb vagy éppen lényegesebb a másiknál.
- Szerintem sem – ért egyet egy mély, búgó hang, mely egyenesen a hátam mögül érkezik. Elmormolok vagy ötszáz imát, csak hogy ne az legyen, akire gondolok, azonban ezúttal a Jóisten cserben hagy. Kissé ingerülten kapom pillantásomat Louis-ra, aki behúzott nyakkal ücsörög, felsőtestével teljesen felé fordulva, és gyorsan a szájához emeli a pipát, csak hogy ne kelljen megszólalnia.
Harry ezzel a lendülettel tovább is áll. Laza mozdulatokkal a pulthoz sétál, és a pultra könyökölve futja végig az itallapot. Amikor a lista végére ér, csípőjét a fapultnak döntve fordul hátra, és mély hangján szólal meg, bár egy árva szót sem értek abból, amit mond. Kissé még mindig kába vagyok, amikor Louis az oldalamba könyököl és Haz felé biccent, aki érdeklődve, egy apró mosollyal tartja fogva pillantásomat.
- Egy limonádét kérnék, köszi – bököm ki nagy nehezen. Bólint, hátrafordul a vöröskéhez, hogy hallotta-e, de a srác már készíti is az üdítőmet, amire perpill hatalmas szükségem van: megöl a kíváncsiság, Harry vajon mennyit hallott a Louis-val folytatott beszélgetésünkből? Semmi olyat nem mondtam Lou-nak, amit Harrynek ne mondanék, viszont így, közvetve azért mégis más a helyzet.
- Kenny? – intézi ezúttal a kérdést a lányhoz. A helyiségben pár pillanat erejéig megáll a levegő, és hirtelen nem értem, mégis miért.
- Ó, baby nekem, akárcsak Avának. Limonádé. Köszi, kicsim, olyan figyelmes vagy.
Óvatos mozdulatokkal Lou-hoz hajolok, amint érzékelem Kendall hangsúlyát, s feltűnik, ahogy megnyomta a Harrynek célzott szavakat, és suttogva megkérdem:
- Mire a feszkó? Vagy bediliztem, hogy ilyeneket hallucinálok?
- Nem halluzol, Ava. Ismét egy indok, miért nem a szívem csücske ez a bige – forgatja meg kék szemeit. A háttérben hallom, ahogy sorjában mindenki leadja a rendelését.
- De hát miért? Harry az ég világon semmi rosszat nem mondott... azt hiszem – teszem hozzá bizonytalanul.
- Ja, cicc', csak azt hiszed! – kacsint rám játékosan. – Nem akarok okoskodni, de kit szólított meg először, hogy mit kér inni?
Elkerekednek a szemeim.
- Na, igen. Hát, nem a menyasszonyát, az tuti! Francokat! Az ex-menyasszonyát. Fergeteges – kezd jóízű kacagásba, s két kezét összecsapva hátradől a kanapén. Engem viszont elkap az indokolatlan lelkifurdalás, s még akkor sem enged, amikor már Cady mellett ülve megkaparintok egy pezsgős poharat, és sietve a számhoz emelem. Pillanatok alatt eltüntetem az aranyszínű löttyöt, és még csak meg sem kottyan.
- Wow, Ava, csak lassan – hajol Caleb a fülemhez, amikor már épp nyúlnék a második pohárért. Összevont szemöldökkel fordulok felé.
- Lassú vagyok. Éppen elég lassú. Itt vagyunk már jó pár órája, és még csak most értem el arra a szintre, hogy kicsit segítenem kell magamon. Azt hittem, hamarabb eljön ez a pillanat. Rekord!
- A szobában két emberről is tudok, aki bármikor kapva kapa az alkalmon, hogy kisegítsen, Heart! – borzolja össze a hajamat lapátkezeivel, és erős karjaival lazán átkarolja vállamat.
Felhorkantok.
- Ízléstelen!
- Nem, Avie. Humoros – kuncog a fülembe. Furcsa őt ilyen hangszínen nevetni. Egész mulatságos.
Egyik pillanatról a másikra Liam terem előttem, és kiveszi a kezemből a magas nyakú üvegpoharat. Ajakbiggyesztve kapok utána.
- Nyugi, Csibe. Itt a limonádéd. Ez nem az az este, amikor elszabadul a pokol.
- Már miért szabadulna el? – értetlenkedem, két kezem még mindig a levegőben kapálózik. Pontosan tudom, hogy olyan vagyok, mint egy kisbaba, amikor a cumijáért könyörög.
- Csak elővigyázatos vagyok – emeli kezeit maga elé védekezőképpen, és hátrál egy-két lépést. Amikor visszaér Soph mellé, a frissen szerzett pezsgőjébe kortyol, egy húzásra eltünteti, akárcsak én. Amikor elismerően tapsolok egyet, amiért ismét bebizonyította, egy családból származunk. Játékosan rám kacsint. Morcos arccal bámulok egyenesen azokba a hatalmas szemekbe, melyek féltőn vizslatják alakomat.
- Amúgy, nagyon furcsán áll a kezedben az a pohár, Li! – érkezik valahonnan az észrevétel.
A csapat egy-két tagja kórusban adja egyetértését, én viszont Caleb oldalához bújok a kanapén, és a falon lógó Leonardo DiCaprio képet mustrálom, amint a magasba emeli poharát.
- Nem nagy ivó, csak játssza az agyát – nevetgél Liam gyönyörű jegyese, Sophia.
- Nahát, Ava az abszolút mása! Emlékszem, régen... – Harry nevetgélve szól hozzá a témához, azonban amint minden pillantást magán érez és Niall apró mozdulatokkal megrázza a fejét elharapja a mozdulatot. Olyan mély, kínos csönd áll be, hogy szinte már vágni lehetne.
- Ava apja alkoholista, nem? Mert akkor már értem, honnan ez a nagy családi italozgatás.

A teremben egyszerre fagy meg a levegő, s akad el minden lélegzetvétel. Miután sikerül felfognom, kitől érkezett a mondat, s hogy egyáltalán mi hangzott el, lassú, vészesen lassú mozdulatokkal felegyenesedem, és résnyire húzott szemekkel fordulok Kendall irányába, aki megtévesztő mosollyal ácsorog Harry mellett, s lényegében rácsimpaszkodik.
- Hogy mit mondtál?
- Jaj, semmit... ne haragudj, nem akartalak megbántani, Ava! Én azt hittem, poénra vesszük...
- Vannak olyan poénok, amik egyes emberektől nem úgy hangzanak, Kendall. – Caleb komoly hangszíne még mélyebbé teszi a csöndet, amikor eldönti, kiáll mellettem. Ő is felegyenesedik, azonban ahelyett, hogy tovább mozdulna, átkarolja a derekamat, elnézést kér és a friss levegőre kísér. Az ajtórésben még elkapom Cady ijedt tekintetét, amint azon filózik, utánunk jöjjön-e vagy sem, de végül Liam lefoglalja valamivel.
A bejárattal szemben várakozó limuzinhoz vezet, kinyitja nekem az ajtót és leültet az egyik ülésre, mint egy gyámoltalan kisgyereket. Úgy érzem, remegek a dühtől, úgyhogy hálás vagyok a figyelmességéért.
- Tudod, mit gondolok?
- Tudom – szakít félbe a fiú gyengéden, és körkörös mozdulatokkal simogatja a hátamat. Megrázza a fejét, miszerint ne folytassam, mert teljesen felesleges. Nem sokkal később megkéri a sofőrt, hogy vigyen minket a szállásunkra, a férfinek pedig nem kell több, már kanyarodik is ki az utcára.
- Na de Cady... – kezdenék tiltakozni, azonban Caleb ezúttal is belém fojtja a szót.
- Írok Liamnek. Miután mi hazaértünk, visszajön értük, ugye? – intézi szavait a sofőrhöz, aki rögvest megnyugtatja az igazáról. – Mindent elrendezek, de most inkább nem szeretném, ha te és Kendall egy légtérben tartózkodnátok.
- Nem értem, miért kellett ekkora picsának lennie, már bocsánat! Vannak olyan poénok, amik igenis nem viccesek! Na, ez egy volt azok közül. Mondd meg, miért kellett ezt? Én sosem bántottam őt! Soha egy rossz szót sem intéztem felé! Baszki, megrendeztem a szaros eljegyzési bulijukat, és úgy gondolom, ritka jóra is sikerült!
- Tudom, és egyet is értek veled – sóhajt rezignáltan a fiú, s erős karját átdobva a vállamon az oldalához húz. A vállára hajtom a fejemet. – Gondolom veszélyeztetve érezte magát, amit amúgy meg is értek, Avie. A pasija egész este téged figyelt, nem tudom, ezt észrevetted-e... Segített neked, amikor nem is kellett volna, téged kérdezett meg először, mit kérsz inni, aztán az a véletlenül elkezdett történet, amit aztán nem fejezett be... Még én is felfigyeltem ezekre, Avie. Nem is akarom tudni, Kendall mit gondolhat.
- Hohohó, ácsi – hőkölök hátra, szavai arculcsapásként érnek. Elhúzódom tőle, s kettővel odébb ülök. – Tettem én bármit annak érdekében, hogy Harry felfigyeljen rám?!
- Nem.
- Hát akkor? Ne rajtam verje le a frusztráltságát, amiért a pasija úgy viselkedik, ahogy – fortyogok dühömben, és két kézzel átkarolom magam elé húzott térdeimet. – Egyszerűen nem tudok ennél jobban eltávolodni, érted? Elmentem Miamiba. Megszakítottam a kapcsolatot mindenkivel... A fenébe is, olyan mély nyomott hagyott bennem a szerelme, hogy képtelen vagyok új kapcsolatba kezdeni, pedig megtaláltam a tökéletes alanyt!
- Skye?
- Igen – csattanok sírós hangon. Tessék, íme: a kiborulásom, amire már olyan régóta készültem. Szinte már hiányzott.
- Sosem mesélted el teljesen, miért küldted el pontosan.
- Sosem küldtem el, Cal. Ő ment el, teljesen önszántából. Megértettem és nem is tartottam vissza. Egy nagy darab szarnak éreztem magam, amiért hitegettem, folyton elhúztam előtte a mézesmadzagot, s aztán BUMM, semmi. Képtelen voltam megadni neki azt, amire vágyott. Képtelen voltam megadni magamnak azt, amire én vágytam. Mert az, amire egész életemben szinte függőként voltam rácuppanva, elvesztettem. Ugyanúgy eldobtam magamtól. Nem tettem mást Harryvel sem, mint aztán Skye-jal: képtelen voltam az őszinteségre.
- Lehet, hogy a jövendőbeli férjed éppen ezért a tulajdonságodért fog az oltár elé hívni. Mert veled küzdelem az élet. Hidd el... kapva kapnék az alkalmon, ha tehetném, de nem vagyok a háremtartás híve. Egyelőre – teszi hozzá rövid szünet után. Halk, gyenge nevetést hallatok.
- És éppen ezért vagy te a kedvenc pasim az összes közül. Vagyis, nos... csak is Darren után.
- Mindig is sejtettem, hogy a kishaver egyszer még megelőz valamiben – nevet fel halkan, és mellém csusszanva magához húz.

Másnap reggel nehezen ébredek. A helyiség minden centijét bevilágítja a reggeli napfény, ezzel világos színt kölcsönözve a szobának. Két tenyeremre támaszkodva felnyomom magam, és résnyire húzott szemekkel pásztázom végig a szobát. Cady és Cal még az igazak álmát alusszák, ezért igyekszem a legnagyobb csendben feltápászkodni, megágyazni majd a fürdőbe osonva elvégezni a reggeli teendőimet. Pisilés, arc majd fogmosás után a bőröndömhöz surranok, és kiveszem az elsőre a kezeim közé akadó alsóneműt, nadrágot és felsőt. Melltartóval nem bajlódok, amúgy sincs mit beléjük tennem, így talán fel sem tűnik az embereknek a plusz anyag hiánya – ha pedig mégis, akkor nagyon szívesen megköszönöm a figyelmüket.
Hajamat fejem tetején kontyba fogom, orromra illesztem a hatalmas szemüvegemet, vállamra dobok egy kardigánt. A farzsebembe süllyesztem a bankkártyámat és a hotelszoba kártyáját meg a mobilomat a kezeim közé véve elhagyom a helyiséget. Mire a lifthez érek, már el is küldöm az SMS-t Calebnek a helyzetemet illetően, csak hogy ne ijedjenek meg, nem tűntem el a süllyesztőben, csak járok egyet.

Az utcára leérve magamra húzom a kardigánomat. Kapucniját a fejemre rántom, lényegében eltakarja az arcomat, viszont a célnak megfelel: nem ismernek fel és így csak és kizárólag a gondolataimra koncentrálva járhatok egyet. Pont erre van most szükségem, azonban hamar rájövök, hogy nincs olyan téma, amit ne rágtam volna végig már vagy nyolcvanszor, így alsó ajkam belsejét fogaim közé véve hozom meg a gyors döntést: keresek egy cukrászdát, jól bevásárolok, megreggelizek és viszek a skacoknak is. Nem is kell sokáig kutyagolnom, mindössze két háztömbbel később rálelek egy nagyon pofás boltra. Az üvegajtót betolva szembetalálom magam a hosszú pulttal, mely mögött egy fiatal lány görnyedezik, és tenyerébe döntve arcát próbál kicsit felébredni a kávéscsészéje felett. Tökéletesen megértem a helyzetét.
Tüzetesen végigmustrálom a kínálatot, és végül 2 sütemény és 1 fahéjas almát csiga mellett voksolok. Ezen felül kérek még egy kávét, és amint fizetek, letelepszem egy, a pulttól távol eső asztalhoz. A csiga feléig sem jutok, amikor mobilomat a kezembe véve megnyitom a telefonkönyvemet és tárcsázom Cameron számát.
A fiú csak a sokadik csörgésre válaszol, és mély, dörmögős hangján szólal meg.
- Halló?
- Ugh, ne haragudj, felébresztettelek?
- Ki beszél? Ah, Avie? Hát... igen – nevet fel röviden, és szinte látom magam előtt, ahogy oldalra fordulva hátrahajtja fejét, és grimaszba torzult arccal dörzsöli ki az álmosságot tengerszínű szeméből. – De mindegy, már fent vagyok. Mesélj, mi újság? Várj, ugye nincs semmi baj? – élénkül fel a hangja. Értem a logikáját: egy épeszű ember sem telefonálna ilyen korán, pláne, ha az időeltolódást nézzük. Itt fél hét van, ami azt jelenti, hogy otthon, Miamiban hamarosan hajnali kettőt üt az óra, és Camnek általában már tíz óra közül fellőtték a pizsamát. Ez is egy volt azon tulajdonságai közül, amit nagyon szerettem benne.
- Nem, minden rendben – nyugtatom meg egy apró mosollyal.
- Akkor rendben. Huh, hirtelen a frászt hoztad rám, basszus – vihog. Jó hallani a nevetését.
- Ne haragudj. És azért se, mert ilyenkor zargatlak. Bele sem gondoltam, csak...
Cam lágy hangon szólal meg.
- Tehát akkor mégis baj van – vonja le a következtetést. – Tudod, hogy nekem elmondhatod, Ava. Szerintem vagyunk annyira jóban... – bizonytalanodik el egy pillanatra, mikor semmi választ nem kap.
- Vagyunk, igen – nyugtatom meg. – Egyszerűen csak annyiszor elmondtam már mindenkinek, hogy olyan, mintha nem is lenne többé miről beszélnem.
- Ismerős – reagál. – Én ilyenkor tudod, mit szoktam csinálni? Zabálok.
- Haha, képzeld, hol ülök most épp? Egy sütizőben!
- Uhh, és mit eszel? Na, mutaaa – vált át könyörgő kisfiúra. Cameron hangja izgatottságról árulkodik. Felnevetek: a kaja tényleg mindig fellelkesíti.
- Lövök egy képet és átküldöm – nyugtatom meg a fiút. Az elkövetkező negyvenöt perc pedig nem szól másról, mint a modellemmel való hülyéskedésről. Eltereli a figyelmemet kavargó gondolataimról, viszont ha éppen nem sikerül, és felszínre tör a valódi Ava, akkor a világ legjobb tanácsaival lát el, és megnyugtatja a lelkemet. Beszélgetésünk során vagy tízszer bocsánatot kérek, amiért felzavartam, ő pedig legalább ennyiszer, ha nem többször leszid, amiért ennyiszer elnézést kérek. Mikor letesszük, mosollyal az arcomon kanalazom a számba a puncsos torta maradványait, majd egy ugyanakkora mosollyal viszem vissza a pulthoz a tányéromat a kávéscsészével. Az arcomat uraló görbe akkor is a helyén marad, amikor megkérdezem Calebet, kérnek-e egyáltalán valamit, és a fiú visszaír, hogy már rendeltek a szobaszerviztől, ne aggódjak miattuk, csak magamra vigyázzak. Amint kívül tudom magamat az üzletből, ismét kezeim közé veszem a telefonomat, s a NE HÍVD kontaktra bökök. Pontosan tudatában vagyok a döntésem súlyosságának, de már nem tudok kikászálódni belőle. Ez egy ördögi ringlispíl, kész paradoxon. Egyetlen csörgéssel később Harry elfogadja a hívást, és búgó hangján szólít meg.
- Hello, Heart. Mondd, mit tehetek érted?
- Szia, Haz! Figyelj, nincs kedved találkozni valahol?

Stylesnak tíz percébe sem telik, és fekete, sötétített ablakú Range Roverjével félrehúzódik, hogy beszállhassak mellé az anyósülésre. Behúzom magam után az ajtót, és nagy levegőt veszek. A kocsiteret kellemes illat lengi be, és én egyből felismerem: Harry évek óta használt kölnije és az autóillatosító aromája, melyet hasonlóan hosszú évek óta folyamatosan újravásárol – már a látszat szerint.
- Szia – szólalok meg, s lényegében suttogok. Karját az anyósülésen támasztja, felsőtestével szinte teljesen felém fordul. Ajkain kis, féloldalas mosoly látszik. Haja rendezetlenül áll a feje tetején, rövid tincsei már göndörödnek. Szemei csillognak, és akárhogy is próbálok kiolvasni belőlük bármit, egy kósza gondolatot sem sikerül elkapni.
- Szia – válaszol hasonló hangnemben, mély hangja megkétszerezi a szívverésemet. – Merre vigyem, kisasszony?
- Mit szólsz Aggyhez?
Meglepett reakcióra várok, azonban egyetlen félreérthető árnyék sem suhan át helyes arcán. Sőt! Vigyora kiteljesedik, elégedetten bólint egy nagyot, majd így szól:
- Nagyon szívesen elviszlek a mamádhoz, Avie! Az utat úgyis tökéletesen ismerem.