Tizenöt // Mentsük a menthetőt

A telefonom csörgésére összerándulok, s felülök. Fél lábbal még mindig az álmomban szaladgálva a fejemre szorítom a párnát, így megpróbálva kizárni a hangot. Későn tudtam elaludni, a gondolataim nem hagytak nyugodni, így hát, ha már egyszer sikerült álomra hunyni a szemeimet, hagyjanak már lógva egy picit! – gondolom.

De a telefon csak csörög, kitartóan csörög. Esélytelen a próbálkozásom, akárhogy is igyekszem, nem fog elcsendesedni − erre hamar rá kell jönnöm.

A hívást a hangposta fogadja. Öt másodperccel később azonban újra elkezdődik, és én fájdalmamban, nyűgösen felnyögök. Miért utál engem ennyire az élet? Hisz már aludni sem hagynak!

Elgondolkodom azon is, hogy egyszerűen kikapcsolom vagy elutasítom a hívást, esetleg megfogom a készüléket, és egy jól irányzott, egyszerű mozdulattal kidobom a nyitott ablakon, de elvetem az ötletet; ahhoz meg kellene mozdulnom, amihez nincs túl sok kedvem. Na meg ahhoz sem, hogy új telefont vásároljak, ugye. Sem pénzügyileg, sem sehogyan sem lenne túl jó döntés.

Egyik kezemet az ágy széle felé nyújtom, s addig tapogatózom, míg meg nem találom a táskámat, majd kihalászom a zsebéből a mobilomat. Az este hanyag voltam, még a ruháim is a földre lettek hányva, én pedig bedőltem úgy, ahogy voltam. Hát mi ez, ha nem a totál kényelem?

-            Igen? – szólok bele nagyot ásítva. Még a szememet sem nyitom ki. A fejem zúg, és a szobában semmilyen fény sincs.

Valaki dühösen fújtat a vonal másik végén. Felvonom a szemöldökömet.

-            Ava – kezdi az ismeretlen. Olyan fáradt vagyok, hogy nem is tudom kivenni a hangjából, vajon ismerem-e, noha ha ő tudja a nevemet, nem lehet olyan nehéz dolgom. – Merre vagy?

-            Miért? – Most komolyan képes volt felhívni ez a bizonyos valaki ilyenkor azért, hogy megkérdezze, hol vagyok?!

Nyilvánvalóan az ágyamban, hol máshol? – Egyértelműen ezt válaszolnám, ha rá tudnám venni magam arra a megerőltető tettre, hogy megszólaljak. Jelen helyzetemben ezt nem látom egy annyira hívogató dolognak.

-            Mert meg talállak fojtani, azért! – Nos, itt már tudom, ki tárcsázta a számomat, noha pár pillanatig azért erősen gondolkodnom kell rajta, az a nagy helyzet. Nehezen, de feltornázom magam, s hátul megtámaszkodom a kezemen. Hunyorgok, ahogy próbálok hozzászokni a sötétséghez, ugyanis zavar, mennyire nem látok semmit. Egészen olyan a velem szemben lévő állvány, mintha egy ember lenne, legalábbis formára, de tudom, ez lehetetlen, úgyhogy gyorsan elhessegetem a gondolatot. Egyszerűen csak egy mellszobor boával és kalappal meg vállakkal, de mi ez nekem?!

-            Ez kedves, Liam, tényleg. De mégis miért?

-            Ajh, Ava, komolyan? Kitetted azt a nyavalyás képet!

-            Milyen képet? – kérdezek vissza egyből. Megbolondult a világ?

A vonal másik végéről sóhajtás hallatszik. Ha lehetséges, még inkább összezavarodok, mégis miről lehet szó? És mindazt miért hajlani fél kettőkor kell lerendezni?

-            Amin azzal a ficsúrral vagy. – És BUMM, egyszeriben megvilágosodok. Rendben, ismételten nem kapásból esik le a dolog, azonban még így is jár a piros pont: a tíz másodpercen belüli reakcióidő szerintem egész jónak számít, még úgy is, ha hallásra már nem annyira.

Kézfejemmel néhányszor megütögetem a homlokomat.

-            Várj egy percet, Liam, kérlek. – A hívást félretéve megnyitom az Instagramot, és a saját profilomra lépve csekkolom az említett képet. A képernyő erős fénye zavarja a szememet, hunyorgásra késztet és ösztönösen hátrahőkölök, így gyorsan leveszem a fényerőt is. Eltátom a számat, mikor ténylegesen meglátom a legutolsó helyen lévő fotót.

Ez hihetetlen! Még nem emelem vissza a fülemhez a telefonomat, de tisztán hallom az unokatestvérem méltatlankodását a vonalból, ahogy számon kéri, miért kell várnia? És miért vagyok ennyire gyerekes? Hát mert csak.

Nos, nem értem, mire gondol, viszont sanszos, hogy ez azért van így, mert hajnali fél kettő van!

-            Liam, nem tudom, hogy került ki az oldalamra – szólok bele a készülékbe nagyot sóhajtva, és visszadőlök a matracra. Az oldalamra fordulok nem törődve a fűzőmmel és a sérülésemmel, s a fejem alá téve a telefont nyugtázom magamban: Legalább az ötleteim terén nem változtam. Tiszta jó! Megspórolok magamnak egy-két mozdulatot, maximum csak a telefonomat nyomom össze, vagy a fizimiskámat gyűröm meg.

Az meg kit érdekel?

Vagy nincs igazam?

Szerintem de. Bár ez elég gyerekes… Mindenesetre jól elbeszélgetek itt magammal, annyi szent.

-            Ja, persze, hogyne. A műalkotás biztos fogta magát, és átvándorolt az Instádra, majd gyűjtött be magának több ezer hozzászólást és like-ot.

-            Tényleg annyit kaptam? Wow! – hökkenek meg, idióta vigyor költözik az arcomra. Nem tehetek róla – lány vagyok. És azt hiszem, én megelégszem ezzel a válasszal. De amikor hallom Payno hitetlen nevetését, egyből korrigálok. – Akarom mondani…

-            Akarod mondani…? Remélem, ez csak egy vicc volt.

Hát, én nem igazán annak szántam, de mondjunk rá egy igent, rendben?

-            Nem. Vagyis de! – javítok egyből, és a hátamra fordulok. Sajnos így más tartanom kell a telefont, és ez elégedetlenséggel tölt el; viszont nem tudok többet az oldalamon feküdni. Kényelmetlen és fájdalmas is egyben. – Nem tudtam, hogy Skye kitette, de tök mindegy, nem? És amúgy meg miért ekkora baj? Nekem tetszik a kép… – Tényleg így van. És akárhogy is igyekszem változtatni a véleményemen, akkor sem megy; mert a fotó minduntalan tetszik. Előnyös, meg miegymás… Ráadásul, bár ez már tényleg a határ peremén táncol: így valamennyire a világ tudtára is tudtam hozni, nem vagyok egyedül. A kommentekre nem vagyok kíváncsi… És Mayna is azt mondta nemrég, ne foglalkozzak a mániákus fanokkal, akik évek elteltével sem szállnak le rólam, és minduntalan írogatnak a képeim alá, mert ezzel csak magukból csinálnak viccet. Nem tudom, hogyan vélekedjek a témáról, mindenesetre elgondolkodtató… Viszont azt tudom, hogy se ribanc, se „Heartbreaker” nem vagyok… Rendben, kételkedem a szavaim igazában, de ezt nem fogom bevallani.

-            Azért, mert… mert csak! – adja az értelmes választ. Ha most szemtől-szembe állnék vele, valószínűleg gratulálnék hozzá, így viszont muszáj válasz nélkül hagynom. Ehhez arcmimikára lenne szükségem, ami most nyilvánvalóan nem kivitelezhető. – Nem szóltál róla, Bipi.

És emiatt kellett felhívnia?!

-            És mert nem szóltam a barátnőm hülye ötletéről, te berágsz rám? – fejtem ki hangosan a gondolataimat, kissé összezavarodva. – Nem egészen értem a dolgok menetét, Liam.

-            Nincs ennek semmilyen menete, Ava. Csak úgy gondoltam, ha egyszer továbblépsz, és találkozgatsz valakivel, akkor beavatsz, viszont így már legalább tudjuk, az emberek tévednek.

-            Rendben, ebben a mondatban több hiba is volt. – Akarva-akaratlanul lehunyom a szemem, és már majdnem visszaalszom, mikor eszembe jut, válaszolnom kellene. Liam kitartóan hallgat, valószínűleg már lenyugodott és úgy véli, gondolkodom a válaszon. Nos, ez így is van, de csak később. Amikor magamhoz térek, ugyanis rettentően fáradt vagyok, vagyis inkább nyomott és nyűgös. Valljuk be: a beszélgetés is fáraszt, így hát nem az én hibám, hogy majdnem visszaaludtam! – Először is szögezzük le, nem léptem tovább. Nem tudnék. Próbáltam már, hidd el, és azt is, Payno, hogy ha ez valaha meg fog történni, akkor tényleg te leszel az első, aki megtudja. – nyugtatom meg – A másik pedig, hogy még a nevét sem tudom a srácnak. Vagyis a vezetéknevét, természetesen. Nem adta meg, és engem sem érdekelt különösebben. Egy alkalomra jó volt.

-            Szar ezt a te szádból hallani.

Pár másodpercre szükségem van, mire leesik, mire gondolt, és amikor ez megtörténik, hangosan felhorkantok.

-            Barom!

-            De hát nem?

-            De hát nem! – vágom rá a szavait használva, miközben elárulom magam; nevetek. Nevetek, teli szájból nevetek. És milyen jól is esik! Pláne egy ilyen nap után.

-            Jó, mindegy. Összegezve… Skye a neve, és nem is ismered, mégis kitett egy képet kettőtökről a te fiókodba. Nem akarok hepciáskodni meg miegymás, de mégis hogyan lehetséges ez, Avácska?

-            „Avácska” játszott, Liam bácsi – gúnyolódok. Liam hangján hallom, mosolyog. Ismerem már ennyire, úgyhogy én is komolytalan maradok. – Nem fogok részletes beszámolót tartani, és noha még mindig nem értem az okaidat, a lényeg, hogy jegyzet-beszélgettünk. Gondolom ezt érted, vagy legalább az emlékek előjöttek.

Liam felnevet, innen legalább tudom, neki is beugrott, ami nekem. Hogy egy családi, teljes családi vacsorán nagyon untuk a fejünket, ezért az asztal alatt ugyanazt játszottuk, mint Skye-jal. Egymásnak adogattuk a telefont, amit később Nagyi elvett tőlünk, s Liam berágott rám, amiért gonosz módon direkt, arra játszottam, hogy elkobozzák az első mobilját. Visszaemlékezve jót nevetünk ezen, főleg a békülésünkön és Nagyin, amikor a sarokba állított minket, de akkor nem volt azért ilyen vicces… Neki. Nekem azért igen. Nem fogom tagadni. Akkor sem tettem.

-            Akkor minden rendben van? – kérdezem meg végül, hosszas, lényegében a semmiről való beszélgetés után a biztonság kedvéért. Még mindig fáradt vagyok, mégis úgy érzem, jó, hogy megbeszéltük, még ha nem is tudtam arról, ez neki rosszul tud esni. A semmi.

-            Persze. Aludj jól, Bipi.

-            Te is – somolygok – Uh, Liam! – kiáltok bele a telefonba, majd a számra tapasztom a kezem. Hülye szokás! Én csak azt akarom, ne rakja le még, mert mondani akarok valamit, és erre tényleg belekiabálok a vonalba, mikor változatlanul hajnal van, még ha másfél órával később is? Ez is csak én lehetek. Liam felnyög, s a károsult hallását siratja, én meg azért imádkozom, Ronnie ne jöjjön át, és csapjon le. Aztán leesik, ő nincs is itthon. Erre elfanyarodok, de elhessegetem a gondolatot. Csak azért, mert lényegében cserbenhagyott, majd a hazafele úton még veszekedett is velem, még nem fogok depresszíven mazsolát morzsolgatni a sarokban. – Csak azt akartam, hogy ha nem túl nagy kérés…

-            Mondd – vág a szavamba mosolygós hangon.

Imádom.

-            Tenném, ha nem szakítanál félbe! – szólok vissza nevetősen. – Szóval, tudnád holnap informálni Calebet, hogy később ugyan, de akkor is megyek?

-            Persze, de miért? – Neki mindenről tudnia kell? Igen.

-            Mert dokihoz megyek. Tudod, kontroll…

Liam nagyot sóhajt. Ismerem már annyira ahhoz, hogy tudjam, milyen arcot vág, és ez boldoggá tesz. Összefűzöm a bokáimat a takaró alatt.

-            Utálom a keresztapámat. Idióta egy apád van, már ne is haragudj.

-            Liam, ő nem az apám, csak az, aki megcsinált.

Felnevet, én pedig követem.

-            Még ha igaz is, ilyet nem mondunk – dorgál meg – Jonahnak voltak jobb napjai is.

-            Ja, ez olyan, mikor én azt mondom, „az év háromszázhatvanöt napja az én napom, kivéve a szülinapom. Ja, nem, mert az meg főleg az én napom!” Úgyhogy a tény, miszerint az apám néha jót is tett, egyértelműen kacsa.

-            Nem azt mondtam, hogy néha jót is tett, hanem azt, hogy voltam jobb napjai is – nevet fel – Na de mindegy! Mennem kell, mert holnap megbeszélésünk lesz, a rendezvényt illetően. Egyébként neked is ott kellene lenned, viszont biztos vagyok benne, Brandon megérti majd, miért nincs így.

-            Ugye megvédesz, ha szapulnak? – kérdezem félig-meddig poénkodva, mondata második részére már nem is reagálva.

-            Persze. Utolsó kérdés: Mikor indulsz a dokihoz?

-            Időpontom van, úgyhogy tízre kell odaérnem. Miért kérded? – Sejtem a választ, de nem kérdezek rá, mert reménykedem abban, igazam lesz, s így valamennyire meglepetésként ér majd a dolog. A válaszával azonban elbizonytalanít.

-            Ja, nem, csak… Izé, szóval Harry megkért, hogy értesítsem, holnap mikor jössz, mert… na, mert akkor majd elmegy egyet kávézni. Khm… - makog.

Elszorul a torkom.

-            Értem. – Hangom alig ér fel a suttogással, szinte meg sem szólalok. Mit lehetne erre mondani? – Mesélte?

-            Yep – szól szomorúan. – Majd holnap jól kitárgyaljuk, jó? Pletyitárs vagyok ám az ilyen dolgokban, ha akarod, szapulhatjuk ám rendesen! – ajánlkozik. És én elfogadom az ajánlatát, de csak azért, mert nem hiszem, még tovább magamban tudnám-e tartani a dolgot, miszerint komolyan eddig süllyedtünk? Követeket küldünk a másikhoz, a tudtunk nélkül? És akkor még én hívom magam gyerekesnek…

×××

Néhány órával később már a kórházi ágy végén üldögélek, és azon agyalok, én miért érkeztem előbb, mint maga a doktor? Az egyik ügyeletes nővér küldött be, de ha már itt tartunk, nem értem az okát, mivel utána hozzátette, Meyer doktor még nincs itt. Halál nyugodtan jöhettem volna később is, amúgy is hulla fáradt vagyok!

Viszont nem kapok túl sok időt mindenféle összeesküvés elmélet megszülésére, mivel a következő pillanatban nyílik az ajtó, s Dr. Meyer lép be rajta, vastag keretes szemüveggel az orrán, fehér köpenyben és dohányzástól kissé sárgás bajusszal. Összegombolt fehér, kórházi köpenye feszül kissé gömbölyded pocakján, mellzsebében toll és kislámba, kezében pedig a kórlapomat tartja. Épp akkor csukja be, mikor átlépi a küszöböt, hogy aztán rám vezesse kék, élénk tekintetét.

-            Szép reggelt, Miss Heart. Hogy érzi magát? – Még mindig nem tudom megszokni, ha tegeznek, pedig nem először fordul elő. Mondjuk, mi mást várnánk egy hatvanas dokitól? Mégis olyan aranyosan szól hozzám, hogy nem gondolkodom azon, tulajdonképpen milyen hülyén is hangzik, hanem azon, milyen cuki haja van a bácsinak, s mennyire irigylem a színes bajszát. Tiszta menő! Én meg értelmes, mi? Tudom ám.

-            Önnek is, Doktorúr. És jobban. Az oldalam javult, még ha nem is teljesen, a fejemmel abszolút nincsenek gondok. A véraláfutások is úgy-ahogy felszívódtak – nyújtom ki a kezemet, hogy mindketten jobban szemügyre vehessük a csúnyácska felületet. A szívásnyomokról nem beszélek, egyébként is el vannak fedve… Hála a jó öreg alapozónak! Az alkaromon mér tényleg „csak” a besárgult foltok látszódnak szépen sorban, kiadva az ujjnyomokat, az apám által. Röhej, és végigfut rajtam a hideg az emlék hatására. A doktor összevonja a szemöldökét, és mindenféle személyes határt átlépve megfogja a kezemet, és ujjait a nyomokra illeszti, majd hümmögve reagál. Nem tudom, mit mondhatnék. Hiszen tudta, mikor behoztak, hogy mi történt… Ezért kaptam pont őt, mert ilyen esetekre szakosodott, már ha mondhatjuk ezt így. Tehát értetlenül állok a dolgok előtt, mégsem teszem szóvá. Csak hagyom, hogy néhányszor végigsimítson hüvelykujjával a bőrömön, majd egy bíztató félmosollyal elengedje a karomat. – És ön hogy érzi magát?

-            Köszönöm, remekül. Megszületett az unokám, boldogabb nem is lehetnék – dicsekedik, arca kivirul, feltolja orrán a szemüvegét. És attól elvonatkoztatva, milyen rossz érzés kerít a hatalmába, miközben az unokájáról, a gyerekvállalásról mesél nekem, örülök a boldogságának, noha nem is ismerem. Minden bizonnyal jól értesült, úgyhogy amikor egy idő elteltével látja, már nem igazán rá figyelek, hanem a gondolataimba mélyedek, végigsimít a hajamon, majd anélkül, hogy megsértődne a pofátlanságomért, miszerint elkalandoztam, miközben ő hozzám beszélt, így szól: − Kellene egy röntgen az oldaláról, kedvesem.

Bólintok, mint aki felfogta. Hisz ezért jöttem ide… a földre ugrok, még az óvatosság határain belül, aztán a doki után elhagyom a szobát. Hiszen azért tettesük már, hogy vigyázunk magunkra…

-            Ugye betartotta a kéréseket? – kérdezi, miközben még a folyosón sétálunk, egyenesen a lift felé haladva. Elhúzom a számat.

-            Hát… Valójában ide is kocsival jöttem, a gyógyszereket viszont szedem, napi rendszerességgel. A fűzőt is hordom, természetesen! – teszem hozzá gyorsan azzal a szándékkal, hogy kicsit javítsak a helyzetemen.

Dr. Meyer megtorpan, és mérgesen néz rám.

Nos, nem jött össze. Talán „hamburgerként” kellett volna adagolni a dolgokat. Előbb a jó, majd egy rossz, s végül ismét egy pozitív cselekedet a részemről. Sokkal jobb a reakció, már megfigyeléseim alapján, de ez a hajó már elúszott.

-            Kisasszony, hát nem megmondtam, hogy azt nem lehet?! Inkább sétáljon… Bár, az sem túl jó hosszútávon, mégis sokkalta jobb, mint a volán mögé ülni! – oktat ki. Bólintok. Nem kezdek magyarázkodni, csupán elfogadom, beismerve, rosszul tettem még akkor is, ha nem feltétlen értek vele egyet. Úgy is tudja… – Mikor leérünk a lifttel a másodikra, megszólal. Miközben végighaladunk a keskeny folyosón a röntgenező felé, folyamatosan magyaráz, megelőzve ezzel a kínos hallgatást. Hálás vagyok ezért. – Bent nem velem lesz, hanem a nővérkék és a jó öreg szerkezet intézik a dolgot. Persze nem öreg az, hiszen tavaly kapta a kórház egy ismeretlen adományozótól. Nemsokára visszajövök, addig is meglátogatok másokat is. Örültem – simít végig a karomon, mikor leszobrozunk a kétszárnyú ajtó előtt, ahol már volt szerencsém járni. És nem túl szimpatikus…

-            Én is, és köszönöm – szólok utána, mielőtt még befordulna a sarkon, visszamenve a lifthez.

Nem sokkal később Dr. Meyer szobája előtt ülve szórakoztatom magam azzal, hogy a magasított széken ülve a lábamat lóbálom, s azon bosszankodom, miért nem érnek le a praclijaim?! Ilyen kis növésű lennék? Rendben, ezt eddig is tudtuk, de azért így kicsit sok egyszerre… Főleg, amikor letelepszik mellém egy láthatóan velem ellenkező nemű, és hosszú, vékony lábait kis terpeszben helyezi el, amolyan férfiasan. Nem nézek rá, hajam is függönyként hullik az arcomba, mégis elfog a féltékenység, amiért neki leérnek a lábai, ráadásul olyanokkal, amikért egy lány rengeteg időt és energiát képes feláldozni, a pénzről már nem is beszélve. Előre dőlök, kezeimmel a műanyag sorszék peremén támaszkodok meg, és így hajam még inkább az fizimiskámba lóg. Alsó ajkamba harapok, ahogy próbálok bizonyítani az ismeretlennek, az én tornacsukás lábaim is leérnek ám! De ahelyett, hogy megdicsérne, csupán nevetést hallat.

-            Rendben van, Ava, értem én. – Felkapom a fejem, és az ismerős arcot meglátva felpattanok. A kreol srác is felemelkedik, kezeit széttárja, és ölelésre invitál. Nevetve fonom karjaimat dereka köré, és arcom mellkasába fúrom. – Minden rendben van veled? Hogyhogy itt vagy?

-            Kontroll – rántok vállat egyszerűen, mikor elhúzódok. Mindketten helyet foglalunk, és most már nem szitkozódok a méretem miatt. – Na és te, Zayn?

-            Oh, én Perrie-t várom – ismétli meg a mozdulatot. – Kisbabát szeretnénk, úgyhogy nőgyógyászatra jöttünk, szintúgy ellenőrzésre.

-            Jaj, de jó! Örülök, hogy benőtt a fejed lágya! – vigyorgok boldogan. Eljött már az ideje… De miért mesél nekem mindenki ma a témáról?! – Viszont azt ugye tudod, hogy a nőgyógyászat máshol van? – kérdezem meg a bizonyosság kedvéért, összevont szemöldökkel, óvatos hangnemben. Zayn reakcióját elnézve viszont rá kell jönnöm, igenis léteznek még a földön olyan tudatlanok, akik a röntgennél szobroznak, nőgyógyászatban reménykedve. – Istenem, oké… − vakarom meg a tarkómat felnevetve, Zayn tehetetlenül felnevet.

-            Ne hibáztass! Perrie korábban jött, én meg nem igen vagyok járatos a témában.

-            Mint például a segítségkérdés, vagy az érdeklődés a recepción?

-            Ne gúnyolódj! – nyújtja rám a nyelvét. – Perrie hibája. Nem tájékoztatott!

-            Igen, igazad van, fogjuk rá! Tuti Dr Meyer is nála van, ezért tartanak engem még itt! – megyek bele a játékba komoly hangon, egyetértően bólogatok.

-            Dr. Meyer nem nőgyógyász… Már ha jól tudom – ráncolja a homlokát, és keresztbe rajta vékony lábait. Esküszöm, régebben nagyon pipa voltam rájuk, amiért nőket megszégyenítő vádlikkal és úgy ámblokk lábakkal rendelkeztek… Jó érzés, hogy ez nem változott. Így legalább tudom, vannak még maradandó dolgok is ezen a világon.

-            Ezt bezzeg tudod, mi? – boxolok a vállába. Egy kis ideig még jól elszórakozunk, mindenféle komolytalan dologról fecsegve, akárcsak régen. Boldoggá tesz, amiért úgy kezel, mint régen, még 2011 környékén. Amikor az egyik legjobb barátom volt, és rengeteg dolgot megosztottunk egymással amellett, hogy folytonos támogatást is nyújtottunk a másiknak, miközben tanácsokkal is elláttuk egymást. Hiszen mindketten ugyanolyan selejtesek voltunk párkapcsolati téren. – Te, az ott nem Liam? – mutatok egyszer csak a háta mögé, egy távoli alakot kémlelve. Zayn megfordul ültében, és résnyire húzott szemekkel figyeli a közeledő személyt, aki, amikor látóhatáron belül van, máris felismerhető. Felugrok, és integetni kezdek. – Hát te itt?!

-            Itt – biccent. Fél karjával átfonja derekamat és puszit nyom a hajamba, majd Zayn felé néz. – Hello.

-            Szia – köszön a srác mosolyogva, és a székem háttámlájára fekteti tetovált jobbját, miközben bal lábát keresztüldobja balján. Testtartása egyszerre hanyag és haveri, laza, én pedig nem értem, miért nem üdvözlik egymást úgy, ahogy régen? Azzal a tipikus félvállas-öleléssel és kézfogással… Ehelyett inkább hűvös mindkettő, bár Zayn igyekszik oldani a kialakult feszültséget a ragadós mosolyával, s csodálom, hogy nem válik be. − Hogy vagy?

-            Jól, és te? – kérdez vissza az unokatesóm, miközben helyet foglal velünk szemben. Én csak állok a folyosó közepén, és azon filózok, hova üljek? Az eredeti helyemre Zayn mellé, vagy az azzal szemben lévő ülésre, Liam oldalára?

Végül Liam megkímél a választástól, valószínűleg felismerve, s kimentve a kellemetlen helyzetből óvatosan megragadja a csuklómat, és az ölébe húz. Úgy ülök a combján, mint tegnap Skye-nál; féloldalasan, mégis van annyi különbség, hogy most más a helyzet. Na, ezt aztán megmondtad, Heart!

A hangulat kicsit kínos, és a téma is elapad. Most először fordul elő, hogy nem örülök száz százalékosan annak, hogy Liam is közöttünk van, mivel a társalgás így szűnt meg. De ezt úgysem ismerném be…

Végre valahára Dr. Meyer is betoppan, kezében a papírjaimmal. A lelkemre köti, vigyázzak magamra, hiszen azért még nem telt el annyi idő, hogy felelőtlen legyek! Továbbá azt is kijelenti, lehetőleg mellőzzem az autókázást. Megfogadom a tanácsát, majd szemforgatva tűröm, mikor mindkét fiú egyszerre kezd neki a már várt „Mi az, hogy felelőtlen? Mit csináltál, te lány?!” szövegnek. Lerendezem annyival, hogy kocsival jöttem, aztán bejelentem, nekem mennem kell, úgyhogy elköszönök.

Liam velem együtt indul el, s távolodik el Zayntől, a másik oldalamra lépve. Most már fesztelenebb a helyzet, de még mindig nem tökéletes. Egyszerűen nem értem, mi történhetett…

-            Te is jössz? – kérdezem már a liftben, miközben a telefonomat bűvölöm. Liam a táskámba gyömöszöli a papírjaimat, van olyan drága és segítőkész. Az unokabátyám bólogat válaszul, aztán Zayn felé fordul.

-            Te merre mész? Vagyis, miért vagy itt?

Zayn arcán mások számára láthatatlan boldogság suhan át, mikor észleli, Liam érdeklődik iránta. Ismerem ennyire… És megdöbbentő, hogy ez az apró dolog ennyi év távlatában is megmaradt.

-            Nőgyógyászat – adja a kreol srác az egyszerű választ. Ebben is hasonlítunk, maradjunk annyiban.

-            Átoperáltattad magad, vagy mi? – ráncolja Liam a homlokát értetlenül, arcán tényleg színtiszta értetlenség és pillanatnyi sokk suhan át. Én kézfejemmel homlokon csapom magam, Zayn pedig felröhög.

-            Nyilván! Pezz tök feleslegesen jött ide, hogy kiderítse, lehet-e babánk, hiszen már nem lehet mivel megcsinálni!

Liam felröhög, majd megveregeti a srác vállát, amolyan gratulációként. Féloldalas mosolyra húzom ajkaimat. Erről van szó!

Mikor leérünk a fölszintre, a recepción kettéválunk. Mi Liammel elköszönünk, Zayn pedig a fehér pultra könyökölve érdeklődik a nőgyógyászat után. Fejemet rázva fordulok hátra, aztán megforgatom a szemem, mikor Zayn a tarkóját vakarva tekereg a hall kellős közepén, még a recepciós utasításait sem értve. Telefonját farzsebéből elővéve keresi a megoldást, a vele szemben lévő, pult mögött ülő nő pedig leplezetlenül kineveti. De hát ha egyszer tényleg vicces…

-            Első emelet nyolcas szoba, valszeg’, Zayn! – kiabálok oda, mielőtt még kilépnék a kétszárnyas üvegajtón. Az említett rám kapja tekintetét, majd bármiféle válasz nélkül sarkon fordul, és a lépcsőt választva indul meg.

Liam tartja nekem az ajtót, miközben felteszi kérdését.

-            Honnan tudod ilyen biztosan?

-            Mikor LA-be jöttem, első utam ide vezetett – mesélem – Nem túl boldog emlék, noha így van. És szerintem igazam lesz.

-            Mint mindig! – teszi hozzá az unokatesóm. – Vagy soha… - gondolkodik el színpadiasan, két ujjával támasztva állát. Nevetve és látszólag megsértődve ütök bele a bicepszébe, viszont nyilvánvaló, a mozdulat nekem fájt jobban.

Amikor már a kocsinál járunk, Liam ismét megszólal. Addig csöndben sétáltunk egymás mellett, és én egész végig azért imádkoztam, egy paparazzó se kapjon le minket, mert akkor végem van. Szerencsére nem tűntek fel, legalábbis egyet sem láttam, így némileg nyugodtabban nyitom ki a járművet. Csakhogy, amikor már a kilincsért nyúlok, Liam a kézfejemre csap.

Hatalmasra nyílt szemekkel nézek rá, félig-meddig lesokkolódva.

-            Nem vezetsz, Bipi!

Megforgatom a szemem.

-            A doki azt mondta, ne üljek kocsiba. Ez nyilván nem megoldható, akkor meg nem mindegy?

-            Mentsük a menthetőt – vágja rá gondolkodás nélkül. – Plusz… Szeretnék fagyizni egyet, és mind tudjuk, te mennyire nem tudsz McDrive-ozni!

Nos, ennek már igazat kell adnom. Nem nagyon lehet elrontani egy autóból rendelt mekit, én mégis rendszerint megteszem.

Körübelül húsz perccel később már a parkolóban állva eszegetjük a poharas fagyinkat. Liam még csak most tudott nekikezdeni, mivel azt mondta, ő vezetés közben nem szeret fagyizni, engem meg annyira nem kötött le a dolog, hogy fellebbezzek – inkább élveztem az erdei gyümölcsöt és a csokis banánt. Jelen pillanatban viszont Liam már engem szid, miért nem akaratoskodtam?! Hiszen elolvadt a fagyija, és ezt már nem lehet kanalazni, max felszívni! Én tehetek róla? Határozottan nem.

-            Két perc – közli, mikor már az utolsó gombóc felénél jár. Még életemben nem láttam így szenvedni valakit fagyizás közben, mint most Liamet, én mondom! Viszont azt hiszem, még nevetni sem nevettem ennyit, mint ekkor. Azok a fejek, és azok a hangok… Elképesztő. Innen tudom, ma sem keltem fel hiábavalóan.

-            Legyen másfél.

-            Kettő.

-            Oké.

Nos, ezt megbeszéltük, és végtére is mindegy, azon a fél percen már nem múlik semmi. Ha Brandon mérges, akkor így is – úgy is mérges, nem? Caleb pedig remélhetően tartotta a frontot. Mondjuk, kételkedek benne, de igyekszem a dolgok pozitív oldalát nézni, és nem azt, milyen hátránnyal indulhatunk neki a napnak, ha a munkatársam mindezidáig lazsált. Ráadásul, ha már ott tartunk, miért nem akadékoskodtam azt a fél percet illetően, akkor a témához tartozik, nem túlzottan fűlik a fogam a Harryvel való találkozáshoz. Most nem… na, nem mintha máskor így lenne. Ám mikor Liam végre valahára elfogyasztja azt az átkozott három gombócot, és a legközelebbi kukába hajítja a már majdnem átázott papírpoharat, mi megindulunk az iroda felé. A nagy ajtón belépve furcsa érzés fog el, amolyan vészjósló. Liam minduntalan fecseg mellettem, és pontosan tudom, azért teszi, hogy lefoglalja a gondolataimat. Szeretem és imádom is emiatt, de sajnos hiábavalóan teszi, mivel pár másodperc alatt kellőképpen felhergeltem magam ahhoz, hogy az érzékeimet kiélesítve kiszélesítsem a látókörömet, és lényegében pánikszerűen kapkodjam a fejemet. Úgy érzem, a napom eddig volt jó.

Majd mikor elhaladunk a porta, s Niall mellett is, sejtésem beigazolódik, s kiszúrom azt a személyt, akitől tartottam. A falnak dőlve telefonál, és anyám, észvesztően néz ki! Hosszúra hagyott haja szemüveggel hátrafogva, lábain szűk szárú fekete farmer, felsőtestén piros alapon fekete kockás ing, a mellkasánál direkt kigombolva, ezzel látni engedve az elmaradhatatlan keresztet, mely mindig a nyakában lóg. Régebben imádtam puszikkal ellepni mindig forró bőrét, és oda meg vissza voltam a lepkékért is, a többi tetkójáról már nem is beszélve! Így most, hogy szemtől szembe találkozunk, jószerivel fájdalmat okoz a tudat, más teszi meg ezeket, és más is érzi azt, amit én. Vagyis amit én éreztem. Francokat! Magamnak nem fogok hazudni, s bebeszélni azt a nyavalyás múltidőt!

Beleremegek az emlékekbe, s halkan felsóhajtok. Liam rám kapja a tekintetét, keresi a pillantásomat, de nem foglalkozom vele túlzottan. Figyelmemet csakis az a zöld szempár ragadja meg, amely most már összekapcsolódik az én barnáimmal. A telefont tartó kezét leengedi, és szemöldöke kissé megrándul, de tekintetét nem rántja el, amitől azt hiszem, hajat tudnék tépni – a sajátomat. Szó szerint úgy ver a szívem, mintha vágtáznék, vagy lefutottam volna egy maratont, ráadásul a torkomban is dobog, s a fülemben zúg a vérem. Erősnek látszom, arcomról elvileg semmi sem leolvasható, de közben belül tombolok. Csakhogy mindez csupán egy pillanatig tart, addig, míg Louis meg nem jelenik a fordulóban, majd Haz vállát megérintve fordul felém, mintegy jelzésként. Liam mindeközben mellettem áll, és engem támogatva, ketten figyeljük a jelenetet, azzal a különbséggel, hogy én részt is veszek benne. És ez felemészt. Ráadásul a tudat, hogy Liam így két tűz közé került… szörnyen rossz érzés, mit ne mondjak.

Harry a barátja felé fordul, és kissé közelebb hajolva súg a fülébe valamit. A mozdulat tükrözi, milyen közel állnak egymáshoz, akárcsak anno. Tulajdonképpen arra számítok, Haz tanácsot kér, mit tegyen, mivel itt van számunkra a tökéletes alkalom, s most tisztázhatnánk a dolgokat – még ha nem is teljesen, legalább megpróbálnánk, ahogyan azt a felnőtteknek illik. Csakhogy aztán olyan dolog történik, mely a szó legnemesebb értelmében meghökkent: Louis megrázza a fejét, hangosan lehülyézi a bongyort, majd felénk biccentve állával, s ellenségesen méreget.

Nekem pedig itt telik be a pohár. Látva, hogy a tökéletes pillanat Louis miatt illant el, már Harry tekintetéből ítélve… Olyan szinten feldühít, mint azt hiszem, még soha semmi, pláne akkor, mikor látom, ahogy Harry megrántja a vállát, s a mozdulatából ítélve elfordulni készül.

Így hát szólásra nyitom a számat.

-            Hé, Styles! Állj meg, és dumáljunk egyet!

Hye babes!

Aki tagja a FB csoportnak - ami egyébként tárt karokkal vár minden kedves emberkét! -, akkor az olvashatta, egyáltalán nem volt biztos, hogy sikerül még ezen a héten kitennem a részt, csúszással, ugye, de mindegy is. Végtére is sikerült összehozni... Ma volt írásbelim, hétfőn szóbelizek... Kicsit be vagyok tojva. :c Így hát igen... Ja. Viszont ma, amikor hazajöttem a ballagásról, pihenőt rendeltem ki magamnak a nap további részére, szóval bőséges időm volt befejezni a részt, és sorry not sorry, nekem nem jönnek össze ezek az anti-függővégek! Valahogy nem tudom elkerülni őket, but ez szerintem nem is olyan nagy baj. :D

So... A lényeg. Woooww 41 feliratkozó, és 15000+ megtekintés?! Köszönöm! :') A kommentekről már nem is beszélve. Hálás vagyok mindenért, amit kapok tőletek, remélem, a részekkel legalább feleannyira megmosolyogtatlak Titeket, mint Ti engem. <3 Tudom, egy idő után már sablonos ezt olvasni, én mégsem tudom megállni. Hiszen WOW!!

A kövi nem tudom, mikor jön... Nem merek konkrét dátumot mondani, de szerintem kiegyezhetünk egy péntekben. A véleményeteket pedig most se tartsátok magatokban, mint tudjuk, az mennyire egészségtelen! 

Legyen szép hétvégétek, 

pihenjetek sokat!

luv, RS

Tizennégy // Omatofóbiás

Állok, és de egy pillanat erejéig még levegőt is elfelejtek venni. Mondjuk ki: az agyam totál leblokkolt. Egyszerűen nem tudom, mi lenne a helyes, noha abban sem vagyok biztos, fiú vagyok-e vagy lány. Elfutni vagy elfutni lenne könnyebb? Legszívesebben mindkettőt megtenném. Azonban tudom, muszáj odamennem, ugyanakkor nem fűlik hozzá túlságosan a fogam. Ronnie tökéletesen elvan a Jenner lánnyal, a két ismeretlen fiú élvezik a híresség és a barátnőm társaságát, Skye pedig… nos, Skye engem néz. Összevonja a szemöldökét, szólásra nyitja a fejét, és látszik rajta, abszolút nem vesz részt a beszélgetésben. Mintha ott sem lenne… Pedig kétségkívül ő néz ki a legjobban a jelenlévő srácok közül, úgyhogy nem igazán értem, ha már itt tartunk.

Lényeg a lényeg, jókora távolságra egymástól, de szemezünk. Köztudott, a szemek beszélnek, és a mieink most pont ezt csinálják. Ő kifordul a széken, karját a háttámlára fekteti, és úgy bámul engem, a többiek pedig még mindig nem vesznek észre, hála a jó égnek. Én pedig alsó ajkam belsejét rágcsálva mérem föl a helyzetet. Ha odamegyek, szembesülnöm kell az exem új párjával, és annak tökéletes életével. Viszont ha elfutok, és itt hagyok mindent, akkor megszégyenülök, és még az esélyemet is elrontom ezzel a sráccal… Még ha abban sem vagyok biztos, akarok-e egyáltalán esélyt adni a dolognak. De az a pillantás, mely rám tagad olyan átható és megértő, hogy nem tudok elfordulni.

Összevont szemöldökkel hajtom le a fejem, hogy aztán a következő pillanatban már egy fokkal magabiztosabban induljak meg. Csak ennyire volt szükségem. Egy kis löketre. És ki tudja, miért, de az, ahogy Skye viselkedett, megadta nekem a kellő löketet.

Már közel járok, és Ronnie is észrevett. Nagy lépésekkel haladok, de ahogy egyre inkább szűnik a távolság, magabiztosságom úgy tűnik el. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet… Könnyebb lett volna megfutamodni. Kinek van kedve jópofizni azzal, akit utálsz?! Na, nekem tuti nem. Rendben, nem utálom… De akkor is. Tuti nem fogok jó arcot vágni a dolgokhoz, ezt már eldöntöttem.

Két lépés, és odaérek, legalábbis fejben így tűnik. Már az asztalnál állok és ülőhelyet keresek, mikor olyan valami történik, amire egyáltalán nem számítok: Sky megfogja a kezemet, összekulcsolja az ujjainkat és az ölébe húz. Felsikkantanék a hirtelen mozdulattól, és tulajdonképpen még ellenkeznék is, ha a következő pillanatban nem szólalna meg, mindazt a fülembe suttogva:

-              Olvastam az összes cikket, Ava. Nem ismerlek, te sem engem, de ha könnyebb úgy, hogy azt játsszuk, van köztünk valami, s így visszavághatsz, vagy magabiztosabbnak tűnhetsz, akkor állok elébe. Használj ki nyugodtan.

Eltátom a számat, és kicsit megrázom a fejem. Csak rá figyelek, illata elbódít. Ijesztő, mivel pont olyan parfümöt használ, mint anno Harry. Bárhol felismerném lévén, lenyúltam, és még most is a szobámban van. Mániákus vagyok, és kicsit mazochista is, ez van… De nem tudtam otthagyni. Így aztán belesimulok Skye ölelésébe, az emlékek hatására. Egyszerűen jól esik, hogy egy olyan fiú, akihez tényleg semmi sem köt, törődik velem, és még a gondolataimat is kitalálja! Észvesztő.

Érzem magamon Ronnie pillantását, de nem foglalkozom vele. Rosszul esik, hogy pontosan tisztában van vele, mennyire kellemetlenül érint a téma, miszerint Kendall köztünk van, és mégis így történt! Plusz jól láthatóan nem is tesz ellene semmit, csupán élvezi „Kenny”-ke jelenlétét, és jót fürdőzik a pillantások kereszttüzében. Más esetben olyan egyedül érezném magam, mint a kisujjam, de most nem.

Nem, mert Skye velem van. És rohadt nagy hülyeség ezt így kijelenteni pár óra ismeretség után… Én mégis megteszem. És miért? Mert bízom benne. Felelőtlenség? Lehet. Okos tett? Sosem tudjuk meg a választ. Mindenesetre érzem, teljes testemben érzem, hogy ha az mondanám Skye-nak, nem akarom, hogy a közelemben lenne, ő elmenne. Ha azt mondanám, többet akarok tőle pár óra után, elvinne moziba, majd több helyre, és egy idő után feltenné a nagy kérdést, mivel őt ilyen kaliberű srácnak képzelem. De mégis… Belegondolva: Nem akarom, hogy feltegye nekem a nagy kérdést. Egész életemben „nagy kérdéseket” kaptam, és őszintén szólva, már a nem létező tököm is tele van velük!

És tudom, hogy ha már itt tartunk, benne bízhatok.
Csak arra nem jöttem még rá, miért vagyok erről olyannyira meggyőződve? Rejtély, de nem is akarom megfejteni. Jólesik ez a halk, hallgatag csönd, amely ránk telepszik. Ugyanakkor kicsit már mardos a bűntudat, amiért, ahogyan a fiú is mondta pár perce: Nyugodtan kihasználhatom őt, ha úgy tetszik. És én pont ezt teszem. Szörnyű ember vagyok! Viszont élvezem, hiszen ha esetleg Kendall majd mesél Harrynek, amiben egyébként biztos vagyok, akkor elmondhatja, nem voltam egyedül! Anno nem foglalkoztam volna a dologgal, a kételyekkel, én pattantam bele a srác ölébe, és játszottam el a nagy szerelmest, természetesen partnerre találva a hazugságban. Egyszer Harrynél is bevetettem… és huh, de nagyon bevált! Az emlék hatására újfent megborzongok, lehajtott orcával elmosolyodok a nem létező bajszom alatt, mire Skye felnevet. Nem tudom, az érzés miatt vagy azért, mert éppen „játszunk”… Ez is egy rejtély. És ezt sem akarom megfejteni.

-              Ava, hogy vagy?

A kérdés olyan formában érkezik, hogy csak később esik le, eredetileg nekem lett címezve. Felkapom a fejem, és egyenesen Kendall nagy, barna szemeibe nézek, amikkel engem vizslat. Megrántom a vállam, és ölembe ejtett ujjaimat összefűzöm.

-              Jól, köszönöm – válaszolok. Csönd van, kínos csönd. Ronnie megköszörüli a torkát, Skye pedig felkuncog mögöttem. Kendallra már rá sem nézek. De én nem tágítok, ragaszkodom a tervemhez egészen addig, míg meg nem hallom a halk hangot mögülem, vagyis igazából mellőlem, hiszen már átkerültem az egyik combjára. Csak nekem címzi szavait, direkt úgy, hogy senki már ne hallja meg, és eléggé örülök neki, amiért neki leesett a dolog, sőt, még közre is játszik benne. „Hatás elérve, most már mehet!” Úgyhogy visszakérdezek. – Na és te?

Kendall mosolyog, úgyhogy vagy nem vette észre, milyen bunkó és visszautasító próbáltam lenni, vagy csak nem vesz róla tudomást, mivel olyan jól nevelt. Nem tudom, melyiket akarom én tulajdonképpen… Ez a nap kész döntések hadát állította eddig elém! Bár messze nem ez a legnehezebb, amit ma meg kellett hoznom.

Fecsegni kezd, és közben kihozzák az italainkat is. A másik két fiú fogalmam sincs, mikor, de lelépett, úgyhogy már csak négyen ülünk az asztalnál, mikor is egy üzenet érkezik. Kíváncsian nyitom meg a mappát, aztán hitetlenül felnevetek a sorokat olvasva.

„Most már igazán kiszállhatsz az öléből, Bipi. Nem tetszik ez nekem.”

De nekem igen! És amúgy is… Ronnie mikor tudott bepötyögni két mondatot, ha közben le sem vette a pillantását a Jenner lányról?! Képzelem akkor az egyetemen milyen lehet egy-egy órán. Vagy az más?

Nem ismerem még a srácot egy teljes napja sem, mégis úgy döntök, megmutatom neki az üzenetet, hadd olvassa el ő is, s segítsen válaszolni, mivel jómagam nem tudom, erre mit lehetne. Felhördül, amint végigfuttatja rajta a pillantását, aztán nyelvét végigszántja alsó ajkán, és elveszi a mobilomat. Felvonom szemöldökömet, de nem tiltakozom, ám mikor visszakapom a készüléket, s esélyem nyílik elolvasni az üzenetet, elakad a szavam.

„Szerintem én is el tudom dönteni, mi a helyes, vagy mi nem. Te is megtetted, ha már egyszer így magamra vagyok utalva.”

-              Te rohadék! – súgom felháborodva, de hangom és sunyi vigyorom elárulja, nem mérges vagyok, hanem tulajdonképpen szórakozott. Már harmadjára mentett ki… nos, mi most vagy nagyon jóban leszünk, vagy hamarosan le kell koptatnom!

-              Miért, túl erős volt? – kerekednek el szemei játékosan, majd a vállamba harap. Meglepettségemben felsikkantok, mire az egész felső emelet rám kapja a pillantását. Ég a fejem, a fülem zúg, Skye bocsánatot kér, Ronnie a tenyereibe temeti az arcát és rázza a fejét, Kendall pedig… Kendall pedig egy halvány félmosollyal néz rám, úgy, mintha a nővérem lenne, és tudna mindenről. Olyanokról, amik nem is léteznek, amik nem is valódiak! Istenem, nem tudom utálni ezt a lányt! Nagyon akarom, de nem megy, ha ilyen kedves. Rendben, ettől csak még több okom lenne rá, és emiatt döntöm el, akkor sem leszünk puszipajtások, ha a végén még tényleg megkedvelem.

Egyébként erre nem látok túl sok esélyt.

Még mindig kínosan érzem magam a két perce történtek miatt, és ez meg is látszik rajtam. Mint aki karót nyelt, úgy ülök a srác combján, hiszen minden próbálkozásom ellenére sem hagyott szabadulni, s átülni a mellette lévő székre. Pedig tényleg próbáltam, főleg a legutóbb történtek után!
Kezdem kényelmetlenül érezni magam… és ezt a fiú is megérzi. Túl gyors a tempó, hiszen tényleg nem ismerem… Mégis úgy viselkedünk, mint a gyerekkori legjobb barátok, akik imádták egymást, de aztán elszakadtak egymástól, most pedig tök véletlenül találkoztak, és eszükbe jut minden, amin anno keresztülmentek. Kár, hogy ilyenben nem volt részem, nem? Azonban a társasága azonban annyira üdítő, hogy nem tudok direkt felkelni, és itt hagyni, mint ahogyan azt illene. Egyszerűen jókedvet varázsol az ember fagyos szívébe…

Fél óra elteltével még mindig ugyanabban a helyzetben vagyunk annyi különbséggel, hogy már tényleg csak négyen vagyunk, szinte az egész emeleten csak mi tartózkodunk. Ronnie elmélyülten beszélget Kendallal, Skye és én pedig Jegyzetezünk, miután meguntuk az addigi elfoglaltságunkat. Ez egyébként körübelül annyit tesz, hogy én beírok valamit a telefonom jegyzetei közé, majd odaadom neki a telefonomat, és ő két sorral lejjebb válaszol rá. Elmés, mi? Hiszen nem túl feltűnő, mégis hangtalan, és anélkül szidhatom neki a Jenner lányt, hogy ő azt tudná. Zavar a dolog, milyen gyorsan lettünk jóban, viszont elképesztő ez az egész… Ha tudom, hogy egy „pasizós program”-ból kisülhet egy Skye-féle srác – még ha pillanatnyilag úgy érzem, többre nem lesz alkalom és kedv –, már az első adandó alkalommal eljöttem volna Ronnie-val. Feltéve, ha nem hagy figyelmen kívül, mint most. Mivel igen, rettentően zavar. És ezt meg is mondtam Skye-nak, aki egyből válaszolt lévén, ez volt a lényeg.

„Szerinted milyen sampont használhat a csaj?” – Ez az első, amit a fájlban olvasni lehet a más frissített verzióban. Egy ideje már ezt csináljuk, na meg a másik: Ha elérünk tízhez, töröljük az addigiakat, mintegy nyomtalanítás. Nem, mindaz meg sem történt! Hogy mi kifiguráztuk volna Alan Carrt? Áh, dehogy! Én? Én soha.

Összevont szemöldökkel válaszolok.

„Ronnie vagy Kenny? Amúgy meg pff!”

„A sarokban bagózó öregúr. Agyas! Kendall.”

Felnevetek, majd alsó ajkamat beharapva pötyögöm a választ. Ez annyit tesz, erősen gondolkodom azon, mi lenne a megfelelő válasz, mellesleg.

„A bácsika nagyon vadító, igazad van… Sztem’ nem használ mondjuk sampont, mivel nincs haja szegénynek, de hát te tudod, kinek a pap, kinek a papné… Kendall pedig tuti a legdrágábbat, ahogyan azt illik.”

„Oh, tényleg, az csak sapka, már látom. No problem! Nekem is kell az a sampon, ember!”

Felnézek rá, amikor végigfuttatom szemeimet a szavakon.
Eltátogom, milyen idióta, mire csak megrántja a vállát, és visszaveszi tőlem a telefonját anélkül, hogy engem érvényesülni hagyott volna. Felmordulok, mire a többiek idekapják tekintetüket. Legyintek egyet, és felvont szemöldökkel várom az üzenetet. Valahogy furcsa az arca… Nem is tudom. Ráadásul, amikor a többi üzenetet írta, nem is tartott ennyi ideig, na meg valahogy más volt a mimikája is. A szemén látszott, olvas és agyal valami elmésen, de most semmi ilyet nem tapasztalok. Mégsem szentelek neki túl nagy figyelmet, hiszen mit csinálna?! Kirakná a közös képünket, amit hirtelen felindulásból lőttünk? Ugyan kérlek!

„Én lépek, Avácska. Jó volt veled.” – Lebiggyesztem a számat, elszomorodok, pedig nem kellene. Csak pár óráig ismertem… Ekkora hatással nem lehetett rám! Ráadásul tisztában vagyok az érzelmeimmel. Ilyen könnyen nem ragadott még meg senki – hazugság –, és hála a jó égnek, még Skye-nak sem sikerült. Ugyanis félek tőle, milyen érzés lehet tovább lépni. Forrásokból tudom csupán, valakinek felüdítő, valakinek vacak… Csakhogy magamat ismerve nem tudom, melyik lelkiállapotomban kapna el a nagy helyzet és érzés. Miszerint „Továbblépni! Most!” Ha az agyam kiadná a parancsot, esélyes, hogy ellenszegülnék.

-              Örültem nektek, esetleg összefuthatunk majd néha – áll fel hitelen a srác, és általánosságban int egyet a többieknek. Nem merek hangosan megszólalni, főleg akkor, amikor érzem a hátamon Ronnie pillantását, ezért csupán elsuttogom neki a választ.

-              Rohadj meg, itt hagysz?!

Bólint, aztán hátrálni kezd. Még mindig biggyesztve nézek utána, aztán felemelem a kezem, és ujjaimat behajlítva integetek neki. Sajnálom, amiért elmegy, ráadásul ilyen hirtelen, mivel jól éreztem vele magam. De ilyen az élet. Hirtelen történnek a dolgok, akaratunk ellenére.

Mikor Skye már a mozgólépcsőnél jár, Ronnie felém fordul.

-              Szerintem nekünk is mennünk kellene, nem?

Felvonom a szemöldökömet. Nem hittem, hogy pont ő fog megfutamodni… Tényleg nem. Hiszen jól elvolt Kendallal, nem is nézett felém, valójában tojt rám… és látszólag Kendall sem érti, a lány miért akar ilyen gyorsan lelépni.

Na, akkor Ronnie mégis csak hasonlít rá mindazok ellenére is, amiket az arcán láttam közben!

Már pont azon vagyok, megmondom neki, pont ezt akartam kérni, és fussunk, fussunk, ahogy csak bírunk, amikor is olyat mondok, amin még én is meglepődök.

-              Mhm, én még maradni akarok. – Megrázom a fejem, s visszahuppanok a helyemre. Eddig nem is foglalkoztam az oldalammal, de most már érzem, kellene ide egy fájdalomcsillapító…

-              Az lehet, Bipi, csak… Izé. Érted. Mennünk kell. Most – erősködik. Felvonom a szemöldökömet. Mi ilyen sürgős? Kendall mondott valamit? Tekintetem cikázik a velem szemben ülők között. Szóvá is teszem, miszerint nem értem. – Nem, nincs semmi sürgős dolgom, illetve van, de… na, tanulnom kell, oké? – Olyan tekintettel néz rám, ahogy csak a legjobb barátnők tudnak egymásra. Egyik szemöldökét felvonja, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, fejét enyhén oldalra biccenti. Meglepődök, ugyanakkor nem akadékoskodok tovább. Picit bólintok, láthatatlanul, éppen annyira, hogy Ronnie-nak feltűnjön, benne vagyok, lépjünk le. Amúgy sem értem, miért akartam maradni… Vacak egy ötlet volt.

Belegondolva nem lehet túl gyakori eset, hogy faképnél hagyják Kendall Jennert. Talán éppen ezért reagál úgy, ahogy.

-              Miért kell mennetek? Nemsokára jön Harry, elmehetnénk, mondjuk fagyizni – jut eszébe hirtelen, és megrántja a vállát. Másoknak elsőre az lenne a döbbenet forrása, hogy „ÚR ISTEN, MAGA KENDALL JENNER HÍVOTT MINKET KÖZÖS PROGRAMRA”, nekem azonban a név hallatán kisebb szívrohamom lett, és megroggyant a lábam. Hát, én sem vagyok százas. Mikor lesz már vége ennek az egésznek?!

-              H… hogy ki jön nemsokára?!

Áh, értem! Ezért akart Ronnie annyira lelépni… Miért nem hagytam magam egyből?!

-              Harry Styles, Ava – nyomatékosítja Ronnie már mellettem állva, direkt megnyomva a fiú nevét, mire rákapom tekintetemet. Fejem is követi a mozdulatot, és olyan erőteljesen ugrok meg a név hatására, hogy még az oldalamba is beleszúr a fájdalom. Felnyögök, és odakapok.

-              Omatofóbiás vagy!

Mi a rák lehet az?! Azt sem tudom, eszik-e vagy isszák! Bár ismerősen cseng a szó… Lehet, hogy egy mumpszhoz hasonló valami. Talán még szerencsésnek is mondhatom magam, ha az lesz a síromra írva: „Ava Heart, az egyedüli lány, aki omatofóbiában halt meg!” Nekem bejönne. Már el is lehet kezdeni tervezni…

-              Hogy mi vagyok? – Tekintetemet kapkodom, légzésem felgyorsul, izzadok, minden egyes mozdulatra felfigyelek, szinte pillanatok alatt csapok át mániákusba, és megrögzött idiótába. Nem is figyelek arra, mit mondok, lényegében visszakérdezek, nem rákérdezek, és mind tudjuk, az mennyire más. Azonban, ha valahonnan előtűnik Harry, muszáj felkészülnöm a lehetséges menekülőhelyek terén, nem? Szerintem de! Nyugodtan nevezhettek szánalmasnak… Most tényleg annak érzem magam. Viszont gondoljunk bele! Ha úgy találkozom az exemmel, hogy közben ő az új csajával akar enyelegni, édes kettesben, az mekkora cink lenne már?! HATALMAS! Elsüllyednék, és össze kellene kaparni. Nem a jó értelemben, mint amikor valami bókol, és te szétfolysz… Nem, ez teljesen a másik kategória.

-              Káros rettegés egy név, vagy bármely szó meghallásától – bölcselkedik a barátnőm, mire teljes testemmel felé fordulok, és olyan csúnya pillantással illetem, mint azt hiszem, még sosem tettem. Egy pillanatra látom a tekintetében az értetlenséget egy csipetnyi ijedtséggel és féltéssel megvadítva, aztán homlokon csapja magát, mint akinek leesett, nem épp a legjobb időben szúrta közbe a legutóbbi órán tanultakat. Méltányolom, tényleg, elképesztően büszke is vagyok rá azért, amiért ilyen nagyon okos, de hát… Pont a legrosszabb pillanatot választotta, ez van. És nem fogok érte bocsánatot kérni.

-              Imádom, hogy ilyen nagyon okos vagy, de most igazán elcsöndesedhetnél – ajánlom, és pillanatnyilag még az sem érdekel, ha megbántom. Meg amúgy is! Én is kellőképpen meg vagyok ám bántódva, amiért az állítólagos legjobb barátnőm orvul átállt a másik oldalra, cseppnyi túlzással! Hiszen Kendall és én egy hajóban evezünk, bármennyire is rossz ezt így kimondani. Mindkettőnknek köze volt egy adott göndör személyhez, és tuti, hogy mindketten bele vagyunk szerelmesedve a szemeibe! Hiszen azokba nem lehet nem. El sem hiszem! Sürgősen le kellene ezzel állnom, már beteges. – És Kendall, khm… Harry mikor is érkezik egészen pontosan? Mármint… Igen. Nos?

Kérlek, ha azt mondod, „Ebben a percben, és oh, már pont ott jön!”, akkor olyan hátast dobok, hogy abba fogok belehalni!

-              Hát, már itt kellene lennie vagy tíz perce… Megbeszélése lenne az ügynökömmel, viszont nem tudom. Lehet, hogy eltévedt.

Nos, ezt nagyon erősen kétlem. Harry még soha a büdös életben nem tévedt el, maximum bezárta magát valahova, és emiatt késett egy kicsit. Példának okáért: díjkiosztó és színpad kontra vécé zárja. Erős ellenfélnek bizonyult, de végül Styles jött ki győztesen a párbajból.
Enyhe kárörömmel tölt el azonban a tudat: Én sokkalta jobban ismerem az ominózus srácot, mint ő! Rendben, jó’ néhány év előnyben is vagyok, viszont ez itt most nem szempont.

-          Az ügynököddel? – Egy pillanat alatt nyugszom le, az agyam kong az ürességtől, és összevont szemöldökkel nézek a lányra, totál mozdulatlanul, aki úgy pillant rám, mintha minimum nem lenne fejem. Kezét szája elé emeli, megrázza lehajtott fejét, haja követi a mozdulatot. Aztán felemeli a fejét, mögénk néz, felcsillan a szeme s feláll, felkapja a táskáját. Int egyet, de azt sem nekünk. Nagyon erősen hunyom be a szemeimet, és érzem, ahogy Ronnie keze a hátamra simul.

Ha nem sikerül nyugodtságot erőltetnem magamra, valaki itt ma az életét veszti… és az nem négyünk közül lesz valaki.

-          Kenny, indulhatunk? A mozi nemsokára kezdődik. – Istenem…

Viszont…

Állj.

Milyen „mozi”?!

Hey Babes <3

Milyen volt a hetetek? És a suli? Na és... nem tudom... az élet? 

Meséljetek. És azt se hagyjátok ki, hogy tetszett a rész! :D Mivel ha ezt olvassátok, akkor azon remélhetőleg már túl vagytok. :3

Yas!

Egyébként tudjátok ti, már hányan vagyunk? 39-en! Bezonyám! És hány megtekintésünk van? 14000+! BEZONYÁM! El tudnátok Ti ezt hinni? Mert én nem! Na meg az a sok komment, e-mail és üzenet... Egytől egyig imádlak Titeket. <3

A véleményeteket most se felejtsétek el közölni velem, ha kérhetem :')

Jha! És lépjetek be a FB csoportba is! ×××

Szép hétvégét!

Kitartást a sulihoz, már nincs sok hátra!

luv, RS

Tizenhárom // A saját vélemény senkinek sem árt

Ujjaimmal olyan szorosan szorítom a kormányt, hogy ujjbegyeim már totál elfehérednek. Még mindig nem fogom fel, mire készülök, egyszerűen csak tudom, hülyeség, mégis megteszem, mert felhúzták az agyamat, és ilyenkor rendszerint elég hülye ötleteim vannak. Viszont ez egy igencsak gyatra indok, és nem is kellene hangoztatnom, mert nem épp pozitív.
Nagyi régebben, mikor még eléggé kicsi voltam, és nem is értettem, mit szeretne ezzel mondani gyakran hangoztatta: „Ha már eldöntöttél valamit, ne morfondírozz azon, vajon helyes-e! Döntöttél, következményei vannak, és az új helyzethez megfelelően kell válaszokat keresni!” Nos, nem tudom, ez honnan maradt meg… Talán amiatt, mert ugyan ezt a szöveget nyomta le, mikor megismerkedtem Harryvel, na meg amikor elmentem, de nem biztos, hiszen az emlékek halványodnak… Lényeg a lényeg, tartani akarom magam az elhatározásomhoz, és ez pillanatnyilag úgy tűnik, sikerülni is fog.

Ahogy közeledek a hotel felé, amelynek egyébként már látható a teteje, és még innen is meg tudom állapítani, eléggé luxus, de csakis olyan, amit a One Directiontől az ember elvár, úgy fokozódik bennem az izgalom, s nő az adrenalin. Anno, mikor félidőben csatlakoztam a srácokhoz az egyik (rendben, összes) turnén, jómagam is élvezhettem az ilyen, és ehhez hasonló hotelhez tartozó kényeztetéseket, de ma már sem kedvem, sem pénzem nincs kifizetni a számlát, ami azért valljuk be, elég súlyos tud lenni. Viszont nem értem… Mikor nyaralni mentünk, vagy egyszerűen csak kikapcsolódni, a lehető legegyszerűbb szállást választottuk, mivel jószerivel csak aludni jártunk oda, és nem lett volna értelme több száz fontot fizetni egy éjszakáért, még úgy sem, ha egyébként nem tett volna kárt a kártyákban.
Ahogy ezen gondolkodom, feltűnik, már nem is hajtok olyan gyorsan és elszántan, mint előtte. Mindig ez van… a gondolataim elkavarodnak, és csak az égnek köszönhetem, hogy nem okozok balesetet, mivel nem az útra figyelek. Mondjuk ez igaz azokra a libákra is, akik a pirosnál állva, a csini kis kocsijukban ellenőrzik a tökéletes sminkjüket a visszapillantóban, majd vagy késve indulnak a zöldnél, vagy startolnak, de még mindig piperézve. Ezt a fajtát meg tudnám tépni, de hál’ Istennek, nem nagyon keveredek össze velük.

Ha ilyen lány lennék, most esélyem nyílna sminkelni, ugyanis sikeresen elkapok egy piros lámpát, ráadásul közismerten a lehető leghosszabbat. Nem szeretem őket, mert mindig meggátolnak abban, hogy hirtelen döntésem következtében helytelenül cselekedjek… hiszen a piszkosul hosszú várakozási idő alatt lehetőségem van meggondolni magam. Igen, Nagyi szavai ellenére is. Viszont nézelődhetek is, szóval kihasználom az alkalmat. Bekapcsolom a rádiót, lazítok a biztonsági övemen, mivel kicsit kellemetlen a szorítása az oldalamnál, s zsibbad a bal felem, és ujjaimmal a kormányon dobolva fordítom el fejemet a járda irányába. Összevont szemöldökkel nézem az elhaladó embereket, mindenki olyan furcsa… Nagymamám anno nagyon sokat mesélt nekem a régi időkről, az ő fiatalkoráról, amikor én valami nem egészen helyénvalót tettem, vagy egyszerűen csak merengős kedve volt, és én a látszat ellenére mindig csillogó szemekkel ittam a szavait. Egyszerűen olyan csodálatos volt mindaz, amit mesélt… hogy az emberek mennyit nevettek, mennyire jó volt minden… Ennek ellenére ma, a huszonegyedik században mindenki bezárkózik, bedugaszolja a fülét és max hangerőn bömbölteti a béna tuctucot, amit zenének csúfolnak vagy a telefon képernyőjére mered, és vagy játszik, vagy beszélget a barátaival, hiszen az az öt perc, míg hazaér, túl hosszú, és nem bírják ki, nem? Én mindig kibírtam… és most is. Horgasztó látvány, mennyire el vannak különülve az emberek a saját kis világukban, mindenki be van fordulva, és csak a feje után megy. Szomorú, most is egészen lehúz, viszont valaki kitűnik a tömegből, és nem csak a színes öltözete miatt. Egyszerűen azért, mert szinte a füléig ér a mosolya, miközben a kezében lóbálja a szatyrokat, és bár ő is elvan a saját kis világában, mégis teljesen máshogy teszi azt. Úgy, hogy elmosolyodok a látványtól, majd a lehúzott ablakon keresztül kikiáltok hozzá abban a reményben, a nagy utcai zajban meghallja, és nem ijed meg tőlem, hanem felismeri a kocsit.

-          Haza vigyelek? – Ebben a pillanatban döntöm el, én ma már nem megyek sehova. Valahogy… valahogy lehiggadtam? Nem tudom, erre még nem jöttem rá, de azt hiszem, újabb hirtelen döntésnek lehetünk tanúi. Nagyi nem lenne rám túl büszke... De tudom, különösebben sosem volt az. Ő volt az egyetlen, akit tényleg rettenetesen imádtam, rettentően közel áll hozzám, sokat voltunk együtt, erre most azt sem tudom, él-e még vagy már nem. Ronnie felém kapja a fejét, tekintete a hang tulajdonosát keresi, majd amikor meglát, és összekapcsolódik a pillantásunk, fejét rázva felnevet, s megindul a kocsi felé. Pont jókor, ugyanis a lámpa jelzi, hamarosan indulhatunk, szóval a lány gyors kinyitja az ajtót, s beugrik az ülésre. – Hát te?

-          Vásárolgattam – mosolyog rám büszkén. Hitetlenül nevetve nyomok a gázra, majd fordulok el balra, arra az utcára, mely a mienk felé vezet. – Kíváncsi vagy, miket vettem?

-          Nem igazán, de úgyis elmondod, úgyhogy felőlem mehet.

Felhördül, de természetesen tudja, csak cukkolom, és nem sok idő elteltével, ami körübelül fél percet jelent, máris bontogatni kezdi a szatyrokat, hogy aztán megmutathassa nekem a vásárolt darabokat. Nem szeretném lelombozni, miszerint nem igazán vagyok képes vezetés mellett magam mellé figyelgetni, ráadásul jobban szemügyre venni egy-két ominózus darabot, amit barátnőm rendkívül imád, mivel „Istenem, fogd meg, de veszett jó anyaga van, és uh, ez a kis csipkés iszonyat észvesztő, vagy nem?”. Így hát csak úgy teszek, mintha tényleg nagyon figyelnék, és folyamatosan bólogatok, helyeslek és mosolygok, immár teljesen elfelejtve a nemrég történteket. Ilyen, ha az embernek van egy folyamatosan jókedvű, pörgős legjobb barátnője: Egyszerűen változik a kedélyállapota, amikor kettesben vannak, és össze-vissza fecsegnek. És ez minden, csak nem rossz, mint ahogyan azt néhányan gondolják! Régebben nem volt részem olyan mély barátságban, mint most Ronnie-val, visszagondolva a londoni haverok inkább ismerősök voltak, mintsem barátok… Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszasan el tudok dumálni valakivel a ruhákkról, és íme, megtörtént. Az élet csupa-csupa meglepetés, nemde?

-          Figyelsz te egyáltalán? – böki meg a vállamat. Megrázom a fejemet, mire Ronnie panaszosan felnyög. – Akkor eddig feleslegesen járattam azt a csinos kis számat?

-          A midet? – fordulok fel egy pillanatra, és először fel, majd összevont szemöldökkel meredek arcára. Ronnie felkacag.

-          A csinos kis számat. Hiszen nézd már – csücsörít. – Egyszerűen tökéletes íve és színe van, és a hallottak alapján az íze és a munkája sem hagy kivetnivalót maga után! Csókolnivaló, ennyi, nem tehetek ellen semmit, de persze nem is szeretnék.

-            Beteg nőszemély – rázom a fejemet halvány mosollyal, majd rákanyarodok a feljáróra, és elcsavarom a kulcsot, mellyel az autó leáll. Ronnie felnyalábolja a cuccait az öléből, kicsapja az autót, és az ajtó felé rohan, át az előkerten, szinte elbukva egy kerti törpében, amit egyébként még csak most veszek észre először, pedig tuti nem mostanában került oda.

-            Én nyertem – közli örömittas fejjel. Valamit tuti szívott, ennyire azért nem szokott felpörögni. De nem teszem szóvá, csupán nevetésemet visszafojtva nyitom ki az ajtót, hiszen a lánynak megerőltetés lett volna elővenni a táskájából a sajátját, természetesen.

-            Gratulálok hozzá.

-            És, mit csináljunk? Ugye nem kell dolgoznod? – kérdezi reménykedve, hangjában enyhe célzást érzek, viszont elengedem a fülem mellett. Táskámat a pultra teszem, a szatyrok mellé, s felmászok az egyik bárszékre.

Kikapok egy almát a fonott kosárból, és amíg a válaszon agyalok, a nadrágomhoz dörgölöm, hogy kellőképpen fényes legyen. Ahogyan azt illik.

-            Kellene, mivel a következő héten értekezlet lesz, ahol be kell számolnunk az eddig lezsírozott dolgokról Brandonnak, bár egyáltalán nem fűlik hozzá a fogam, hogy a mai után találkozzak vele.

-            Igen, Mayna hívott. – Úgy bólogat, mint aki tökéletesen tudatában van a történteknek, de ez már meg sem lep. – Érdekes, viszont így már szinte biztos vagyok benne, hogy új melóhelyet kellene keresned, mert ez a rohadék kezd átlépni egy határt.

Elhúzom a számat.

-          Lehet, hogy igazad van, de a főnököm, és bár ez elkeserítő, de megteheti, hogy kijátszik. Vannak, akik rosszabbul bánnal az alkalmazottjaikkal, egyébként, és ha már az új munkahelynél tartunk, körübelül a nullával egyenlő eséllyel indulnék neki a keresgélésnek.

Ronnie vállat von.

-          Én azért megpróbálnám, de mindegy, akkor hanyagoljuk a témát. – S ezzel a mondattal kikapja a kezemből az almát, amit már tökéletesen elkészítettem ahhoz, hogy beleharaphassak, de ez nem sikerül, a mellékelt ábra szerint. Bosszúsan felmordulok, és a késői ebédem után kapok, de R gyorsabb nálam. Még egy nagyot harap a gyümölcsből, majd sarkon fordul, és a szobája felé indul.

-          Készülődj, szívi, mert nemsokára kimozdulunk!

-          De hisz még csak most jöttünk haza – nyitom nagyra szemeimet csodálkozásomban. – Te főleg!

-          Az nem érdekes – legyint, kihajolva az ajtón. Még egy harapás, az alma nemsokára elfogy, úgyhogy előveszek egy újabbat, de már nem próbálkozom, egyszerűen csak beleharapok, mivel félek, barátnőm ezt is elcsenné tőlem, ha nem így teszek. Bár lehet, hogy nem zavarná egy harapásnyom… – Öltözködj!

-          Vegyem célzásnak? Szerintem tökéletes a szerelésem – akadékoskodok. Minek kell átöltöznöm? És egyáltalán minek kell „kimozdulni”? Én tökéletesen megvagyok egy helyben is!

-          Lehet, viszont pasizni megyünk, szóval legyél dögös! – És ezzel a lendülettel nyelem félre a falatot, hogy aztán fulladozva, köhögve a csap felé nyúljak, és egy nagy pohár vizet küldjek a kalandozó alma után. Eltelik egy kis idő, mire sikerül eltüntetni azt az utó-érzést is, ami utána marad, na meg ugxe az oldalamba nyilalló fájdalomról se feledkezzünk meg, és csak ekkor tudok válaszolni. Rendben, eddig nem csak a gyümölcs akadályozott meg ebben, hanem a pillanatnyi sokk is, miszerint MI VAN?!

-          Meg vagy buggyanva – jelentem ki a nyilvánvalót, finoman masszírozva az oldalamat. – Én fix, hogy nem megyek pasizni. Hova gondolsz?

-          Mindkettőnkre ráfér – von vállat, mikor kisétál elém. Csupán egy sort és egy melltartó van rajta, kezében fogja a pólóját, amit aztán gyors magára is kap. Észreveszem rajta a címkét, úgyhogy egy olló után nyúlva levágom róla, viszont nem dicsérem meg, mert nem találom a szavakat. Pedig tényleg jól áll neki, kihangsúlyozza karcsú derekát, ráadásul amint megfordul, rálátásom nyílik a hátán lévő csipkés anyagra, s innen máris tudom, erről áradozott a kocsiban hazamenet. Megforgatom a szemem.

-          Miért, hogyan álltok most Eatonnel? – Kapcsolatuk mindig is furcsa volt, és nem feltétlen azért, mert a srác iránt úgy éreztem, ahogy… Valahogy, nem is tudom… Érdekesen festettek egymás mellett.

-          Mondjuk úgy, a kapcsolatunkat nem a monogámia jellemzi, viszont még nem mondtuk ki a végszót – ránt vállat egyszerűen, felszalad a szemöldököm, kábé a hajam vonaláig. Ilyen egyszerűen kezeli? Nemrég még azt hajtogatta, mennyire szereti… Érdekes ez a lány, annyi szent! – Ugyanúgy, ahogy én esélyt adok magamnak és a partnereknek, ő is, viszont ketten is elvagyunk. Nehéz ez az egész, valójában, mivel félek totál elveszíteni, és tudom, a szakítás ezzel járna. Úgyhogy, ja. Ez van – ránt újat vállán. Bólintok, mint aki érti, de nem válaszolok, mert erre nem lehetne mit, viszont meg sem mozdulok, abban a reményben, talán eléggé elterelődött a téma ahhoz, hogy ne tudja, milyen tervei voltak. Úgy érzem, esélytelen lenne tiltakoznom, úgysem engedne alább, viszont semmi kedvem a dologhoz. – Na, vissza az eredeti témához! – Francba! – Csípd ki magad.

Panaszosan felnyögök, és jóformán lefolyok a székről.

-          Muszáj? Kérlek, ne erőltesd… Elkísérlek, de hadd ne kelljen részt vennem benne – próbálkozom minduntalan.

-          A-a – rázza a fejét, barna haja követi a mozdulatot. – Te is ugyanúgy beveted magad, mint én, és uh, van még valami a tarsolyomban… - Hangja kísértetiesen elhalkul, arcára furcsa mosoly ül ki, amitől bevallom, egészen megijedek.

-          Kérlek, mondd, hogy nem kell vásárolni menni – nyögök fel. Ez is csak én lehetek… − Te már voltál ma, nekem meg van elég göncöm – magyarázkodok, pedig már rájöttem, tök felesleges. – És amúgy is. Semmi hangulatom túlfűtött, egóharcos gyerekekkel beszélgetni, és úgy tenni, mintha érdekelne, miről beszél, és hogyan akarja lehúzni rólam a bugyimat. Megkímélnél ettől a fenomenális élménytől?

-          Nem. – Nevetve rázza meg a fejét, majd hátradobja haját a válla fölött, s a fürdő felé igyekszik. Meztelen talpa csattog a csempén, összerezzenek a hangra. – Tényleg kezdj készülődni, ne akard, hogy én kerítsek neked ruhát, mert akkor direkt olyat szedek össze, ami semmit sem takar, és igen, ezt veheted fenyegetésnek!

-          Ezt te élvezed, mi? – hördülök fel.

-          De még mennyire!

-          Utállak – motyogom, és sóhajtozva a szobám felé battyogok, körübelül akkora örömmel, mintha fogorvoshoz mennék. Egyébként oda is el kellene látogatnom, viszont félek tőlük, úgyhogy egy ideig még tuti hanyagolom a témát. Még hallom barátnőm válaszát, miszerint „Dehogy is! Szeri van, Bipi!”, de nem foglalkozom vele, csak lekapom a felsőmet majd a fűzőmet is, és a nagytükörben vizsgálgatni kezdem az oldalamat, bármiféle változást keresve, ami könnyítene a ruhaválasztási dolgomon. Viszont nem járok sikerrel: Világossá válik a számomra, nem vehetek fel ruhát, mivel a fűzőm nem engedné… Ráadásul én sem színesen mászkálnék lengén öltözve, Ronnie által választott fiúk társaságában meg pláne nem!

-          Na, megvagy már? – robban be az ajtómon. Felnyög, mikor megpillantja az oldalamat. Közelebb jön, és vállamnál fogva balea fordít, hogy aztán mutatóujját végighúzza a lilás-zöldes folton. Érintése nyomán fehéres csík marad, de azonnal el is halványodik, majd teljesen eltűnik. Tényleg elég randa, de ilyen gyorsan nem is lehet változást várni. Nem érzem magam kellemetlenül, amiért nincs rajtam felső, hiszen bikiniben is ugyan így festenék, plusz nincs semmi bajom magammal, ráadásul tudom, Ronnie az egyetlen, aki előtt tényleg nem kellene szégyenkeznem… még ha nem is szívesen mutogatom a hasamat.  Rendben, totálisan azért nem küzdöm le a gátlásaimat, de nem is bújok fal mögé. – Csúnya.

-          Köszi, de tudom – fintorgok rá, majd terelem a témát, miközben visszaveszem a felsőmet. – Bár nincs túl sok kedvem a dologhoz, tudom, úgysem lenne esélyem menekülni… a segítségedre szorulok. Mit vegyek fel?

Ronnie összevont szemöldökkel a szekrényem felé fordul, ami már széttárt ajtókkal vár, hogy végre kivegyünk belőle valamit. Barátnőm tökéletesen ismeri a ruhatáramat, hiszen a nagyját együtt vettük, sőt, ő tukmálta rám őket, persze kivételekkel, úgyhogy nem okoz neki gondot, mégis mit merre keressen; egyből megtalálja, amit előzetesen kigondolt. Amikor azonban meglátom a számomra kiválasztott szürke, hosszú ujjú pamutruhát egyből tiltakozásra nyitom számat, de ő egy intéssel belém fojtja a szót, s hozzám dobja a ruhadarabot, amit én sikeresen el is kapok, hála a jó reflexeimnek. A vállánál megfogva emelem magam elé, majd összevonom szemöldökömet.

-          Semmilyen kommentet nem kérek, köszönöm szépen – beszél hozzám nekem háttal állva, derékig a gardróbban kutatva.

-          Még senkinek sem ártott meg, ha kiderült róla, van saját véleménye – jegyzem meg halkan, lényegében suttogva. Mikor R hátra kapja a fejét, és kíváncsian unszol az ismétlésre, halványan mosolyogva megrázom a fejem, abban a reményben, ha így reagálok, talán nem erőlteti. És beválik, mivel visszafordul, hogy aztán dalolászva, a következő pillanatban kikapjon egy kockás, favágó stílusú, kicsit vastagabb anyagú inget, majd a fiókból egy barnás-lilás térdzoknit, s egy barna övet. Felhördülök, ez ugye nem komoly? De amikor egyszer csak kirohan, majd a kedvenc bakancsommal tér vissza, minden reményem elszáll, egyetlen pillanat alatt; De, ez nagyon is komoly, tényleg ebben kell parádéznom. 

-          Nem az volt a lényeg, hogy akkor erőltetsz rám valamit, ha húzom az időt? Nem húztam, te mégis itt tukmálgatod a göncöket – fonom keresztbe karjaimat a melleim alatt, alsó ajkamat biggyesztve, és lehuppanok az ágyam végébe. Felszisszenek az oldalamba nyilalló fájdalomtól, viszont igyekszem palástolni, mivel így nincs igazán dereka a dolognak: csorbul a komolyságom, és a látszat, mennyire határozott és sértett vagyok, ami egyébként annyira nem is igaz. A hangsúly az „annyirá”-n van, ezt azért megjegyezném.

-          Tök mindegy, felveszed ezeket itt, sminkelsz egyet, és indulhatunk – adja ki az utasításokat, aztán mellém pakolja a kiválasztott kiegészítőket, s elhagyja a szobámat, valószínűleg a sajátjába tartva, hogy az utolsó simításokat is elvégezze magán. Bosszúsan szusszanok egyet, tényleg semmi kedvem ehhez az egész „Pasizzunk be!” dologhoz, pláne, hogy a múltkoriból is baj lett, de nem teszem szóvá, mert akkor Ronnie lehangolódik, és eltűnik a reményem afelé, sikerül tovább lépnem. Ez a csalóka ábránd egészen addig képes életben maradni, amíg barátnőm ilyen életvidám, ugyanis ez tart engem is a földön, bármennyire is közhelyesen hangzik mindez.

Nem tudom, van-e egyáltalán időm és engedélyem rá, de úgy döntök, egy tusolással kezdek. Ha már belevágunk, legalább csináljuk jól… Nem töltök sok időt a zuhany alatt, csupán átmosom magam a kedvenc tusfürdőmmel és samponommal, majd kilépve megtörölközöm, fogat mosok, és a kézmosó peremére támaszkodva bámulom magamat a tükörben. Mondhatni, erőt gyűjtök, és azzal, ha hagyok magamnak pár pillanatnyi szusszanót, határozottan csak javítok a helyzeten. Mosolyt erőltetek az arcomra, majd felhúzott orral nézek a hajamra. Nedves tincseimen átfuttatom párszor az ujjaimat, majd a hajszárítót és egy kefét megragadva nekikezdek a nem igazán szívlelt folyamatnak: a hajszárításnak, ami után pedig a villámgyors, leheletkönnyű smink következik. Körübelül tíz perccel később már a szobámban húzom magamra a ruhákat, miután alaposan bekentem az oldalamat, és úgy döntöttem, a fűző akkor is marad, ha sután nézek is ki tőle, s jól láthatóan növeli a méreteimet. Nem különösebben zavar, hiszen tudatában vagyok annak, rajta kívül az égvilágon senkinek sem akarok tetszeni, ráadásul ártani sem kívánok magamnak, ha nem viselem, mivel így veszélyesebb, a doki is megmondta. 

-          Kész vagyok. – Körübelül nyögöm a szavakat, amikor kilépek a konyhába. Idétlenül érzem magam… Nem helyénvaló, amit teszek.

-          Dehogynem! – csattan barátnőm. Felvont szemöldököm láttán egyből magyarázkodni kezd. – Nagyon is helyénvaló, ne butáskodj. Tovább lépsz, itt az idő, Bipi. Pont elég volt már a depizésből, az utóbbi időben kicsit sok volt már, nem gondolod? – Mikor bólintok, mosolyogva folytatja. – Felszedsz valami csini pasit, és meg van oldva az egész. Beléd szeret, megkéri a kezed, te költöd a pénzét, ő minden este kielégít, lesz pár tucat gyereketek, mondjuk három focicsapatnyi, akikkel legyőzitek a Barcelonát, aztán boldogan éltek, akárcsak légy a kakában! – meséli el életem nagy történetét, előrevetítve a jövőmet.

-          A „csini pasi” feltétlen kell? Herótom van tőlük, már a hangzása is ijesztő!

-          Látom, megragadtad a lényeget – csóválja a fejét lemondóan, ráadásként legyint is egyet, majd a táskájába csúsztatja a telefonját, s lecsúszik a székről. Telitalpú cipője halkan koppan a padlón, begöndörített haját hátradobja a válla fölött, ez a mozdulat már tényleg a védjegye. Amíg én mondhatni csak úgy hordom, hogy az arcomba lóg – rendben, néha azért tud zavarni, olyankor egyből korrigálok is! -, ő igyekszik változatos lenni: haját csak nagy ritkán látom összefogva. Hiszen fontos neki a látszat, és tudja, a lobonca sokak tekintetét megragadja, és ezt tökéletesen ki is használja. A kis piszoknak semmilyen vitamint nem kell szednie, hogy a koronája egészséges legyen… Nekem igen, ráadásul még az előírt gyógyszereimet is a táskámba kell pakolnom, miután beveszem őket, a fényképezőmmel egyetemben kapnak helyet a táskában. Orromra csúsztatom barna, dioptria nélküli szemüvegemet, amit én választottam ki magamnak, majd széttárom karjaimat.

-           Nem indulunk?

-          De! – nevet fel, s a kulcsot felvéve az ajtó felé indul. – Hálás vagyok, amiért nem akadékoskodsz. És ami a munkát illeti… Nem maradunk olyan sokáig, hogy a reggellel gond legyen, rendben? Éjszakai menet egyelőre kizárva – fenyeget meg hirtelen megpördülve a mutatóujjával, komoly tekintettel illet.

-          Ezt ugye csak a formalitásnak köszönhetem? – vonom fel szemöldökömet meghökkenve. – Ehhez az egésznek nincs nagyon kedvem, nem még egy éjszakai menethez!

-          Akkor jó – bólint, kedvem lenne felnevetni, de az túl abszurd lenne, így inkább csak megadóan követem, miközben hagyom elkalandozni a gondolataimat: Tényleg csak viccelt? Kinézné belőlem, hogy lelépnék valakivel? Ennyire nem ismer?

-          Istenem, csak egy vicc volt! – szusszan bosszúsan. Már nem is csodálkozom, csupán káromkodok egyet, tényleg figyelnem kellene, mikor jár a szám, mert ez így nem egészen fair! A gondolataimnak az enyémeknek kellene lenniük, nem közszemlén tárni őket a világ kíváncsi füle elé! Ráadásul nem először süti el ezt a poént, és nem tudom, mit kezdjek a dologgal.

Nem tudom, hova megyünk, de Ronnie nem is avat be, és ahogy elnézem, nem is fog. Túl könnyen mentem bele a dologba, bár világos, esélyem sem volt Ronnie ellen. Bevallom, félek, valami hasonló helyre megyünk, mint nemrég. Ha így lenne, én tényleg sarkon fordulnék, és hazáig meg sem állnék, és nem bocsátanám meg neki egykönnyen, azt hiszem. Még ez is olyan furcsa, mármint, hogy nem sokkal az után, hogy a tulajdon apám majdnem megerőszakolt egy buli következtében, a legjobb barátnőm bulizni, vagyis bocsánat, pasizni visz, miközben még nem vagyok teljesen rendben? Nos, ez sincs rendben, de tényleg nem mondhatok semmit, mivel tudom, a szándékai szín tisztán a segítségnyújtásra vannak, és a szeretetéből erednek irántam. Ki akar húzni ebből a gödörből, és őszintén remélem, sikerülni fog neki.

Nos… Tényleg eléggé elszaladt velem a ló, mármint gondolatban, ugyanis gondoltam én mindenre, mint esetleges pasizós-helyre, de a plázára határozottan nem! Márpedig tényleg oda megyünk, mert már látni a hatalmas épületet a díszes, felvágós parkkal egyetemben, ami előtte van. Most vagy vásárolni akar, és akkor csúnyán megvett vagy tényleg csini fiúkat kíván felszedni… Eszemet vesztem, úgy érzem, amikor a kajáldákhoz érünk, engem megállít a mellemig érő márvány főfalnál, s miután azt kéri, támaszkodjak rá, egyszerűen csak leszólít egy tényleg eléggé helyes srácot, hogy aztán mosolyogva beszélni kezdjen hozzá. Láttam már éles bevetésen, voltunk már ilyen helyzetben, és bár akkor kevésbé élveztem, mondjuk ki, tényleg rettenetesen megszenvedtem, mégis lenyűgöztek a módszerei, bár tudatában voltam annak, régebben simán csatlakoztam volna hozzá, sőt, alapvetően én terveltem volna ki az egészet, majd kezdeményeztem volna. De, mint ahogyan már sokszor mondtam: az emberek változnak, s velük párhuzamosan az is, hogyan mérik fel tetteik súlyát.

-          Ne haragudj, de segítenél nekünk? – kérdezi kedves hangon, a srác pedig egy pillanat alatt végigméri azokkal a mézbarna szemekkel, hogy aztán rózsaszín ajka belsejét rágva egyből rávágjon egy nagy „Persze”-t. Majdnem felhördülök, ilyen nincs! Nem létezik, hogy ez ennyire könnyű legyen… – A barátnőmnek balesete volt néhány napja, kicsit nehézkes számára a járás, és nem bírom megtartani hosszú távon, sajnos gyenge vagyok… Azt viszont látom, hogy te nem, így… – hagyja félbe a mondatot, annak tudatában, így sokkal szexibb hatást ér el. Régebben hosszasan ecsetelgette, lényegében tanított. Nem kötöttem az orrára, hogy semmi szükség rá, inkább hagytam, hadd éljen abban a hitben, tudatlan vagyok. Most azonban látom, ahogy a srác szinte szenvedően szakítja el pillantását Ronnie ajkairól és szemeiről, felkészülve a legrosszabb, legrokkantabb sérültre, már ahogyan a lány beállította, természetesen direkt, tudatosan. Ezt is kifejtette anno: túlozni kell, direkt ferdíteni a tényeket, hogy aztán észrevegye, mennyire dögös, hogy tulajdonképpen észvesztően szexi az alany, s legyen esélye. Furcsa egy logika, annyi szent, de annyi ráció van benne, hogy az valami döbbenet! És nem tagadom, ahogy az ismeretlen, barna, rövid hajú fiú végigmér, tetőtől talpig, majdnem elvörösödök. Már értem, Ronnie miért öltöztetett fel így. A hatás kedvéért.

-          Szia – int egyet esetlenül, és közelebb lépked hozzám. Nem tetszik, Ronnie milyen kiszolgáltatott helyzetbe hozott, hiszen esélyem sincs szabadulni, mivel a srác, kinek nevét nem tudtam, szinte felfal a tekintetével, én pedig gondolatban mindenhova küldöm Ronnie-t, csak a kávézóba nem, pedig anyukám, éppen oda igyekezik! De előtte még megtesz annyit, hogy a válla felett átnézve rám kacsint, feltartva hüvelykujját, s vigyorogva tovább halad. Istenem, annyira utálnom kellene… De valamiért imponált a tudat, hogy ennyire lenyűgözöm a srácot, és ezt tulajdonképpen barátnőmnek köszönhetem, így hát nem tudom utálni. Ráadásul jól esik a lelkemnek a tudat, hogy a lány, aki nyilvánvalóan sokkal csinosabb nálam, még ha néhány tagjának érdeklődését fel is kelti, mégsem annyira, mint én. És nem ugyan abban az értelemben.

Sosem volt gond az önértékelésemmel, mindig is okénak tartottam a testemet, hiszen az alkatomat anyukámtól örököltem, és őt mindig rettentően csinosnak találtam… Viszont ő tudott öltözködni, a kifinomult üzletasszony képét ölteni magára, ami tökéletesen is állt neki. Nekem már nem, egyszerűen esetlenül néztem ki sulis uniformisban, emlékszem, anno ezért is váltottam iskolát: mert utáltam az egyenruhát. Még az sem érdekelt, hogy ott kellett hagyom a szexi matektanárt, aki miatt négyesre tornáztam magam a tantárgyból; nem, én tényleg menekülni akartam a fehér ing, kék szoknya és mellény kombótól.

-          Hogy hívnak? – kérdezi egy félmosollyal, és látom a szemén, kezd leesni neki, hogy az előbb őt leszólító lány valójában nem a segítségét és az erejét kérte… hanem a férfiúi mivoltát.

-          Ava – válaszolok ugyanolyan mimikával. – Téged?

-      Skye. Egyébként milyen sérülésed van? – kérdezi már majdnem vigyorogva, itt már száz százalékosan tudom, leesett neki a dolog. Nem vagyok biztos benne, elviccelhetem-e a dolgot, így pöppet ferdítve válaszolok.

-          Oh, lengőborda-gondok…

-          Ezt ilyen félvállról? Szép! – biccent elismerően, majd egy pillanat alatt komolyodik el a pillantása. – Ugye nem erőszak okán szerezted?

Nagyot nyelek, és biztos vagyok benne, arcomra is kiül minden érzés, ami pillanatnyilag bennem kavarog. Skye mosolyogva megrázza a fejét, amikor látja, nem tudok mit válaszolni.

-          Nem ismerlek, viszont ha beüt a gebasz, szólj, és lecsapom, aki kezet emel rád.

Az állam majdnem a padlón koppan. Komolyan csak én dobok hátast ettől a sráctól?! Azt sem tudja, ki vagyok, én sem, hogy ő kicsoda, mégis ilyeneket mond nekem. És ez valahogy megmelengeti a szívemet. Mellém jön, csípőjével dőlve a falhoz, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy direkt úgy helyezkedik, hogy a kezünk majdnem összeérjen. Megköszörülöm a torkom, ismét válasz nélkül hagyom, csupán előre bambulok, és észreveszem Ronnie-t, amint egy asztalnál ül két srác társaságában, mosolyát egy csésze kávé mögé rejti, és pillantása néha ellenőrzőn felém fordul, hogy aztán megnyugodva, minden rendben van velem, visszaforduljon beszélgetőpartnereihez.

-          Nem szeretnél inni valamit?

-          Csak így? – fordulok felé vicceskedve, mire lazán ránt egyet a vállán. – Rendben, igyunk valamit, de előtte nekem el kell mennem a mosdóba.

-          Ugh, ugye nem akarsz lelépni? – biggyeszti dús, rózsaszín ajkait. Ezúttal én rántok egyet a vállaimon, ezzel jelezve, „ki tudja?” – Mit kérsz?

-          Még azt sem tudod, menekülni akarok-e vagy tényleg… uhm, pisilni kell.

Skye felnevet, én pedig érzem, hogy ég a fülem. Remek…

-          Édes vagy, Ava. Egyébként tudom, hogy visszajössz, de ha nem, az sem baj – nyugtat meg, s ettől valahogy megkönnyebbülök. – Nem vagyok sík, vágom, mi a helyzet. Ez pedig csak egy ital, dumálással vegyítve, semmi rossz, de persze nem erőltethetem. Kávé jó lesz?

-          Tökéletes. – S ezzel a válasszal egyszerre mondok több mindent. Egyrészt, miszerint megfelel a kávé, kinek nem? Másrészt, hogy igen, vissza fogok jönni.

A mosdóba bejutva elfoglalok egy fülkét, ám ahelyett, hogy a dolgomat intézném, megcsörgetem a gyorshívón lévő számot.

-          Te benga némber, esküszöm, olyan észvesztően finom, vagyis csinos tortát csinálok neked, hogy attól koldulsz! – szólalok meg fojtott hangon, a vonal másik felén nevetés hangzik, majd halk sutyorgás. Minden bizonnyal kér pár percet a fiúktól.

-          Miért, bejön a srác?

-          Háááát – húzom el. – Nagyon furcsa ez az egész, és zavar, hogy ilyet csinálok, de esküszöm, mintha mágnes lenne.

-          Azért ennyire ne szaladjunk előre – rántja meg a kantárt félig-meddig nevetve. – Látom, mennyire egy húron pendültök, tiszta cuki, meg minden, és most ő is a telefonján lóg, valszeg’ a haverjainak szól a nagy kapásról, miközben vár a pultnál vamaire. Te viszont tényleg gyere ki a budiból, mert a végén még azt hiszi, rád jött a cifra.

Hülye vigyor ül az arcomra, de igazat adok neki. Összeszedem magam, elbúcsúzom, majd kilépve a kabinból, a tükörből egy már határozottan jobb kedvű lány néz vissza rám, mint két, három órával ezelőtt.

Nyugalmat erőltetek magamra, és figyelmeztetem az agyamat, nem szabad bele élnem magam! Skye aranyos, viszont tudatában vagyok annak, hogy a szívem másé, és nem is könnyű eltüntetni onnan azt a bizonyos valakit. Ám, miért ne próbálhatnám meg? Itt az alkalom, hosszú évek óta az első olyan, amitől nem futamodok meg, így hát kilököm a nehéz fehér ajtót, és a kávézó felé indulok. Rögtön észreveszem a fiút, könnyű dolgom van lévén, nincsenek sokan, ám meglepődök, mikor feltűnik, kikkel van: Ronnie-val, a két sráccal, és egy negyedik személlyel, aki nem más, mint maga Kendall Jenner.

Sziasztok! :)

Nos, a FB csoportban mondtam, még a hétvégén mindenképp ki szeretném tenni a részt, és íme, itt is lenne. Remélem tetszett,bár ez igazéból amolyan rávezető rész... De nekem bejön, ha már itt tartunk. :D 

Mi a véleményetek Skye-ról? :3 Na és a végéről? Hahaham tudom, ismét gonosz vagyok... Sorry not sorry. :')

És akkor a lényeg: Atya-gatya, 13ezer megtekintés!!!! Elhiszitek Ti ezt?! Mert én nagyon nem! :o És 36 feliratkozó? Menten dobok egy hátast, a sok-sok kommentről már nem is beszélve, amitől mindig annyira fel tudok dobódni. <3 Pillanatnyilag eléggé rám férne egy kis happy-löket, úgyhogy most se fogjátok vissza magatokat, ha kérhetem. :)

Kicsit késve ugyan, de attól még Boldog Húsvéti Ünnepeket minden kedves olvasómnak! <3 (:"D)