Huszonkettő // Hajléktalan lány

Hellósztok :)

Nos, sikerült elkészülnöm a résszel, én ennek nagyon örülök, tulajdonképpen még büszke is vagyok ré és remélem, hogy nektek is tetszeni fog. Történik egy-két dolog, jó sok minden el is van benne rejtve, mintegy előreutalás, úgyhogy csak wow.
Köszönöm az előző részhez érkező visszajelzéseket, és oh god, nemsokára elérjük a 28.000 megtekintést! Értsd: már csak nyolc kattintás kell. Fantasztikusak vagytok, köszönöm! A folytatással igyekszem, egy része már meg is van. :)
Jó olvasást, és um, ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is, továbbá iratkozzatok fel a Liames történetemre, mely ugyan előbb fog elindulni, mint a Charlie-s, de még így sem mostanában. :)

Ava Heart
El sem tudok képzelni egy olyan világot, melynek Liam és a srácok nem a részei. De úgy vagyok vele, ez nem csak az én debil gondolatom, hiszen kismillió lány, vagy mondjuk úgy, rajongó vélheti még így rajtam kívül, és éppen ezért nem zavartatom magam. Egyébként sem lenne jellemző rám ez az életforma, mármint, hogy érdekelne, mit gondolnak mások… Jó, oké. Hazudtam. Jó’ néhány ember véleményére igenis adok, de ez is totál normális, nem? Minden ember életében nélkülözhetetlenek az olyan személyek, akiknek számít a szavuk és meghallgatjuk őket, még akkor is, ha tulajdonképpen minden mást akarunk, csak éppen ott lenni nem.

Nos, azt hiszem, egy ilyen eset folyamán kerülök most Louis mellé egy útszéli Starbucksban, és viselem el azt a negyed órája tartó kioktatást, melyben részem van. És, hogy miért?
Nos, ez egy érdekes kérdés.

-                    Nem hiszem el, Ava! Most kinek a pártján állsz?

-                    Miért, vannak „pártok”? Ez baromság, már ne is haragudj! – iszok a zöldteámba egy értetlen fintorral. – Csak azért, mert azt mondtam Eleanornak, hogy átgondolom, vele tudok-e utazni, az még nem azt jelenti csajnyelven, hogy „baszki, a pasid megcsalt és még fel is csinálta az ominózus csajt”…

-                    Ez csúnya volt, Heart – cicceg, de látom rajta, azért célbataláltam a keménységemmel. És bár sajnálom, de tudom, hogy igenis megérdemli. Jó, oké. Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.

De itt most nem rólam van szó!

-                    De igaz, és ezt te is tudod. Őszintén, meddig akarsz elmenni? Amíg megjelenik nálatok a csaj, hogy kéri a pénzét? Vagy ha netán rosszindulatú, akkor Eleanor arcába dugja a tesztet, hogy „nesze, nézd, nekem összejött, és Louis élete és vagyona és jövője és mindene a pocakomban van!”?! Mégis hogyan képzeled, Tommo?!

-                    Nem azért akartam találkozni veled, hogy kioktass. Ez a beszélgetés egészen más vonalat vett! – hárít, és keresztbetett lábain dobol az ujjaival. Megforgatom a szemeimet, miközben büszke is vagyok magamra, hiszen úgy tűnik, valamennyire azért sikerült meghatni. Vagy megsérteni. Részletkérdés. – Szerinted elmondjam neki?

-                    Istenem, de egy… Igen, Louis! – nyelem le a csúnya szavakat, amiket kapásból a fejéhez tudnék vágni. – Mondd el neki, lehetőleg minél hamarabb, hogy megcsaltad! – Mi történik, most komolyan?! Mégis miért kell ezt ennyire nehezen venni? Nem nekem kellene meggyőznöm, hogy legyen férfi és döntse el, mégis mennyire akar emberséges lenni, és mégis azt csinálom! Az, hogy miért erőlködöm ennyire pedig szimplán betudható annak, hogy nő vagyok, és baromira nem esne jól – és ez még egy enyhe megfogalmazás –, ha utólag kellene megtudnom, hogy a szerelmem megcsalt, és hosszútávon is titkolni tervezi! 

-                    Te sem mondtad el Harrynek! – vág vissza, és az arcán hirtelen más sem látszik, mint az egyik pillanatról a másikra feltűnő rosszindulat.

-                    Sosem voltam mással, csak Harryvel és örülnék, ha ezt te is tudnád!

-                    Azt is tudom, hogy mostanában beszélgettek – szól közbe, és közelebb csúszik hozzám. Arca egészen olyan, mintha kárörvendene, viszont jobban megnézve nem tudom eldönteni: Louis most komolyan megsértődött?! Valószínűleg Harry nem kötötte az orrára, vagyis remélem, hogy így volt... Bár mi a fenének titkolná? Ha roszindulatból kegyes hozzám, amit erősen kétlek, akkor sem hiszem, hogy eldicsekedne azzal, hogy milyen normálisan tudunk esténként beszélgetni, miközben én már szinte húsik karmolom az alkaromat...
Egy eldugott részén ülünk a kávézónak, és nem tudom, mégis minek köszönhető, de eddig még egy ember sem jött oda hozzánk, vagyis ugye Tomlinsonhoz, aminek borzasztóan örülök. Mégis, valahogy örülnék, ha valaki látná, amikor megfojtom a srácot, hiszen lenne szemtanú, és a továbbiakban is szerves része lehetnék a pophíreknek, melyben szerepeltetnek, akármikor a One Directionról van szó. Milyen király lenne... „A lány, aki cserbenhagyta Harry Stylest, és aki megfojtotta Louis Tomlinsont!” A síromra rá lehetne vésni, hogy Larry Stylinson életének megrontója. Vagy kioltója. Ezen ne múljon. – Nem is keveset.

-                    Nem titok – vonok vállat, és nem tudok másra koncentrálni, mint az övemre, melyet legszívesebben Louis nyaka köré szorítanék és arra a görög istenre, aki azt mondta még tegnap este, hogy holnap is vár rám, a megszokott időpontban.

Este egy fárasztó nap után, amit Brandon és Caleb mellett kényszerültem tölteni, szinte már megváltásként ér, amikor ledőlhetek az ágyamra, és aludhatok egy picit. Nem több, mint fél óráról van szó, mégis feltöltődök, és jóformán újult erővel tudok leülni a Macbookom elé, hogy aztán videóhívást kezdeményezve tárgyaljam meg a három hét múlva esedékes banzájt, melyet Karennek és Scottnak ígértünk. Caleb és én irányítjuk a szervezést, és igazán remélem, hogy most pontot tudunk tenni néhány feltett és megválaszolatlan kérdés végére, hogy aztán már tényleg el tudjak gondolkodni az olaszországi utazásról. Erről egyébként még mindig nem tudok semmit sem.
Eleanor miért pont engem hívott magával? Egyáltalán mit tudnék ott csinálni? És ő mit fog?
Azonban amikor Karen fogadja a hívást, hirtelen kell kizárjak minden felesleges dolgot a fejemből, és csak a munkámra koncentrálni.
Másfél óra telhet el, Scott és Karen felváltva beszélnek, én pedig nem győzöm kapkodni a fejemet. A lány a szoba leghátsó részében tereget, a srác pedig olyan szinten belehajol a kamerába, hogy megfájdul tőle a fejem, ahogy fókuszálni próbálok. A beszélgetés fesztelen és könnyed, mivel maguk a partnerek is jófejek, és sokat nyom a latban, hogy velem egykorúak, s ezáltal nagyjából egy húzon pendülünk.
-                    Összedobok egy vázlatot, és visszahívlak titeket, oké? – kérdezem meg, s a választ még megvárva ugyan, de már meg is szakítom a beszélgetést. A kanapé melletti kis szekrényre van téve a jegyzetfüzetem, melyet mostanában egyre sűrűbben használok, és csak a papírlapra fókuszálva, a sötét miatt némileg hunyorogva, de aprólékosan megrajzolom a terveket. Amikor meghallom a Skype jellegzetes hangját, mely jelzi, valaki látni szeretne, oda sem nézve fogadom el, majd fogom meg ismét a ceruzát, s hajolok a vázlat fölé.
-                   Scott, megmondtam, hogy majd visszahívlak! – szólalok fel szórakozottan, hangom boldogságról uralkodik és mosolyogva megrázom a fejemet. Már nem kell sok, és tényleg végzek, igazán nem tehetek arról, ha alapos vagyok, és mivel imádok rajzolni, ezért még nagyon pontos is... Ennyire türelmetlenek lennének? – Nincs fontosabb jelenleg nálad, de azért...
-                   Oh, um, oké – érkezik a halk, mély hangú és meglepett dünnyögés, aztán a vonal megszakad. Értetlenül emelem fel a fejemet, szemöldököm ráncba szalad. Ki lehetett az? A portál nem jelez semmit, a hangot nem ismertem fel, de igazából nem is nagyon figyeltem. Azonban nincs időm utánajárni, mivel a következő pillanatban érkezik egy újabb hívás.
-                    Oh, Scott! Miért tetted le? – kérdezem vidáman, és feljebb ülök, a combomra téve a rajztáblát.
-                    Mit is? – hajol mégjobban a kamerába, és ez már szinte ijesztő.
-                    Hogyhogy... – értetlenkedem, de aztán az időt megnézve gyorsan meggondolom magam. Nem fecséreljük az időt, mert nemsokára jön a „Harry-idő”, és abba meg nem vagyok hajlandó belelógni és megzavarni valami olyannal, ami a munkámmal kapcsolatos. – Mindegy is! Megvannak a vázlatok, megfelel? – emelem a kamera elé a füzetet, s amikor Karen is a képbe ugrik, majd eltátja a száját, és megdícsér, hogy milyen jól sikerült, és hogy már alig várja az osztálytalálkozójukat, nekem csak dagad - és dagad a mellkasom a büszkeségtől.

➤➤➤➤

Három nappal később, az iroda előtti parkoló padkáján ücsörgök, és kiélvezem az ebédszünetem minden egyes percét. Nem nagyon szoktam olyankor felkelni és az esetleges evésen kívül mást csinálni, most azonban szükségem volt egy kis levegőre. Caleb és az újdonsült „barátnője” kicsit felhúzták az agyamat, nem is beszélve a srác apjáról, ráadásul napok óta frusztrált is vagyok.
-                    Minden rendben? – tűnik fel mellettem Mayna, és amint leül a jobbomon, átkarolja a vállamat.
-                    Persze – füllentek – Miért ne lenne? Brandon bejelentette, hogy Miamira még várnom kell, mert bár megérdemelném a munkámért a kinevezést, de ő inkább hárítana... Caleb pedig nem győzi előttem megsétáltatni a zsákmányát... Hogy is hívják? – zavarodok meg egy pillanatra.
-                    Caitlyn.
-                    Ja, az – ugrik be nekem is. – És anyám... szar ez a hét – szakad ki belőlem.
-                    Ja, az – használja a szavaimat egyetértően. – De tudod, mivel tehetnénk még szarabbá?
-                    Ha belemegyünk a céges buliba, amit Brandon szervez? – találgatok egy savanyú ábrázattal, és még a gondolatba is beleborzongok. Na, már csak az kéne nekem! – A legalja.
-                    Nem – röhög fel teli szájból. – Ha leisszuk magunkat a sárga földig.
-                    Mm-hm, az aztán tényleg nagyon szar lenne – nézek felé felvont szemöldökkel, és egy pillanatra elgondolkodom: igazat adtam neki, vagy szarkasztikus voltam? – A legutóbbi bulis próbálkozásom nem sikerült valami jól, May. Apám börtönbe került...
-                    Oda, ahova való – kotyog közbe, azonban reneületlenül folytatom a panaszkodást.
- és még azt is kéri tőlem, hogy látogassam meg! Nevetséges. Még mit nem! És, csak hogy legyen még hova tetézni, jövő héten kell elmennem a nőgyógyászomhoz is.
-                    Kötelező, Ava, ezt nagyon jól tudod – dönti a fejét az enyémnek. Nagyot sóhajtok, mintha ezzel csak ki tudnám szorítani a mellkasomból azt az égető, perzselő fájdalmat. – Ez alól igazán nem bújhatsz ki. Nem egy Brandon-féle partyról van szó.
-                    Sajnos – értek egyet, aztán a markomba köhögök, mintha ezzel bármit is palástolni tudnék. De felesleges. Főleg Mayna előtt. – Egyébként... Tudsz valamit Ronnie-ról?
-                    Uh, nem – ingatja a fejét sanálkozón. – Még mindig nem kommunikáltok?
-                    Nem, nem beszélgetünk – használom a saját nyelvemet, és pimaszul a barátnőmre vigyorgok. Ő csak egyszerűen összeborzolja a hajamat. – Nem tudom, mi történt, de lassan már nem is érdekel. A számlákba sem segít be... régen sem volt az erőssége, de most már tényleg nem. Bár, oké. Nem jár haza, úgyhogy lényegében önköltség...
-                    Apropó önköltség – fészkelődik a lány, és bizonytalanul nekikezd. Érdeklődve fordulok felé. – Mit gondolsz, pár napra el tudnál szállásolni egy hajléktalan lányt?
-                    Miért, Pierce kidobott? Féreg – szűröm ki a fogaim között, és agyamat hirtelen kezdi elborítani a köd.
Szerencsére Mayna még idejében megállít, pont akkor, amikor belekezdenék abba, hogy mindig is unszimpatikus volt, és hogy jobban járt, s a többi. 
-                    Nem, nem, dehogy! – borzad el – Nem rólam van szó, Pierce villájában régóta bérelt helyem van. Most tényleg egy hajléktalan lányról van szó.
-                    Hát nem is tudom... – húzom el a számat. – Mennyire hajlékalan?
-                    Miért, mennyire lehet egy „hajléktalan” hajléktalan? – kérdez vissza egy bujkáló, csúnya mosollyal, és direkt kihangúlyozza a lényeget. Megrántom a vállam. – Jó, szóval mi a válaszod?
-                    Hogy keveredtél egyáltalán vele össze? 
-                    Pierce már régóta a segélyszervezet feje, és imponálni akartam neki, úgyhogy beszálltam, és tök lazán aláírtam a papírt is, hogy befogadnék egy lányt, miközben fingom sem volt arról, hogy tényleg, a szó szoros értelmében be kell fogadnom – magyaráz össze-vissza gesztikulálva, én pedig bólogatva próbálom tartani a fonalat, és magamban remekül szórakozok a történeten. Az viszont már nem olyan vicces, hogy lényegében rám akar sózni egy ártatlan emberéletet. – Annyira nem gondoltam bele, hogy én Pierce-szel élek, ő meg nem akar gondoskodni Cady-ről...
-                    Azért ez vicces. Ő szervezi és irányítja, de nem képes áldozatot hozni és példát mutatni?
-                    Ne rám nézz! Szeretem lelkemmel-testemmel, de jó sok minden megkérdőjelezhető nála...
-                    Ja, mint az épelméjűség - adok neki igazat egy rossz szájízzel. 
-                    Hé - nevet fel, ösztönösen védve a férfit, de végül aztán kertelés nélkül megválaszolja a fel nem tett kérdésemet. – Tizenkét éves a kiscsaj, Ava.
-                    Úristen! Tizenkettő?! – szörnyedek el – Tizenkét évesen egyedül mászkál a hidegben, Los Angeles legveszélyesebb utcáin? 
-                    Valahogy úgy, és már lassan egy éve.
-                    Mennyi időről lenne szó? – kérdezek rá egyből, amint belegondolok, hogy három esztendeje én sem cselekedtem másként. Én kaptam segítséget, szinte egy hét leforgása alatt már volt hol laknom. Ez a Cady még egy kislány, semmi rosszat nem tehetett, amiért ilyen sorsra jutott egy anya támogatása és óvása nélkül! – Vállalom. Akár már ma este is.
-                    Egy angyal vagy, Ava! – nyom egy csókot az orcámra boldogan. – Nem tudom, hogyan, de meghálálom.
-                    Szükségtelen. Nem miattad teszem, May – nevetek fel – És mit lehet tudni erről a lányról?
-                    Cadynek hívják, Ohio-ban született. Nincsen priusza, mármint még sosem lopott, nem kapták el, nem vitték be az őrsre...
-                    Természetileg?
-                    Nem nagyon ismerem... Talán két hónapja lehet benne a programban, én két hete láttam először, de akkor is csak futólag, amikor bementem este Pierce-hez. Megkérdeztem őt is, mert elhiheted, engem is érdekelt, de csak annyit mondott, hogy rendben vannak a dolgai.
-                    Te, Mayna. Ez a pasi egy kincs! – horkantok fel, mert egyerűen képtelen vagyok elhinni, hogy a vezérigazgató annyival jellemezne egy gyereket, hogy rendben vannak a dolgai. – Vigyázz vele, nehogy valaki elcsábítsa!
-                    Attól nem félek – legyint, kicsit sem szerényen fogalmazva.
Imádom ezt a lányt.
-                    Hát én sem, de csak mert nem hiszem, hogy másnak is kellene – ismerem be incselkedve, majd hangosan, önfeledten felröhögök, amikor barátnőm hirtelen, felháborodottan rám ugrik.
Megbeszéljük még, hogy este, Maynával karonöltve ellátogatok Pierce-hez, és átrágjuk ezt az egészet, hogy mégis mit és hogyan. 
Egészen rápörgök, mire elérkezik az idő, hogy elindulhatunk. May a kocsiban vár járó motorral, és amikor beugrok az anyósülésre, már kanyarodik is ki az útra. Nem nézem az időt, és mivel mi is végigfecsegjük az utat, ezért viszonylag gyorsan odaérünk a hatalmas luxusházhoz. Félek, hogy fázni fogok a farmershortomban - és felsőmben, mert most igazán nem kellene megbetegednem, de jelenleg nem foglalkozom vele.
-                    Ejha - nyögök fel elismerően, ahogy felnézek a lényegében már palotára, és csoda, de alig látom a ház tetejét, pedig már felkenődtem a műszerfalra is. – Egészen Kardashian érzetem támadt.
-                    Szar lehet - reagálja le, miközben felkanyarodik a vaskapu elé, s beüti a kódot, amelynek segítségével mi is beljebb juthatunk. Elismerően meglapogatom a sebességváltón nyugvó kezét, mert tetszik a reakciója. – De lehet, hogy ez azért van, mert Pierce a nagybátyjuk.
-                    Parancsolsz? – rökönyödök meg. – Esküszöm, ezek mindenhol ott vannak, pedig nagyon nem egy kívánság volt!
-                    Kris remekül érti a dolgát – dünnyögi, miközben én azt sem tudom, mit kezdjek magammal. – Pierce pedig nem tud másról beszélni, csak az bátyja exnejéről. Ez mondjuk kicsit aggaszt, de meg is nyugtat a tény, mert tudom, hogy az a némber nem kezdene ki a volt férje öccsével.
-                    Oh, Krisztusom – temetem az arcomat a tenyerembe, amint összegzem a dolgokat. – Harry Kendallal kavar. Ronnie Kendallal csavarog. És akkor még a színtiszta segítő szándékból felvállat ügyemben is ott vannak, beleértve Kendallt! Az életem minden területén ott van ez a csaj, hát én nem hiszem el!
-                    Jennerék – fordítja egy pillanatra felém az arcát – már csak ilyenek... Tényleg behálóznak mindent. Mondjuk Kylie jófej...
-                    De miért én vagyok az, akit körülvesznek?! Mindenhonnan Kendall nevét hallom vissza, miközben nagyon nem akarom! – Próbálok nem is tudomást venni arról, hogy a barátnőm úgy gondolja, az általam oly nagyon utált lány húga „jófej”. 
Nagyon erősen próbálkozom.
-                    Akkor ne foglalkozz velük – rántja meg a vállait, mintha ez tényleg ilyen nagyon könnyű lenne, és leállítja a motort. Már pont kiszállna, amikor észreveszi, én nem akarok. – Na, Ava! Most azért nem akarsz segíteni Cadynek, mert a pasim egy Jenner? Ne már! 
-                    Utálom ezt a vezetéknevet – puffogok, és bár nagyon nehezen és vontatottan, de végül kikászálódok a járműből. És igyekszem megbarátkozni a gondolattal, hogy az elkövetkezendő tettemmel én is bekavarodok a Kardashian-Jenner bizniszbe. Megdöbbentő, hogy az egyikük egy ilyen kaliberű segélyszervezetben is részt vesz, de tudom, hogy nem állatok és szívtelenek, mint ahogyan azt sugallják... Csupán gazdagok. És beképzeltek. És az életem megkeserítői, némi drámai túlzással. 
Viszont így már érthető, hogy lehet Pierce-nek ekkora sikere és vagyona és háza... Mint ahogyan az is, hogy mégis miért nem akart ő Cadynek segíteni, már May által.
Mert egy Jenner.

Huszonegy // Önsajnálat, és a nagy Ő

hey!

Igazán sajnálom, hogy ismét kimaradt egy rakat idő, hogy nem hoztam friss részt. Magyarázkodni nem fogok, mert tök felesleges... A suli betett, és a csereprogram is, amire gőzerővel készülök. De igyekszem visszarázódni a rendszeres posztolásra, viszont nem ígérek túl sokat... Következő hétvégén dől el, kimehetek-e tanulni egy évre külföldre, vagy sem, úgyhogy most hatalmas rajtam a nyomás, és lehet, a következő heti ki fog maradni. De lehet, hogy még előtte kiteszem... Vagy péntek este, mert szombat reggel indulunk... Nem tudom még, de mindegy is. Jelenleg még nem tartunk ott. :) A részhez jó olvasást, és igen, um, ismét egy ilyen filler részről lesz szó, de ilyen is kell. Igyekszem, ígérem. <3 Éh oh! Csatlakozzatok a FB csoporthoz, hogy értesüljetek a friss részekről, és az aktuális hírekről is! :) És oh. Ha érdekel titeket a történet, melyen az utóbbi időben dolgozom, akkor katt IDE! Mentsd el az oldalt, iratkozz fel, kérj cserét... amihez csak kedvetek van. :)<3.

Egy igazán érdekes beszélgetés után kinyomom Harryt. Azt sem tudom, merre vagyok arccal, az adrenalin szintem az egekben, már a nemrég lefolytatott társalgás eredményeként, ami még így, gondolatban is hatalmas tettnek tűnik, úgy döntök, mára már biztosan nem fogom abbahagyni a világom megváltoztatását. Fog a fene itt hülyéskedni! Éppen elég időt pazaroltam az önsajnálatomra, és ha Harry képes volt arra, hogy félretegye minden ellenszenvét és utálatát, melynek gondolata szinte megfojt, akkor én sem tehetek mást! Muszáj valami olyat tennem, ami legalább feleannyira elmondható egy jó tettnek, mint amit Harry folyton-folyvást produkál. Bizonyítanom kell magamnak. Ebben biztos vagyok, és voltaképpen még büszke is vagyok magamra, amiért ilyen hirtelen képes vagyok meghozni ezt a döntést. Legalábbis azt a hatalmas vigyort, mely az arcomon terpeszkedik, a hirtelen cselekedetemre fogom, mert ha bevallanám, hogy a boldogságom az oka mindennek, akkor nagyobb hülyének érezném magam, mint amekkora alapban vagyok.

Ezen az elven haladva kapok a levélért, mely a testvérem számát rejti, és bármiféle hezitálás nélkül pötyögöm be a telefonomba. Tudom, hogy a gondolat, miszerint előtte még akár elmenthetném, csak arra szolgál, hogy húzzam az időt, és ezzel esélyt adjak magamnak az épeszűségem meggondolására, és éppen ezért egyből elvetem.

-                     Hello, itt Aidan Heart. Kivel beszélek? – szól bele az ismerős, mély és végtelenül kedves, lágy hang, és szabályosan végigfut a hideg a gerincem mentén. A szívem kihagy egy ütemet, de egy pillanatra sem fordul meg a fejemben, hogy le kellene csapnom a telefont. Nem én!

Most esik le csak igazán, hogy mennyire hiányzik. Hogy mennyire hiányoznak. Hogy mennyire utálom magam, amiért a testvéreim, a tulajdon véreim azok, akiket a leginkább eltaszítottam magamtól. Nem a barátaim… akikkel manapság már szinte napi szinten beszélek vagy találkozok… nem, én azokkal tettem ezt, akiket a legjobban imádok ezen a cefet világon. Olyannyira fejbe csap a felismerés, hogy hirtelen megérzem a könnyeket is végigszánkózni az arcomon. És nem tudom eldönteni, hogy ezek boldog vagy inkább szomorú könnyek.

-                     Ava vagyok, bátyus – szólok bele a vonalba, és hangom meg-megakad, hiszen nem akarok hangosan felzokogni. El sem tudom hinni, hogy tényleg Aidennel beszélek. Még úgy sem, hogy a srác még percek elteltével sem válaszol, és emiatt kicsit aggódni is kezdek. – Itt vagy, Aiden? Minden rendben van? – Anyám. Adnak díjat a szar kérdésekért?!

Mert akkor köszönöm szépen, kérnék egyet.

-                     Jézusom, igen! Igen, igen! Itt vagyok, basszus, csak veszettül meglepett, hogy tényleg felhívtál! – magyarázkodik, és biztosra veszem, hogy közben hevesen gesztikulál, és azt sem tudja, mivel kezdje. Az istenit! Ismerem! – Biztosra vettem, hogy nem így lesz – ismeri be végül, és hallom a hangján, hogy ő is elérzékenyült. – Oh, anyám, bárcsak Andy is itt lenne!

-                     Nem is baj, hogy nincs. Az ő véleménye mindig sokkal… erőteljesebb volt. Azt hiszem, nem állok készen a szemszögére, és a megrovó szavaira – nevetek fel hangtalanul, és szipogva törlöm le makacs könnyeimet, melyeket nem érdekel a szigorú tiltás, miszerint ne merjen kibuggyanni.

-                     Mi vett rá, hogy felhívj? – kérdezi, és hallom, ahogy a háttérben pakolgat valamit. Elmosolyodok, mert tökéletesen tudom: Aidan mindig pakolászik, ha ideges.  – Mármint, érted… Hogy vagy? Istenem, olyan sok kérdésem van hozzád, hogy azt te el sem tudod hinni, Húgi!

-                     Minden kérdésedre sok kerül… de nem szeretnéd inkább Skype-on folytatni? Ott elég gyakorlott vagyok ma már…

-                     De, persze! – vágja rá a testvérem lelkesen. A hangra felnevetek, de lehet, ez már az első lökete egy feltörő zokogásnak. Valahogy olyan hasonló ez a kettő… − Máris kapcsolom a gépemet. De nem akarlak lerakni addig.

-                     Akkor ne rakj le. – S miután megadom neki a nevemet, melyen regisztrálva vagyok, azon nyomban érkezik a felkérés. És amikor Aidan hangja felcsendül, ismét megszólalok. – Most már megteheted.

-                     Kapcsold be a kamerádat, és megteszem! – kacag fel halkan. Tetszik ez a játékosság, bár az egész testem beleremeg a hangjába. Fenséges érzés.

-                     De én sem látlak téged! – nyelvelek, a következő pillanatban pedig, mintha csak déja vu-m lenne, hirtelen látom meg a testvérem arcát.

És nem tudok mást tenni, mint a telefont kiejtve a kezemből, a szám elé kapom a tenyereimet, és hátradőlök a kanapén. A zokogásomat pedig immár nem tudom visszafogni. De olyan, mintha már nem is akarnám.

*

-                     És miről beszélgettetek? – kérdezi Liam kíváncsian, miközben kikanyarodunk a főútra. Konkrét cél nélkül keltünk útra, hiszen mi mást csináljon az ember lánya egy vasárnapi délelőttön, ha nem kocsikázzon? – Mármint gondolom elég sok minden feljöhetett, mint lehetséges téma, hiszen három év kiesett.

-                     Voltaképpen még te is szóba kerültél – kerítek, hiszen az a jószerivel három óra, melyet végigbeszélgettem – ez még egy szép kifejezés arra, amit produkáltunk – a testvéremmel, nem egészen összefoglalható összesen pár szóval. És egyébként is. Az, hogy mi történt velem… csak nem érdekli egy olyan személyt, aki pontosan tud mindent, nem? Legalább most már Aiden is tud mindenről. Mindenről. És alig várom, hogy a jövő hónapban meglátogasson, vagy ha jól alakul, akkor meglátogassanak!

-                     Igazán? – kapja felém tekintetét meglepődötten. – Mivel kapcsolatban?

-                      Mégis mivel kapcsolatban jöhetnél te szóba, agytröszt? – kérdezek vissza, és lábaimat felpakolom a kesztyűtartóra. – Az uncsim vagy. Az uncsink – korrigálok egyből, hiszen édesanyám nem csak engem szült meg, mint Karen nővére, hanem a két bátyámat is, s ezzel érdemeltük ki azt a jelzőt, melyet folyton alkalmazok Liamen is.

-                     Aki annyira nem is „uncsi” – kotyog közbe, látszólag felháborodottan megköszörülve a torkát.

-                     Ja, aha, mindegy – legyintek szemeimet megforgatva. – A lényeg, hogy nagyjából ennyi vagy.

-                     Egy „uncsi” uncsi? – hangjából tisztán kivehető az ál-durca.

Imádom érte.

-                     Mm-hm. Egy „uncsi” uncsi.

-                     Az király, mert tudod… Ez a fránya ember most tervezett téged elvinni ebédelni, de tudod, mit? Inkább nem!

-                     Liam… Mielőtt elindultunk, ettünk – fordulok az unokatestvérem felé nagyon, nagyon lassan, és erősen próbálok egy olyan pontot keresni, amit sokáig bámulva meg tudom tartani a komolyságomat. – Sokat voltál Niallel, mi?

-                     Te meg nyilván sok rajongói oldalt böngésztél mostanság – vág vissza – Niall sosem evett annyit, mint amennyit elhíreszteltek róla!

-                     Tudom, hiszen általában én voltam az, aki elette előle a kajákat.

-                     Ja, és emiatt sok vita volt.

-                     Ami engem meg sosem érdekelt – rántok vállat egyszerűen

-                     Most sem… úgyhogy nem sok minden változott. Oh, viszont én tényleg éhes vagyok.

-                     Liam! – nevetek fel hitetlenül – Kábé tizenöt perce ehettél meg két szelet bundáskenyeret! Ha nem többet!

-                      Férfiállat vagyok, Avácska. A férfiállatoknak kell az energia.

-                     Csak el ne szállj magadtól! – figyelmeztetem előre, miközben tudom: Liam ugyanannyira jó ember, mint az, aki az egész szívemet a magáénak tudhatja. Biztos lehet benne az emberiség: Liam James Payne a büdös életben nem száll el magától!

*

-                     Szerinted biztosan jó döntés? – kérdezem még utoljára, és a vállam fölött keresem Liam tekintetét. Amint felnéz az összeállított könyvből, egy hatalmasat bólint.

-                     Nézd… nem a legjobbtól kérsz tanácsot – húzza fel alkarján a laza farmeringet, ezzel megmutatva a már trilliószor látott tetoválásait. Nagyot nyelek.

-                     Nagyon régóta szeretném már… - bizonygatom, azonban nem tudom, hogy kinek.

-                     Akkor itt van az ideje megcsináltatni! – vágja rá, majd egy bizalmas pillantást váltva az általa már jól ismert sráccal, leül velem szembe egy székre, de direkt úgy, ahogy a menő arcok szokták: megfordítva, a háttámlára támasztva a karját. Bár lehet, hogy ez direkt volt, már a következő tettét figyelembe véve. – Ezt a szépséget, a legelső tetkómat akkor csináltattam, amikor még nem voltam kész rá. Mocskosul fájt, és úgy voltam vele, hogy „Basszus, úgy meg fogom bánni, hogy az valami bődület!”, de nem így lett. Oké, furcsán néznek rám, amikor a tetoválásaimról kell beszélnem, én meg azzal jövök, hogy „hé, a legelső egy hieroglifa volt, ami nagyon magával ragadó volt, de sajnos a jelentését nem tudom…”, de kit érdekel? Azóta is az egyik kedvencem.

-                     Ebből az egészből csak annyit szűrtem le, hogy úgy csináltattad meg, hogy fingod sem volt a jelentéséről. Lehetne akár annyi is, hogy „töltött káposzta” vagy „hülye, sárga kínai fasz”, akkor sem jönnél rá, mégis mi az istent jelent! Baromira nem nyugtattál meg, Payno!

-                     Mert eleve nem az volt a célom. De figyelj… Ha parázol tőle, ne csináltasd meg.

-                     De nem az első lenne – akadékoskodok, és feljebb könyökölök a bőr támasztón.

-                     Nem engem kell meggyőznöd, Ava – nevet fel, maga elé emelt kezekkel, s ebben a pillanatban érkezik vissza a srác, kezében a már megrajzolt, vagyis igazából a kért minta alapján megírt sablonnal.

-                     Nos? Sikerült dönteni? – kérdezi kedves hangnemben. Pár pillanat múlva pedig csak ennyit mondok:

-                     Nyomassuk! – És ki tudja. Talán ez a létező legjobb válasz egy tetoválás felvarrása előtt…

Nem sokkal kevesebb, mint két órával később lépünk ki a szalon ajtaján, és megkönnyebbülten lélegzek fel.

-                     Daniel érti a dolgát, de hé! Megbántad? – kapja el a karomat Liam, de direkt a másikat, mint amelyik vállamon van a friss szöveg. Értékelem a figyelmességét.

-                     Nem. Ez a két mondat annyira hozzám tartozik, mint a kisujjam!

-                     De azért remélem, nem akarsz megöletni – pislog rám játékosan gyanakvóan, utalva ezzel a mintára. „Mert két ember csak akkor tud titkot tartani, ha az egyik halott…” Gyönyörű, dőlt betűk, és a bal lapockámon tökéletes helye lesz. Vagyis van. Csupán még meg kell barátkoznom a tudattal, hogy már nem csak egy varrat díszíti a testemet. Viszont határtalan boldogsággal áraszt el a tudat: én is egy vagyok azok közül, akik azért varratnak, mert tényleg van jelentése a szövegnek, és nem azért, mert annyira bejön.

-                     Jövő zenéje, Payno. Jövő zenéje – paskolom meg a felkarját, s az autó felé indulok. – Elmegyünk még valahova?

-                     Nem gondolod, hogy mára már túl sok voltál? – kérdez vissza, és a motorháztetőre tett kezekkel támaszkodik a kocsira. – Kicsit fárasztó vagy.

-                     Nem, Liam, az te vagy, amikor arról beszélsz, milyen nagyszerű Sophia, és hogy Úr Isten, ő a nagy Ő! – utánozom a hangját, hozzáteszem igencsak gyengén.

-                     Egy pasi is mondhat ilyeneket – kéri ki magának.

-                     Nem is ezzel van a gond. Inkább az idővel, amit eddig együtt voltatok – ülök be a bőrülésbe, külön figyelve a vállamra. Tudom és érzem is, hogy egyelőre még kényes a felület, és azt is, hogy az elkövetkezendő egy héten figyelnem kell majd rá. Daniel mindent elmondott, amit tudnom kell, még ha eleve nem is voltam tudatlan.

-                     Hazza és te baromi gyorsan haladtatok, hé! Két hete voltatok együtt, de már az összeköltözést terveztétek!

-                     Hey, alapban együtt éltünk, tekintve, hogy veled voltam, és ezáltal vele is!

-                     Lényegtelen – legyint fintorogva, mintha ez tényleg nem számítana, én pedig leesett szájjal kérdezek vissza, miközben ő beindítja a motort, s kitolatunk a parkolóból.

-                     Lényegtelen? Annyira nem…

-                     Annyira jó érzés veled vitázni, hogy az valami bődület! – nyög fel, és fejét röviden a fejtámlának nyomja. – Nem sokszor érzem mostanában magam okosnak, de a közeledben egyszerűen minden megváltozik.

-                     Ezt sokszor megkaptam már – nagyzolok egy hatalmas vigyorral, belemenve a játékba. – A bűverőmnek köszönhetően sok pasit levettem már a lábáról!

-                     Én csak Harryről tudok – sandít felém. – Lemaradtam valamiről? – Amikor felhorkantok, belátja, hogy ez mégis mennyire lehetetlen. Idióta kérdés volt. Mégis hogyan lettem volna képes bármikor is továbblépni Styles-on?! Hiszen az eltelt három nap során minden este Skype-oltunk! De ezt valamiért még mindig nem említettem Liamnek. Miért érzem úgy, mintha nem is kellene? Vele mindent megbeszélhetek…

-                     Ha már a témánál vagyunk… képzeld, az utóbbi időben sokat beszélgettünk.

-                     Mennyi az a sok? – kérdez vissza, s lefordul egy McDonald’s lejáróján, a McDrive-hoz. Eddig nem éreztem, hogy éhes lennék, azonban most már kezdem megérteni, miért mondta nekem Liam azt, hogy az a reggeli narancslé kevés lenne.

Tényleg az volt, de akkor egyszerűen nem tudtam többet enni. Vagyis inni.

-                     Hát… Három este párhuzamban, több órán keresztül soknak számít?

-                     Mennyi az a „több óra”?

-                     Nagyjából egy hajnal – húzom be a nyakamat, egy kiadós veszekedésre számítva, amiért nem avattam be. Azonban pozitívan csalódnom kell.

-                     És miről dumáltatok? – kérdezősködik továbbra is, miközben egyre közelebb érünk az ablakhoz, ami egyenesen a mennyországhoz vezet.

-                     Mindenről, nagyjából. De tényleg. Az első este meglepő volt, mert érted… miről tudnék én pont vele beszélgetni! Akit otthagytam az oltárnál? Kérlek… De utána… Um, Liam…

-                     Tudom, tudom – forgatja meg barna szemeit, amint hányást imitál. – Annyira szereted, hogy fáj, bla-bla.

-                     Köcsög vagy, Payne – bökök rá összehúzott szemekkel. – De tényleg. Öreg és túl sokat tapasztalt vagyok egy ilyen kifejezéshez.

-                     Úristen, te vén nyanya! – dünnyögi szarkasztikusan, lényegében már nem is rám figyel, hiszen rögtön ezt követően elfordul tőlem, és sorolni kezdi, mit is kérünk. Körübelül egy hadseregnek is elég lenne, ráadásul engem még csak meg sem kérdezett, de rögtön a rendelés feladása után megmagyarázza a dolgokat. – Keith összerendelt bennünket estére, valami megbeszélésre, és gondoltam, viszek kaját. A tiedet meg úgyis tudom, viszont ha mégsem, akkor meg nem mindegy? Meki az Meki, tuti nem panaszkodsz.

-                     Vigyáznom kell a vonalaimra – simítom le az általam oly nagyon imádott, rózsaszínes ruhám alját mosolyogva, mert tudom, ez az a mondat, amitől agyfrászt kap.

-                     Milyen vonalaidra? A deszkának nincsenek vonalai.

-                     Na, most vagy köcsög, Payne! – kiáltok fel, és mellkason csapom. Még csak azzal sem törődök, fáj-e neki. – Nem vagyok deszka!

-                     Ouch – válaszol csupán ennyivel a srác, és a mellkasához szorítja a kezét, a másikat hanyagul a kormányon nyugtatva, s közben felsőtestével felém fordul. – Jó, bocs! – nyögi ki végre, amikor már nem bírja tovább a pillantásomat. – De ne engem hibáztass! Harry imád úgy, ahogy vagy.

-                     Hogy mondod?! – kérdezek vissza, és arcomból minden vér kiszáll.

-                     Szófordulat – motyogja, és észreveszem, hogy hirtelenjében annyira szorítja a kormányt, hogy elfehérednek az ujjai.

-                     Igazán? – suttogok, de abban sem vagyok biztos, egyáltalán meghallotta-e.

*

Másnap a telefonom csörgésére ébredek. Morcosan nyúlok az éjjeliszekrényen lévő készülékért, ami a létező legidegesítőbb Iphone csengőhangon zenél, ami csak létezik ezen a nyamvadt világon, és amint lehúzom a töltőről, amin egész este rajta volt, rányomok a zöld körre.

-                     Ava Heart, miben segíthetek? – szólok bele kómásan, és visszahanyatlok a párnámra. Felszisszenek, amikor a bal lapockám érintkezik az anyaggal, de mivel bőségesen tettem rá az este fáslit, már a fólia fölé, ezért annyira nem kellemetlen. Már az elvárton túl.

-                     Eleanor vagyok, hello – szól bele a vonalba egy jól ismert, kedves hang. Lehunyt szemekkel felvonom a szemöldökömet, és mivel amúgy is az oldalamon fekszem, ezért az arcomra fektetem a telefont, és úgy beszélek a továbbiakban. Milyen praktikus, ha az embernek van egy arcéle, füle… feje, nem?

-                     Oh, um, szia, El – ásítok egy hatalmasat, és a hálóingem alját piszkálom a kezemmel, melyet a törzsemen pihentetek. – Segíthetek valamiben? Baj van? – Muszájnak érzem feltenni ezt a kérdést. Vajon Louis elmondta már neki, hogy mit tett? Hogy apa lesz, de nem tőle, ugye?

-                     Nem, dehogy is, nincs! Ne haragudj, amiért felébresztettelek, és tudom, hogy személyesen kellene ezt megbeszéltünk, mert úgy azért mégiscsak jobb lenne, de most erre nemigen van esély… Úgyhogy… ja, nem kertelek. Van kedved eljönni velem Olaszországba?

Húsz // Gyilkos

A Louis-val eltöltött ebéd után, ami egy kicsit elhúzódott, rájövök, nekem még vissza kell mennem dolgozni, mert döntésre kell jutnom az egyik kollégám, Leslie megrendelt esküvőjét illetően, amihez a segítségemet kérte. Már éppen elindulnék a kocsim felé, amikor Louis utánam szól. Orrán ott figyel már a Ray Ban szemüvege, ami nem mindenkinek áll jól, körübelül ötből egynek, ezért hát hálásnak érezhetné magát, amiért ő pont beleillik abba az egybe.

-            Igen? – fordulok meg, ahogy száját elhagyja a nevem. Felvont szemöldökkel lépek az irányába egy kósza lépést, amit ezt követően ő is megtesz.

-            Nem tudnál hazadobni?

-            Miért, merre laksz? – nevetek fel, és most már ténylegesen visszasétálok hozzá. – Meg egyébként is. Lehet, hogy ha most megtudom, esténként átjárok hozzád, és addig csesztetlek, amíg nem csinálsz nekem tejbegrízt!

-            Oh, Ava, a tejbegrízed legyen a legnagyobb gondom! – teszi össze a kezét, és mélyen a szemembe néz. A helyzet tulajdonképpen még nagyon komoly is lehetne, hiszen a hangulat és a szavak meg vannak hozzá, és mégsem; hiszen Louis szeme körül összefutnak a nevetőráncok, amelyek elárulják, ő jól szórakozik. És emiatt mintha egy lufi elszabadulna a mellkasomban. Nyissz, a zsinór elvágva és puff, megszűnik a nyomás. Borzasztóan kellemes érzés. – Na. Akkor elviszel, vagy nem?

-            Rohannom kellene vissza, mert tudod, valakinek itt még dolgozni kell.

-            Igen, de nem mindegy már? – kérdez vissza hanyagul, és a csuklójára néz. – Szőr óra bőr perc, szerintem elkéstél. – Ezt nem tudom reakció nélkül hagyni, kiszakad belőlem egy rövid kacaj. Kicsit még hagyom győzködni magam, miközben tudom, így is – úgy is haza viszem. De hadd könyörögjön csak! Tudnia kell, mit csináljon majd Eleanorral szemben. – Lécci’. – Nem tud mást mondani, ezért szó szerint kierőlteti magából ezt az egy szót, és mintha még fájna is neki. Arca kétségtelenül tehetetlenségről árulkodik, ezért így válaszolok:

-            Egye fene, gyere!

-            Aw, milyen nagylelkű itt valaki! – gúnyolódik, kezeit a mellkasára tapasztja, és amikor már épp lelépnék a járdáról, hogy meginduljak a másik oldalon parkoló kocsim felé, hirtelen a felkarom felé kap, és visszaránt. A mellkasának esek, mondhatni, és elkerekedett szemekkel nézek oda, ahol az előbb még álltam. Egy Mercedes zúg el előttünk, és bár a szívem a sokszorosára gyorsult csupán egy tizedmásodperc alatt, Louis úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és szótlanul tovább sétál, egyik kezét zsebre vágva – még mindig a karomat fogva, mintha csak egy kisgyerek lennék. Bár annak is érzem magam. Hiszen Tomlinson éppen most mentett meg.

Alapvetően úgy gondolom, sosem elég a játékból. Mindenből lehet viccet csinálni, még abból is, ha Liam morcosan néz rám, amiért azt mondtam neki, neki kell felszednie Darren kakiját, mert tegnap én tettem meg.

-            A te kutyád, basszus! – méltatlankodik, miközben morgolódva kiszedi a zacskót a póráz tartójából. – Én szedem azt, amit ő lerak, ő pedig magával cipeli azt, amivel felszedjük. Mégis mi a te feladatod a dologban? – Felém fordul, mielőtt még lehajolna, és fintorogva széttárja a karjait.

-            Nagyjából eltartom, etetem, szeretem… és amúgy is! Te akartál velem jönni, ráadásul neked is vannak kutyáid, nem is egy. Ugyanúgy fel kell szedned, vagy a világsztár egyszerűen otthagyja az járda kellős közepén? – intek körbe, úgy általánosságban, éreztetve a helyzet valódiságát. – Oh, bocs. Biztos erre is vannak embereitek. Kutyakaki-szedő, huh? Tuti jól fizet – vihogok, és tulajdonképpen borzasztóan örülnék most egy fotósnak, aki lefotózná, ahogy maga Liam Payne kutyagumit szed. Azt az arcot esküszöm, mindenkinek látnia kellene! – gondolom.

-            Tudod, néha kifejezetten szemét vagy – dünnyögi, s megrázza a fejét.

Miután végzünk, a közeli park felé vesszük az irányt, de nem tervezek túl sok időt ott tölteni, és tudom, Liam sem. Ha jól emlékszem, a találkozónk elején mondta is, találkozója lesz egy céggel, utána pedig Soph-fal, ezért nem tervezem túlhúzni az időt, még akkor sem, ha nekem nincs túl sok programom azt leszámítva, hogy otthon beülök a tv elé, és a Netflixre rákapcsolva egy igazi One Tree Hill maratont tartok. Hirtelen semmi másra sem vágyok jobban.

Nos, ez abban a pillanatban változik meg, amikor belépek az ajtón. Ronnie-t találom a nappaliban, és amikor meghallja az ajtó csukódását, hiszen természetesen akármennyire halkan is próbálok bejutni, ő felkapja a fejét. Bezzeg, amikor valami fontos miatt ordítottam miatta… a legszomorúbb ebben az egészben a múlt idő.

-            Hazajöttem órák után, és ez a levél várt a postaládában. – Felállva, kezében a borítékkal közelít felém, majd meglóbálja a szemem előtt az említett papírt. Várom, hogy folytassa, ezért hát nem is szólok közbe. Még Darren sem zavar meg minket, pedig nagyon igyekszik. Nem látja túl sűrűn itthon a barátnőmet, viszont eljutottam arra a szintre, hogy ez már valamilyen mértékben nem is zavar. Ő döntött így, és egyébként sem a tulajdonom, hogy kijelenthessem, nem lehetnek más barátai. Még úgy sem, ha ezzel engem totál eltol magától. Majd csak rájön, ki az, aki hosszútávon mellette marad, és ki leli benne csupán a heccet és a pillanat örömét… ha meg nem, akkor megszívtam. Nem ez lenne az első ilyen eset az életemben. – Nem nyitottam ki, de azért a küldött neve elég árulkodó – húzza el a száját, majd nyomatékosan leteszi a borítékot a pultra, a kocsikulcs és Darren fekete póráza mellé. Odébb nyúlva felkapja a táskáját, a karjára akasztja, majd végigsimít a karomon, mintegy bíztatásul, s már itt sincs.

-            Hm – nézek némileg elszomorodva a karórámra. – Nagyjából öt perc. Láthatási időnek nem is olyan rossz, ugye, Ren? – guggolok le a kutyámhoz, aki egyből mászni is kezd. Két mellső lábát a térdemre pakolja, és ágaskodva liheg az arcomba. Farkát csóválva szinte az egész hátsó fele vele mozog, amin egyszerűen muszáj felnevetnem. Nincs mese. Nemhiába mondják azt, hogy egy kiskutya a legjobb gyógyszer a bánatra… Minek ide alkohol?! Azzal is folyton megszívtam! – Megnézzük, ki küldött levelet a mamának, picim? – beszélek még mindig a kutyámhoz, aki mintha csak értené a szavaimat, felvakkant. Fejemet csóválva ülök fel egy bárszékre, majd egy kést előhalászva a fa tartóból, egyelőre még látatlanul felvágom a tetejét. Szinte hófehér lap kerül elém, szépen összehajtogatva. Kevés embert ismerek, aki ennyire precíz lenne, ezért hát most még nem aggódom.

Nos, igen.
Itt rontok el mindent.

Ugyanis nemhogy a megszólítás, de az első sor, sőt, még az a fránya betűtípus is szörnyen árulkodó!

„Hugocskám!

Hogy mennek a dolgaid LA-ben? Úgy tudom, az az angyalok városa. Most kérdezhetném, mit keresel te akkor ott, de nem akarom a bunkó bátyust játszani. Mind tudjuk, sosem voltam az. És te sem… Minden voltál, Avie, csak bunkó nem. Minden.

Andy és én New Yorkban vagyunk, képzeld. Nekem divatbemutatóm lesz, drága testvérünknek pedig egy hét múlva konferenciája lesz egy játékcéggel. Lehet, hogy elfogadják az ötletét, hát nem szuper? Kár, hogy ez a tökfej ilyen marha feledékeny és… nos, igen, egy tökfej, amiért otthon hagyta a papírokat, úgyhogy most indult vissza. Mit szólnál, ha meglátogatnánk? Azt hiszem, sosem írtam még levelet, mármint sulin kívül, de ha meg is tettem, akkor azt fix nem kézzel. Poén, mi? Nekem mindenesetre az, és a humorunk mindig is azonos volt, úgyhogy gondolom neked is. Haha.

Andy nem tudja, hogy írok. Én sem tudom, miért teszem, és miért nem kereslek fel személyesen, ha egy hét csúszással, akkor úgy… Talán a felkészítés érdekében, nem t’om. Tényleg. Fogjuk a felkészítésre, ok? Ha jól informált vagyok, és én mindig az vagyok, ezt tudnod kell, akkor még mindig annál a menő cégnél vagy, mint valami rendező. Ez baromi király, hugi! Tök büszke vagyok rád. Na meg a tökösök miatt is. Mármint Liam és a banda. Láttam egy-két képet, mosolyogtál, aminek örültem. Kár, hogy a testvéreid nem kapnak ebből a boldogságból, nem? Szerintem eléggé lehangoló, de nem baj. Nem hibáztathatlak, végtére is, őket sem te kerested fel. Felbukkantak. Pedig némelyetek pont hogy az eltűnés káprázatáról híres. Haha. Szar poén. Bocs, de tényleg nem tudtam kihagyni.

Oh, képzeld. Andy most hívott, ott van a reptéren, becsekkolt. Ilyenkor szörnyen tudom utálni, de unni méginkább. Huszonhat éve viselem el a marha pofáját, kezd sok lenni, miközben Avie, téged meg hiányolunk.

Marha sokat beszélek, mi? Bocsika. Tényleg. Azt sem tudom, mit írtam eddig, gyorsba visszaolvasom, ok? Innen folytatjuk.

Oké. Barom vagyok. Meg sem kérdeztem még te hogy vagy. Bocs, tuskó Aidan! Most vigyorgok, mindent megtennék azért, ha láthatnád. Nem akarok nagyon nyáladzani, te tényleg mocskosul hiányzol.

Képzeld, a napokban megismerkedtem egy sráccal. Tudtam, hogy valahonnan ismerős nekem, de először nem is esett le igazából. Utána persze igen, de képzelheted, milyen gáz volt odamenni hozzá, hogy „hé, haver, te ismered a húgomat!” A száznyolcvan centimmel nem lehettem valami bizalomkeltő látvány, na meg az a totál ráizgult fej… Jézus, nem ÚGY ráizgult! De úgyis érted. Na, mindegy. Magam alatt lapátolom a szart. Szóval… Tudod, hogy hívták? Skye. Jó, mi? Megismertem a pasidat, aki elmesélt nekem néhány dolgot, miután letudtuk azt, hogy nem egy összetört szívű csaj tesója vagyok. Vagyis igen, de neki semmi köze az ügyhöz. Ugye így van? Mert ha nem, akkor szétrúgom a seggét. Húsz éve hokizok, közel, hidd el; nem kellene félteni.

Jézusom, most már nagyon gáz az írásom. Tök kusza. Mindegy. A levél végén ott van a számom. Andyé is, bár nem hiszem, hogy felhívod… azt sem, hogy engem igen, de mivel én nem tudom a te számodat, a neten kutakodni meg nem akarok… marad ez. Remélem, nem baj.

Oh, itt van Kendra. Mennem kell, elmegyünk vacsizni. Drukkolj, hugi!

Na, komolyan befejezem. Minden jót, Avie, és kérlek. Tényleg, kérlek, hívj fel. Ha nem, akkor tényleg muszáj leszek netezni… Na, nem mintha nem csinálnám azt nap, mint nap. A cégetek oldalát nem nyitottam még meg, de esküszöm, ha hétfő előtt nem kapok választ, addig nem hagylak békén, amíg nem akarsz összefutni. Lenne egy-két mesélnivalóm…”

Azt sem tudom, mit kezdjek magammal, miután már sokadjára végigolvasom ezt az igencsak kusza, de nagyon is Aidenes levelet. Rádöbbenek, mennyire hiányzik tulajdonképpen, és kedvem lenne egyből felhívni és megbeszélni vele egy találkozót, még erre a hétvégére, vagy akár holnapra, akárhova, de a bátorságom nem akkora, hogy hirtelen máris a telefonom után kapjak. Előtte még egy kis tunningra lenne szükségem, azonban eszembe jut, Liam most valószínűleg elfoglalt. Ronnie-nak az utóbbi időben nem voltam valami fontos…

Nos, az ember ezekben az időkben kényszerül rájönni, milyen marha igazságtalan, ha a múltban él az ember, korholja magát, s emiatt nincs túl sok barátja. Mayna is eszembe jut, de ő nem ismeri a tesóimat. Tulajdonképpen Ronnie sem, de azért valahogy mégis. Az a lány még azt is tudja, milyen időközönként jön meg a menzeszem! Hogyan jutottunk el arra a szintre, hogy már felhívni sem tudom, mert egyszerűen nincs kedvem a visszautasításhoz vagy lezáráshoz? Vagy egészen egyszerűen csak Kendallhoz nincs kedvem? Istenem, ez sosem fog kiderülni. Ördögi kör.

Végül elmegy a kedvem a One Tree Hilltől, ami azért elég nagy szó. Egy gyors átöltözés után a kanapéra huppanok, és ölembe véve a Macbookomat, olyan oldalakat böngészek, amiket az utóbbi időben kissé elhanyagoltam. A személyes Facebook oldalamon nincs semmi új, Caleb üzenetein kívül, amihez most nincs hangulatom, ezért nem is próbálkozom a hangulatom lelohasztásával. Youtube-on bekapcsolok egy Hey Violet albumot, ami az egyik nagy kedvencem, majd Skype-ra is fellépek, bár csak a Jóisten tudja, minek, hiszen semmilyen megbeszélésem nincsen, amiket általában ott szoktam lebonyolítani. Azonban abban a pillanatban, ahogy a nevem mellett az ikon zöldre vált, mint derült égből villámcsapás, úgy érkezik a felkérés, s ugrik elő egy új chat ablak. Harry Styles barátnak jelölt. Engem.

Összevont szemöldökkel megyek rá a nevére. Nem gondolok bele túl sokat, hiszen rengeteg fake profil létezik a világháló összes nyomorék portálján. Kíváncsiságból, és a bátyám emlékét elűzni kívánó ötlet okán érdeklődöm csupán, ám rögtön utána újabb meglepetés ér: Harry Styles hívást kér. És rohadjak meg, ha nincs ott a neve mellett az az átkozott kék pipa!

Ösztönösen elfogadom, de mintha nem is lennék ura a tetteimnek. Szívverésem a háromszorosára gyorsul, és legszívesebben a szoba ellentétes sarkába dobnám a laptopot, ha nem félteném jobban, mint a tulajdon életemet.

Aztán meghallom azt a mély, dörmögős hangot a vonal túlsó végéből, és a szívem mintha hirtelenjében normalizálná magát. Ajkaim bugyuta mosolyba húzódnak, és hajamból kihúzva a gumit, gyorsan szétrázom a tincseimet.

-            Miben segíthetek, Harry? – kérdezem félve, szinte nyakbehúzva. Tudom, a fényviszonyok miatt ő tökéletesen rám lát, én viszont egy kukkot sem tudok kivenni az ő részéről. A sötétben ül, de tudom, hogy ő az.

Főleg az ezt követő szavaiból.

-            Hello, Ava – teljes testemben beleremeget a nevembe, ahogy kiejti cseresznyepiros, húsos ajkain. Ugyanis ennyit még látok. A száját. És Krisztusom, ez éppen elég. Majdnem fel is nyögök, de még idejében korlátozom magam. Fészkelődök egy kicsit, mert a kamera eléggé előnytelen, de aztán rájövök, Harry látott már a legrosszabb napjaimon is – jó, ez nem valószínű, sőt, hiszen akkor fogalma sem volt arról, merre vagyok, és egyáltalán élek-e még –, úgyhogy igazán nem előtte kellene így viselkednem. Ezért hát nem is teszem. – Zavarok?

-            Soha – vágom rá, de ezt egyből meg is bánom. Visszavonni azonban nem lehet. A halk nevetéséből ítélve pedig nem is biztos, hogy jó ötlet lenne. Tetszett neki a reakcióm, és a hangom hallva egyből elolvadok. Nincs irányításom a testem felett. Nincs irányítás. –  Mármint… nem, pillanatnyilag ráérek.

-            Kedves, hogy szakítasz rám időt.

-            Te hívtál – vonok vállat egy féloldalas, bizonytalan mosollyal. – De most komolyan, miért hívtál? Rengeteg más ember lehet a listádon…

-            Egyikükkel sincs most kedvem dumálni. – A lámpa hirtelen kapcsolódik fel a háttérben, s így hirtelen nyílik rálátásom Harry alakjára. És amit látok… Úristen, egy mini szívroham biztos vagyok benne, hogy elkapott!

-            Har-Harry, hol van a hajad?! – tátom el a számat, és kezemet elé is kapom. Nem akarok hinni a szememnek.

-            Eladományoztam, de nem is ez a lényeg… vagyis… Nem figyeled a friss, napi híreket? Illene! – oktat ki, de én még mindig nem tudok tovább lépni azon, hogy rövid lett a haja, és anyukám… Az a csodálatos hajkorona! – Figyelsz? – nevet, és megkocogtatja a laptopja kameráját, mintha ezzel csak engem ébresztgetne. 

-            Nem – nyögök. – Jó, oké. Igen… Nem! Anyám… – makogok, mint valami idióta. Mondjuk úgy is érzem magam. – És milyen célra ment el? Miért kell sírni?

-            Nem kell sírni – vonja meg a vállát hanyagul, majd kicsit kacag is hozzá, és ismét megáll a szívem, amikor észreveszem: többé már nem omlik az a dús, bongyor hajzuhatag arra a csodálatos, széles vállra. Újabb mini-szívroham. – Jó célra ment el. Mondom. Eladományoztam. De mindegy, Ava – mosolyog a kamerába, és nem tűnik úgy, mint aki annyira zavarban lenne, vagy nem lenne tudatában annak, mi történt a múltban, ami miatt olyan óvatos vagyok, amilyen. Viszont Istenem, mindig meghalok egy kicsit, mikor kimondja a nevemet. Alapjaiban véve is eléggé lassan beszél, de a nevemet extra lassan szokta kimondani. Nem új szokása, de akkor is gyilkos.

-             

-            Mesélsz valamit? – kérdezi, amikor körübelül már úgy látja, normalizálódott a helyzetem. Korai, drágám, igencsak korai – súgja az agyam, de hála Istennek, a szám irányít, ezért hát magamban tartom a véleményemet.

-            Mit?

-            Nem tudom. Mi történt ma veled?

-            Minek kellett volna, Harry? – kérdezek vissza összezavarodva. – Jött egy levél a bátyámtól, de…

-            Melyiktől? – szakít félbe, és előrébb dől. Valószínűleg nála is az asztalra van téve a laptop, mint nálam.

-            Aidan, de… Azt akarja, hogy…

-            Hogy? Na – nevet – Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled!

-            Miért érdekel? – Ez zavaros. Itt beszélgetek az exemmel a magánéletemről, a tesóimról, akik majdnem az övéi is lettek, és erre meg… Mi van?! Az agyam egyelőre még mindig leblokkolt annál a pontnál, hogy ha egyáltalán meglenne az esélyem, akkor sem tudnék mibe beletúrni… Szörnyű, de kimondhatatlanul büszkévé tesz a tudat, mire szánta el magát. Harry egy nagyon jó ember, és nem is kérkedik vele.

-            Már miért ne érdekelne? – arcán őszinte értetlenség. Az enyémen sem lehet más. – Veled kapcsolatos. Érdekel. Minden érdekel, ami te vagy!

Sziasztok :)
Nos, tegnap kiírtam a csoportba, ma még megírom a részt, ezért hát itt is van. Nem szerettem volna még egy napot halasztani, mert ez a hétvégém most kissé sűrű, pedig lol, tulajdonképpen még fél lábbal beteg vagyok... Értelmes ez így? Nem? Ah, nem baj.
Szall, hogy tetszett? Kicsit talán kusza, de talán még nem annyira, mint Aidan levele lol. Azt a részt pont imádtam. Mondjuk a srácot is. Ava túl szerencsés.
A véleményetekre most is számítok, és ajj, köszönöm szépen az előző részhez érkező három kommentet! :'3 És anyukám, nemsokára átlépjük a huszonötezres látogatottságot! Ez elképesztő, skacok! Köszönöm, hogy ennyiszer ide kattintottatok. És omfg, már 52-en vagytok. Köszönöm. :) Innentől kezdve kicsit beindulnak a dolgok, ideje volt, lol. :/ Na de sebaj. Szépen lassan haladtunk, nem akartam semmit sem elsietni, pedig talán megtehettem volna. Nem baj. Remélem, a továbbiakban is velem tartotok. <3
A FB csoportba változatlanul lehet csatlakozni az arra kedvet érzőknek, és AHHHH  nemsokára elindul a BITTERSWEET, az új történetem. Nagy terveim vannak ezzel a sztorival, azt sem tudom, hova kapjak hirtelen. Imádom. Ő is engem. Igazi a szerelem. Nézzetek be és iratkozzatok is fel, kérjetek cserét, bármi. :) <3

xx, rs