2015. december 11.

Egy // A sorsnak gyakran pofátlanul szar a humora

Szinte biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri az érzést. Amikor el akarod felejteni a múltat, mert fájdalmat okoz. Amikor kerülöd a nevét, mert fáj az a szó, fáj minden ékezet, mássalhangzó vagy magánhangzó, mely kiadja; Harry Styles. Fáj, ahogy nevének betűi számhoz érnek, égetnek és dörzsölnek, de én mégis, még mindig mohón fújom ki tagjait. Mert basszus, tudom, hogy élni csak szeretve lehet, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel nem csak én állok ilyen helyzetben! Hiszen a világon több ezer szerelmes él, s fájlalja a múltat, nem csak én szenvedek így! Nem csak nekem fáj az emléke, és a gondolat, hogy mit cselekedtem! De önzően és énközpontúan úgy gondolom, az én esetem valamiért más, mint az átlagé.
Reggel fejfájással ébredek. Semmi kedvem dolgozni menni, de tudom, ez alól nem bújhatok ki. Azzal is tisztában vagyok, hogy Ronnie nemsokára betoppan, és egy pohár narancslé társaságában arra a lehetetlen küldetésre szánja magát, hogy felrázzon, s munkába küldjön. Hiába ő a fiatalabb, ő is a felelősségteljesebb, mert én igazából tojnék magasról mindenre, és csak úgy véletlenül elfelejtenék munkába menni, helyette pedig itthon téblábolnék, ha tehetném. Azonban erre nincs lehetőségem, és erre akkor jövök rá úgy igazán, mikor az ajtóm kinyílik, ezzel fényt engedve a sötét szobába, és barátnőm mosolygós alakja tárul elém az elmaradhatatlan, minden bizonnyal frissen facsart narancslével a kezében, majd magabiztosan, felkészülten jön beljebb.
- Ébresztő, lustaság! – lépked közelebb az ágyamhoz. Lerakja a poharat az éjjeliszekrényre, majd fekvőhelyem végéhez sétálva nemes egyszerűséggel lerántja rólam a meleg takarót, ami nélkül egyből fázni kezdek, és átfut rajtam a hideg.
Utálom a reggeleket.
Panaszosan nyöszörgök egy sort.
- Nincs kedvem... igazából semmihez sem – motyogom közben elgondolkodva, és az ágyam végébe ejtett takarómért nyúlok, hogy magamra húzva kényelmesen vissza tudjak aludni. De végül mégsem érem el, mert egyszer csak oldalra dőlök, és nyikkanok egyet a hirtelen jött ütéstől, melyet Ronnie mér rám egy párnával. Morbid, hogy egy napocska alakú és mintájú párnával csapnak meg, és okoznak tompa fájdalmat, nem? – Szerintem beteg vagyok, itthon maradnék. Igen, ez lesz a legjobb.
- És milyen betegségben szenvedsz? Megijedtem az exem nevétől, és üldöz a múltam-itisz? Na ne hülyéskedj! Ki az ágyból, lehúzod azt a francos szart, amitől máris jobb kedved lesz, hiszen én facsartam, és indulsz megbeszélni Brandonnal a dolgokat, vagy az égre esküszöm, rád küldöm a hörcsögömet!
Egy bujkáló mosollyal rázom meg fejemet, majd beismerem: az a terv, hogy én valaha is ellent mondok a legjobb barátnőmnek, már a gondolat megszületésekor kudarcba fulladt.
Ráadásul Morth-tal packázni nem túl jó ötlet, mivel Ronnie nem szokta levágni a körmeit, és bár ez érdekes, de kicsit félek is a miniatűr kisállattól.

×××

Bent az irodában egyből szembetalálom magam a főnökömmel, de nem tudom eldönteni, mérges-e, vagy valami más. Kiábrándult, esetleg. Voltaképpen még arra sem jöttem rá, melyikkel járnék én tulajdonképpen rosszabbul.
- Elárulod, mi volt az a tegnapi kis akciód? – érdeklődik, mikor beérünk az irodájába. Elfintorodok, és miután helyet foglalok egy igencsak kényelmetlennek mondható széken, amely a tegnapi nap során még nem volt itt, bele is kezdek. Ezt úgysem lehet már tovább húzni, alapon. 
- Valójában annyi az egész, hogy túl nagy falatnak tartottam, tartom és alig hittem el, hogy ez tényleg rám lett bízva - magyarázkodom gyengén.
Uh, ez szánalmas. Még én sem hinném el.
- Erősen kétlem, hogy ez lenne minden indokod – ingatja a fejét ciccegve.
Argh, de utálom ezt a faszit!
- Miért kérdezed, ha tudod? – hajtom le a fejemet bele sem gondolva a dolgokba.
Úgy lesz a legjobb.
Nem félek attól, hogy tegeződök. Amióta itt dolgozom, mindig így teszek, és mivel ez eddig őt sem zavarta, én sem változtatok a szokásomon.
- Attól függetlenül, mennyire nem kedvelsz engem, és, hogy szerény személyemet ez mennyire nem érdekli még a főnököd vagyok, és nincs nagyon választásod, Heart! Ha én azt mondom, ez a meló a tied, miért visszakoznál? Nagy lehetőséget adtam a kezedbe tegnap, viszont őszintén szólva kezdek kételkedni abban, megérdemled-e! – csattan, s bólintok egyet, miszerint megértettem. És azt hiszem, itt tudatosul bennem igazán: nincs választási lehetőségem, nem menekülhetek. Szembe kell néznem a ténnyel, hogy több, mint két év elteltével találkozni fogok azzal a sráccal, aki anno megalapozta nekem a savanyúságomat. Remek. Mondhatom, ez remek.
Később, mikor már vége van a műszakomnak, és Brandon elenged egy hosszas kínzás után, én összehívom a lányokat egy kávéra. Egy, az irodához közeli helyet választunk, név szerint a Rosest, ami már szinte a törzshelyünk.
- Okés, ötleteket kérek – könyökölök fel az asztalra, és jelentőségteljesen körbepillantok, egyesével nyomatékosítva mindenkiben, mennyire is fontos ez most nekem. – Hogyan kezeljem a helyzetet? Nem mehetek úgy oda, hogy: Hát sziasztok, srácok! Emlékeztek még rám? Én vagyok az, aki otthagyta annál a francos oltárnál egyikőtöket! Amúgy kicseszettül jól néztek ki... meséljetek már. Volt azóta valakitek? Szexuális téren minden oké, ugye? Meséljétek csak el Avának, cukiságok!
Mayna prüszkölve felnevet, de tenyerét szája elé kapja, hogy visszafogja magát. Örülök neki, hogy tetszik a rögtönzésem, de nem hat meg, mert a válla megállíthatatlanul rázkódik, szeméből kicsordulnak a könnyek, és ez már egy idő után kezd idegesíteni. Alapjában véve ő egy nagyon jókedvű és bolondos lány, de sokszor már addig fajul egy-egy röhögőgörcse, hogy a feje vörös lesz, és összegörnyed, majd nem tud megszólalni. Nos, ha minden igaz, itt is ez készülődik, pedig utólag átgondolva a mondandóm inkább szarkasztikus, mintsem vicces...
Azonban ennél több válasz nem érkezik. Holly a kávéjába bámul, Mayna megállíthatatlanul nevet,  röhög és fetreng, Ronnie pedig velem együtt forog és várakozik valamiféle válaszra. Hiszen a teljes csönd minden, csak nem válasz!
- Na, csajok! Ötleteket! Terveket, más néven! Akárki, akármit, akármilyen hülyeség is, de most kérjük! – méltatlankodik Ronnie, mire Holly felkapja a fejét, és végre valahára érkezik egy tipp.
- Mi lenne, ha csak simán ott lenne, és nem is szólna hozzájuk? Ava, beszélj meg mindent a menedzserükkel, azzal a mittoménhogyhívjákkal', és el van rendezve – vonogatja a vállát, mire szemöldököm körübelül egy vonalba kerül a hajammal. Sajnos ez a tökéletes megoldás, és miután erre rájövök, máris nem tetszik. Ronnie pedig ismer ahhoz, hogy egy szájhúzásomból levegye: A válasz nem
- Ohh, oké, köszönjük, Holls, ez egy igazán nagyszerű példa egy borzalmas ötletre! – néz rá meghökkenve Ronnie, felnevetek, mert lehet, hogy csak én veszem észre, de kicsit rájátszik a szerepére. Annyira bírom a stílusát ennek a csajnak! Nemhiába a legjobb barátnőm...
- Ti kértétek – fonja össze durcásan kezeit mellkasa előtt a szőke lány, elfintorodok. Olyan könnyű őt megbántani, mert mindent magára tud venni!
Pedig ezt most nem feltétlenül bántásnak szántuk, nem a mi hibánk, ha nem érti a poént... Még ha nem is úgy lett tálalva.
Az elkövetkező percekben amíg Ronnie Hollyt próbálja kibékíteni, addig én az étlappal szemezgetek. Próbálom teljes mértékben kizárni a gondolatot is, hogy hétfőtől újra látnom kell az arcát. Azt az arcot, akiről két (kicsivel több) éve álmodok, és amelyiket olyan szörnyű volt két rohadt éven keresztül kizárni az elmémből annak érdekében, hogy ne őrüljek meg. Nincs mese, a sorsnak gyakran pofátlanul szar a humora.
- Ava... – simít végig kedvesen kezemen Mayna, rákapom fejemet. Már lenyugodott, és tekintetében csak aggódást vélek felfedezni, őszinte szeretetet, törődést. Hatalmas szíve van ennek a lánynak. – Hol van a kezed, kislány?
S e mondat hatására szinte úgy kapom el a tenyeremet onnan, mintha darázsba nyúltam volna. Észre sem vettem, basszus! Az emlék behatol legmélyebb gondolataimba, könny szökik a szemembe, és rendkívül nagy erőfeszítésembe kerül, hogy visszafogjam azokat, mivel utálok sírni. Piszkosul fáj még a gondolat is, hogy mit tettem.
És igazából mosolyognom kellene, amiért ilyen barátaim vannak. Évek óta mellettem állnak, segítenek és támogatnak, én pedig úgy érzem, sikítani tudnék, amikor véletlenül – a saját hibámból, hiszen mindig én generálom –, de felhozzák a témát. Ronnie abszolút mellettem áll, már az első naptól fogva, hogy Los Angelesbe jöttem, Mayna pedig munkatársam, és másik legjobb barátnőm. Holly Ronnie féltestvére, de egyébként egy nagyon aranyos lány, és így csapódtunk mi egymáshoz, bár ez lényegtelen... Mégis úgy érzem, hátrány és előny is a tény, hogy a barátnőim ennyire mellettem állnak. Mert nem érdemelném meg, egyrészt. Másrészt viszont megmosolyogtat a tudat, mennyire filmies is ez a helyzet, mikor a lány tanácsot kér a barátnőitől, majd viccekkel űzik el a kellemetlen, kínos perceket. Imádom ezt az érzést, de feszélyez is egyszerre. Tiszta hülyeség, nem?

×××

Mikor nem sokkal később Ronnie-val karonöltve belépünk a lakásunkba, én egyből a nappali felé veszem az irányt. Levágódok a kanapéra, és a bakancsomat lerúgva a lábamról, kényelmesen elhelyezkedem. Ronnie fintorogva lépked felém, s miután a helyére rakja a cipőmet, ő is mellém ül. Hosszú barna haját hátradobja, arcon is csap fele. Felhördülök, mire egyszerűen csak kinevet. A távirányítóért nyúl, és bekapcsolja a tévét, majd a felvételek között kezd váltogatni. Megállapodik végül a Teen Wolf legújabb részénél, amit mindketten tűnök ülve vártunk az utóbbi időben, és ez már engem is érdekel, ezért nem akarok elkapcsolni, fellebbezni, mint ahogyan általában tenném, amikor a barátnőm választ csatornát, csak szimplán elhelyezkedve merülök el a történet bugyraiban, s néha-néha fel is nevetek. Ám egy idő után sajnos, mint mindennek, így ennek a fantasztikus sorozatnak is vége szakad, és ez azt jelenti, az én tévéidőm jön. Van egy hülye beosztásunk, na. Ez olyan Rollson-Heart -féle hagyomány.
- Hírek megfelel?
Ronnie vállat von és felpattan, hogy valami vacsit készítsen, mert ma ebben is ő a soros. Viszont míg én általában főtt ételt pakolok az asztalra, hogy egészségesen és helyesen is étkezzünk naponta legalább egyszer, addig ő a vajas kenyér mellett teszi le a voksát, mert az ugye gyorsabban elkészül. Ebben talán ki lehet jelenteni, én vagyok a korrektebb.
- Mind tudtuk, egyszer eljön ez a pillanat. A One Directionnek vége, a srácok szünetre mennek, bár ezt felfoghatjuk végső búcsúnak is. A banda nagyvonalúan egy utolsó koncertet, illetőleg jótékonysági rendezvényt szervez még a világnak, a rászorulóknak és betegeknek a majd' két éves, kiérdemelt szünetük előtt, melyre neves embereket, barátokat, hozzátartozókat és hozzáértőket várnak a rászorulókkal és támogatni kívánt cégekkel, beteg gyerekekkel együtt. Ha pedig a forrásaink megbízhatóak, és eddig mindig annak is tűntek, akkor ezt a rendezvényt Harry Styles volt menyasszonya, Ava Heart fogja megszervezni. Vajon mi sül ki ebből? Kíváncsian várjuk! Ráadásul...
- Istenem, Ava! Kapcsold már el! - ugrik elém egyszer csak barátnőm, és villámgyorsan elkapcsol egy másik adóra, miután gondolom meghallotta a konyhából a cikket, és ezt az idegesítő, irritáló női hangot.
Innentől csak elmosódva, halványan hallom a folytatást, de már nem is érdekel.
- Annyira meghat ez az egész mifaszomság, hogy majd' összeokádom magam. – Hangom gunyoros csengésétől egy pillanatra még én is megdöbbenek, és csak ekkor veszem észre, én tulajdonképpen zihálok. 
Utálom ezt az érzést. Hogy ennyire fel tud zaklatni a Harrys ügy és, hogy ennyire könnyen átadom magam az érzelmeimnek. De basszus, ki cselekedne máshogy a helyemben? Csakis én, Ronnie és Mayna tudja, mi történt igazából! Az egész rohadt (megmaradt) családomból a két bátyám – na meg a világhírű unokatesóm, aki történetesen az exem bandatársa – tudatlan, totál tudatlan, és a barátaim közül csak és kizárólag két ember tudja, miért cselekedtem azt, amit! Miért érzem úgy, hogy ez pont elég? Miért érzem úgy, hogy még sok is?!
- Te jó szagú csivava! Miért sanyargatod itt magad? Lépj már túl rajta! Itt egy szendvics, neked adom  a nagyobbat, pedig én is éhes vagyok, és... Ava, kérlek. Hétfőn találkoztok, de mi van akkor? Mi történik akkor, ha ez az egész máshogy alakul? Ha nem beszélsz róla, nem szűnik meg, és te pont, hogy ezt csinálod! Magadba fojtod, elzárkózol és itt depizel nekem, bakker, pedig nem kellene, mert nincs rá okod! Ki tudja, szívi... Lehet, hogy újra összejöttök! Nem értem a gondolkodásmódodat, pedig szerintem én ismerlek a világon a legjobban! Mindent tudok rólad, te is rólam, és mégsem! Kérlek, Bipi... Avass már be a dologba, mégis miért nem szeretnél találkozni vele, és átbeszélni a dolgokat! Sosem voltál beszari, most se legyél az! Szeretnél egy gigamega energialöketet? Tessék, itt van! Ha kell, hétfőn nem is megyek be az egyetemre, lógok miattad és elkísérlek arra a rohadt találkozóra csak, hogy ne kelljen nézni ezt a savanyú ábrázatot, mert ez minden, csak nem megoldás!
Szónoklata után azt sem tudom, mit csináljak. Ő csak áll előttem, besokallva a nyavalygásomtól és széttárt karokkal, sűrűn emelkedő mellkassal vár valamiféle reakciót tőlem, és azt hiszem teljesen másfélére számít, mert amikor én a következő pillanatban felpattanok és a karjai közé vetődök ő az, aki meghökken.
Nos, élő példa, miért imádom Veronica Rollsont. Mert mindig képes azt mondani, amire szükségem van. Még úgy is, hogy tudom, akkor is kétségekkel, és egy esetleges hányózacskóval fogok hétfőn munkába állni, és a már előre egyeztetett címre menni, valamivel jobban érzem magam. Mert ki merne két év kihagyás, és egy bitang nagy cserbenhagyás után mosolyogva élete szerelme elé állni? Ki tudna úgy a szemébe nézni annak a személynek, akit azóta is szeret, mintha semmi sem történt volna? Mintha semmit sem tett volna? Szerintem sehogy. És a probléma itt kezdődik. Mert én sem vagyok rá képes. És azt hiszem, már nem is szeretem Őt annyira, mint két, három, vagy öt évvel ezelőtt. A szerelmem iránta csak nőtt, bármit is teszek ellene. Bármennyire is nem tetszik, és bármennyire is félek az érzéstől, hogy elhatalmasodik felettem, akkor sem tudok túltenni azon a mérhetetlen mértékű bűntudaton, amit érzek. És emiatt van bennem ez a kétely. Emiatt a hatalmas súly miatt a lelkemen. Emiatt a titok miatt, amit ő sosem tudhat meg.


Hy, Pípölz!
Remélem, tetszett az első fejezet. :) Tudom, rövid lett, és kicsit olyan semmilyen is, de állítom, ennek ilyennek kell lennie, és még amúgy is csak az elején járunk. :")
Elképesztően köszönöm a több, mint 1900 megtekintést, a prológushoz érkező kommenteket, és a tizenegy feliratkozómat! Csodálatosak vagytok! Ilysm!! <3 

All the fucking love,
RS

8 megjegyzés:

  1. Nagyon cuki lett, imádom a stílusod :) Azt hiszem ez egy nagyszerű történet kezdete... <3

    VálaszTörlés
  2. Waa *__*
    Annyira de annyira kurva fantasztikus lett, hogy az leírhatatlan <3
    Egyszerűen... Whhaa!!
    Nem találok szavakat! :D
    Siess! xxx

    VálaszTörlés
  3. Kedves Resonelll!
    Imádtam!
    Ronnie..eszméletlen ez a csaj! :)
    Komolyan mondom majd kinyúltam rajta:
    "És milyen betegségben szenvedsz? Megijedtem az exem nevétől, és üldöz a múltam-itisz? Na ne hülyéskedj! Ki az ágyból, lehúzod azt a francos szart, amitől máris jobb kedved lesz, hiszen én facsartam, és indulsz megbeszélni Brandonnal a dolgokat, vagy az égre esküszöm, rád küldöm a hörcsögömet!"
    Kész itt végem volt!
    Fenomenális volt az egész fejezet!
    Már is nagyon várom a következőt!
    További szép hétvégét!
    szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is imádom Ronnie... :"D
      A kövi a hét közepe tájékán érkezik, szerintem. :) Köszönöm kommented! <3
      xoxo, RS

      Törlés
  4. Oké drága. Két dolog. Giga mega nagy 1D rajongó vagyok, és GIGA MEGA NAGY reasonelll sticthen rajongó vagyok. Megint nagyot alkottál. xxx

    VálaszTörlés