Három // Ez az egész hipnotizált dolog olyan bonyolult

Néha azt kívánom, bárcsak meg sem történt volna ez az egész. Néha azt, bárcsak tartana még. Hogy ha nem lettem volna ennyire gyáva, még együtt lennénk. Előfordul, hogy anyukámat hibáztatom, amiért anno balesetet szenvedett, s ezzel magamra hagyva nem tudott többé tanácsot adni, másszor pedig fel tudnám pofozni magam, amiért ilyet gondolok. Borzasztóan hiányzik, elképesztően fáj, hogy elveszítettem – anyukámat és a szerelmemet egyaránt –, s velük együtt a bátyáimat is hiszen azzal, amit akkor mondtam és cselekedtem, elrontottam mindent. Mindig ezt csinálom: tönkreteszem a saját életemet, s esetlegesen a környezetemben élőkét is. Ez pedig szerintem sehol sem normális.

Míg hazafele tartok, e gondolatok kavarognak a fejemben. Ujjaim vége elfehéredik, ahogy a kormány bőrén vezetem le a feszültségemet, majd fellélegezve hajtok be az utcánkba, s hajtok fel a feljárón. Ronnie nincs itthon, mivel mikor így van, az ablak is rendszerint ki van tárva, úgyhogy előszedem a kulcsomat – természetesen a táskám legaljáról, honnan máshonnan?! –, s magamban morogva lépek be a lakásba. Az otthon megnyugtató ereje azonnal hat, s máris biztonságban érzem magam, ennek azonban az a következménye, hogy arcomat tenyerembe temetve dalok a falnak, és szépen lassan lecsúszok a fal mentén. Lábaimat körülölelve hajtom fejemet térdeimre, és nagy levegőket véve igyekszem megnyugodni. 

Utálom ezt az egészet. Sírni, ordítani lenne kedvem, amiért hagyom magam szétesni, és elmondani, hogyan is érzek, még ha nem is teljesen. Mert ez történt! Louis kiprovokálta belőlem, hogy kikeljek magamból, és egy hosszú monológ után fortyogva haladjak tovább, s a munkámat sem tudjam száz százalékosan teljesíteni, ahogyan azt illett volna! Azonban senki sem tette szóvá, és ezt méltányoltam. Talán mind tudták, hogy felesleges...

- Tudod, mire lenne neked most szükséged, Ava? – kérdezem magamtól, majd felnevetek a helyzet abszurditásán. – Egy habos fürdőre, úgy bizony! Jól esne, igazam van? Ohh, tudom én... 

S miután ezt megbeszélem a skrizofrén énemmel, felnyomva magam a fürdőbe battyogok. Időközben ledobálom magamról a ruháimat, majd az ajtóból visszanézve büszkén állapítom meg, a folyosón végig a gönceim hevernek elszórva. Keserű mosollyal nyomom be a telefonomon a zenelejátszót, s kezdem a kádba ereszteni a vizet. Amíg az feltöltődik, a tükörbe bámulva mozgatom a csípőmet a zene ütemére, és rettentően hálás vagyok Perrie-éknek – akiket egyébként imádok, s akikkel nemrég tartottam is egy csajos napot –, hogy az újonnan kiadott, fantasztikus számukkal fel tudják dobni a hangulatomat, másodpercek alatt javítva a helyzetemen. Hajamat kontyba fogom a fejem tetején, majd egy törülközőt is kikészítek, s ekkor végre megtelik a kád, és én bele tudok ülni. Először a nagylábujjam hegyét dugom csak bele, és felszisszenek, ahogy megérzem a forróságot. Azonban nem törődve vele, belelépek a vízbe, s el is merülök benne. Nem kell sok idő, hogy megszokjam a hőmérsékletet, és máris sikerül ellazulnom.

Nem figyelek az időre. Kizárok mindent, de tényleg mindent! Nem gondolok Harryre, a bátyáimra, a munkámra vagy Ronnie hörcsögére, amit rám küld, ha valami rosszat merek tenni, egészen egyszerűen csak magammal foglalkozom, és egoista módon úgy gondolom, ezzel nincs is gond. Nem sokszor törődök magammal, mert nem érdemlem meg. Önostorozásom oka főleg Harry, vagyis a vele történő incidens, és már egyszer meg is beszéltem magammal, sosem bocsátom meg magamnak a történteket. Még úgy is, ha nem teljesen az én hibám volt, hiszen nem tehettem ellene semmit.

Miközben kiélvezem minden egyes pillanatát a kényeztetésemnek, agyamat mégiscsak ellepik a gondolatok, és nem is hagynak nyugodni. Hiszen tényleg nem vagyok normális, basszus! Leesik, hogy vagyok annyira megszállott, hogy képes voltam felvenni Harry rohadt nyakláncát, és abban megjelenni azon a francos találkozón! Hogy vagyok annyira debil, hogy hagyjam magam felhúzni Louis szavain, és azon is, ahogy Niall reagált! Hogy zavart, amiért Caleb és Liam úgy viselkedett, ahogy. Hogy mennyire kényelmetlenül éreztem magam a srácok társaságában, miközben régebben haza sem akartam menni, és hosszú napokat lógtam velük azzal biztatva magam, hogy legalább annyira élvezik a társaságomat, mint én az övéket. És legutolsó helyre még bekúszik a tény: Mennyire tisztán él előttem a kép, ahogy Harry nézett rám. Ahogy döbbenten pislog, és tetőtől talpig végigmér. Ahogy szája sarkába egy pimasz mosoly ül ki, mikor meglátja a medált. Amikor leállítja Louis-t. Mikor tekintetén látszik, átfutnak az emlékek az agyában, majd azon kezd gondolkodni, miért hagytam el, bármiféle magyarázat nélkül? Istenem, miért gondolkodom én ezen?! Miért okozok saját magamnak fájdalmat? Azért, mert nem vagyok normális. De azt hiszem, ezt mindig is tudtuk. Hiszen én vagyok Ava Heart, a lány, aki képes naphosszat bikiniben flangálni, és sütkérezni a melegben kiélvezve a forró napsugarakat, képtelennek tartva a tényt, hogy a forróságon és a narancssárga korongon kívül bármi mást is szerethet, de én vagyok az a lány is, aki mikor esős idők járnak felénk, kiállok az esőbe, és lehunyt szemekkel, mosolyogva élvezem, ahogy a totál vizes hajam a hátamhoz tapad, és a vízcseppek végiggördülnek az arcomon. Én vagyok az, aki szereti a nutellát uborkával, de ugyanakkor az is, aki rosszul van az oreos csokitól, már csak a látványától is, az ízéről nem is beszélve! Aki utálja a viharokat, miközben a vizet szereti, imádja a horror filmeket, mégis rendszeresen megijed tőlük, és átkéretszkedik a barátnőjéhez estére, mert fél egyedül aludni. Teljesen ellentétes dolgokért vagyok oda, nincs konkrét irányom, indokom. Plusz az a személy is én lennék, aki felriad, amikor hirtelen kicsapódik az ajtó, és megjelenik a feldúlt arcú barátnőm.

- Tudod te, mennyire megijedtem, mikor nem válaszoltál, pedig vagy ezerszer hívtalak és szólongattalak is?! Szerintem nem! – parádézik Veronica kissé hisztérikus hangnemben. Hosszú, dús barna haja visszafogott, rendezett kontyba van fogva, öltözete is igazán csinos, olyan Ronnie-s, suliba illő. Tekintete közöttem és a telefonom között cikázik, karjait indulatosan széttárja. 
Tényleg nagyon elkalandozhattam, állapítom meg magamban.

- Nyugi, Ronnie – próbálkozom a csitításával, bár tudhatnám, ez semmilyen esetben sem egy előfordulható és átgondolható dolog, lehetséges meg végképp nem! – A jelek szerint elpilledtem, de... 

- Jajj, mert az, ha bealszol fürdés közben, annyira normális! – forgatja a szemeit ironikan, majd felém dobja a fehér törölközőmet, és én ügyesen el is kapom. Míg testem köré tekerem, a dugót is kihúzom a lefolyóból, hogy a víz távozhasson. Igyekszem figyelmen kívül hagyni Ronnie égető, féltő és kicsit dühös pillantását, de nincs könnyű dolgom. 

Elégedetten szemlélem az ujjbegyeimet, s büszkén Ronnie orra alá nyomom.

- Nézd már, milyen cukik! – nevetek fel, csillogó szemekkel simítok végig a hullámos bőrfelületen.

Ronnie szemöldökét ráncolva néz rám, és miután egy perc elteltével sem tűnik el arcomról a már régen látott mimika, kezeit derekára vágva kérdezi meg.

- Ava, te szívtál valamit? Szürreális, már ne is haragudj, hogy egy ilyen nap után boldog és felhőtlen legyél, téged ismerve ez totál lehetetlen – húzza el száját. 

Felnevetek. 

Igaza van, mert ez tényleg nem jellemző rám, de nem tudom, mi van velem. Semmi mulatságos nem jut eszembe, amitől jó kedvem előjöhetett, úgyhogy tényleg szívhattam valamit... mondjuk levegőt. Vagy tényleg meghülyültem. Ki tudja. Lehet, hogy ez a következménye a három év elteltével való találkozásnak Harry Stylesszal. Igen, azt hiszem ezt kellene majd a kórlapomra is írni, ha diliházba kerülök. „Meghülyült az exe látványától.” Teljesen mindennapi, nem? Viszont akárhogyan gondolkodom, mitől nevethetek felhőtlenül jelen pillanatban, egy épeszű indokot sem találok. Mert nincs olyan, talán csak az, hogy én vagyok az, Ava. 
Ennek elégnek kell lennie.
Muszáj neki elégnek lennie.

- Levegőt – rántok vállat, és átszambázok a fürdővel szemben lévő szobámba. A szekrényem elé beállva gondolkodom el, mit is kapjak magamra, s végül egy teljesen egyszerű, szürke melegítőnacin, világossárga felsőn akad meg a szemem, és a kedvenc otthoni mamuszomba bújtatva lábamat libbenek ki a szobámból, ahol a barátnőmbe botlok.

- Elárulod, mi volt ma? – Faggat átható, türelmetlen tekintettel. Megértem őt, hiszen sosem volt jellemezhető a türelmes jelzővel, az egész csaj tele van energiával. Meg ésszel, humorral és szeretettel. A tökéletes kombó, azt hiszem. Szemben velem, hiszen én pesszimista vagyok – legalábbis az utóbbi időben, de akkor is csak néha –, és élettelen is, már ha van ilyen kifejezés.

- Semmi különös – válaszolok semleges hangnemben. – Végeztem a munkámat, minden olyan uncsi és eseménytelen volt, mint szokott. Na és veled történt valami izgi? Milyen volt az egyetem? És a bolt? Jamie szemét volt? – Kérdezősködök, próbálom terelni a témát, és vagyok annyira piszok, hogy még a főnökét, s az általa utált, s emiatt számomra is unszimpatikus exét is belekeverjem.

- Ne hülyéskedj már velem! Azonnal kezdj mesélni, mert miattad még a szexi Mr. Rocheistein-re sem figyeltem, fogalmam sincs, mi volt angol irodalmon, annyira izgultam érted! Úgyhogy az a minimum, ha most azonnal leülsz velem erre a felettébb kényelmes kanapéra, és azon nyomban mesélni kezdesz a napodról, villi? Vagy hívjam ide Morthot? Tényleg ezt szeretnéd?! – Hivatkozik ismét a hörcsögére, direkt figyelembe sem véve előtte levő mondataimat. Nemhiába, mióta összejött Eatonnal, szó szerint letojja az egyfolytában körülötte lézengő volt barátját, és mivel az a főnöke, még azon is elgondolkodott, új munkahely után néz. A „Se veled, se nélküled!” kapcsolatnak vége szakadt, hála Istennek, de legnagyobb szerencsémre egy újabb is elindult vele párhuzamosan, lényegében még a Jamie-s idők vége előtt, ami nem mondanám, hogy felvidít, de azt sem, hogy nem.

Felnevetek, és a kanapé felé indulok. Ott magam alá húzva egyik lábamat helyezkedem el, majd kezdek bele a szövegelésbe. Próbálok úgy beszélni, hogy elmondjam, mi történt, de ne éljem bele magam, mert tudom, akkor elszabadulna a lelkemben a pokol. És azt szerintem senki sem szeretné, mert volt már rá példa, és egy csillár bánta.
Külsőleg úgy tűnhet, lazára veszem a figurát, és nem érint meg különösebben a téma, azonban azt csak én tudhatom, mi játszódik le bennem, mélyen, legbelül. Talán még nem fogtam fel teljesen, hogy találkoztam Vele, és ezért még nem is reagáltam olyan Avásan, de... Lassan kezd leesni, mi is történt. És érzem, hogy ez ki fog készíteni belülről. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy napi szinten, minimum egy, maximum három rohadt hónapon keresztül lássam a tökéletes arcát, és azokat a csillogó zöld íriszeket, amikkel anno mindent elért! Egyenlőre még nem tudom, hogyan fogok vele viselkedni, ez még a jövő – vagyis a holnap – zenéje, de nem nyüstölöm ezzel magam, mert még van egy estém kigondolni. Mégis, nem akarok belegondolni. Olyan nagy mértékű hülyeség ez az egész... 

- És milyen volt az első tali Harryvel? – érdeklődik izgatott hangnemben, fészkelődni kezd. Felnevetek.

- Imádlak, Ronnie, de... semmi nem történt. Kiszúrta a nyakamban a nyakláncát, de amúgy meg szájtátva bámult rám.

- Csodálkozol? – kérdezi maga elé meredve, szemöldökét felvonva és valószínűleg azt sem tudva, hogy ezt hangosan is kimondta. Viszont megtette, és bár nagyon igyekszem, hogy ne fájjon, de akkor is érzékenyen érint. – Akarom mondani...

- Igazad van – vonok vállat. – Ráadásul Louis is olyan piszok volt, bár megérdemeltem... Csak remélni tudom, hogy holnap ez nem lesz amolyan beiktatott napirendi pont.

- Amolyan „Hogyan készítsük ki Avát annyira, amennyire Harry is szenvedett?” dolog? – változtatja el hangját, és megpróbálja Louis-ét utánozni. Felnevetek, és elfeküdve a párnákon, az ölébe hajtom a fejemet. Ujjai köré csavarja egyik hajtincsemet, és innentől kezdve nem fecsegünk többet, kellemes némaságba burkolódzunk. Ez is éppen elég volt, még több is, mint terveztem.

×××

Pár órával később, már éjfél után én még mindig a tévé előtt ülök – vagyis igazából fekszem –, és azon vagyok, hogy ha már magamtól nem megy, legalább a holtpontomon átesve el tudjak aludni. Zavar a gondolat, nem hagy nyugodni, hogy lényegében már ma újra találkoznom kell Vele. Olyannyira, hogy egyszer csak azt veszem észre, hogy kezemben a telefonommal böngészem Harry Twitter oldalát, valami érdekfeszítő után kutatva. Semmi érdekes nincs kint, csupán idézetek, koncertes köszönések, néhány soros búcsú, ígéret, hogy a szünet nem örökre szól, Instagram képek linkjei, amiket megosztott... És már éppen lezárnám a készüléket, s rávenném magam az alvásra, mikor megpillantok egy mai, egészen pontosan néhány perccel ezelőtti kiírást: „The whole hypnotized thing is so difficult...” S, hogy ezzel mire utal? Hát arra csak akkor jövök rá, mikor már az ágyban fekszem. Mikor az oldalamra fordulva alkaromra hajtom fejemet, és alsó ajkamat beszívva hagyom, hogy gondolataim szabadon szárnyaljanak. És egyszer csak beugrik, mire utalt. Szemem kipattan, felülök, és arcomat tenyerembe temetve megy ki az álom a szememből. A tetoválására, melyet a három éves évfordulónkra varratott magára az előtt az este előtt, hogy megkérte a kezemet: So hypnotizing, by Ava. Egyszóval rám célzott. És mivel ismerem Harry kusza észjárását, erre meglepően könnyű is rájönni. De nincs mese. Ha az embert ismered vagy hét éve, egyszerűen pillanatokon belül képes vagy átlátni rajta. És ez szar, mivel mindez fordítva is igaz.

Reggel az első gondolatom az, hogy remek, a napomat az exemmel kell töltenem. Nyöszörögve kelek fel az ágyból, és őszintén csodálkozom, hogy ezt még Ronnie barátnőm látogatása előtt megteszem, mely valljuk be, nem fordul elő túl sűrűn. Megdörzsölöm arcomat, és egy hatalmas ásítás kíséretében a papucsomba bújok, és a fürdőbe csoszogok. Mindig mosolygásra késztet a tény, hogy imádok a papucsomban csoszogni, de ezen a borús, esősnek tűnő reggelen ez nem jut eszembe. A fogkefémet megragadva átsikálom a fogaimat, majd egy gyors tusolást követően visszatérek a szobámba. Zavar, hogy ilyen nagy csend uralkodik a házban, ez olyan szokatlan. De nincs időm gondolkodni, mert miután csipogó telefonomat megnézve realizálódik bennem, hogy nagyon sietnem kell, mert Brandon írt, hogy először hozzá menjek, nagyon bele kell húznom. 
Érdekel, mi lehet ilyen fontos, de meg is ijedek tőle, hiszen nem ez a szokás, vajon mi történt? Ám mivel tényleg nincs időm szöszmötölni, és nem is merek késni, nehogy gáz legyen, ezért vizes hajjal, törülközőbe burkolózva rohanom meg a szekrényemet, és túrok ki egy kényelmes, laza, de mégis jobban alkalomhoz illő, mint a tegnapi szettet, és villámgyorsan magamra is rángatom. Megszenvedek a fekete farmerrel, hiszen fürdés után bonyolult és szenvedős felvenni egy nadrágot, de nem érdekel, sőt, még arra is magasról tojok, hogy a pólóm igencsak áttetsző – mellrészénél sötét anyaggal ellátott, alapban hálós szerkezetű –, ugyanis nincs időm válogatni, sőt, nem is akarok. Lábamra húzom még a fekete magassarkú bokacsizmámat, felmarkolom a táskámat, és bármiféle smink nélkül rohanok az ajtó felé, amikor is eszembe jut: nem szárítottam hajat. Viszont amikor beugrik, mit írt Brandon – „Heart, villámgyorsan gyere az irodámba!” –, egyszerűen vállat vonok, és úgy vagyok vele, ez LA, nem lesz belőle baj, úgyis megszárad. Igen ám, csakhogy nem számolok a nyirkos reggeli időjárással, mely egyből agyon csapja a hangulatomat, és mikor már a kocsimban ülök, elkönyvelem magamban: ennek a napnak borzasztóan rossz vége és kezdete lesz.
Brandonnál tovább maradok, mint eleve terveztem, ugyanis a főnököm eléggé rendesen leszúrt. Kijelentette, panasz érkezett rám, és egyszerűen nem engedhetem meg magamnak ezt a kicsapongó magatartást, melyet a munkám közben tanúsítok, szóval talán visszafoghatnám magam. Mikor rákérdeztem, mégis ki mondta ezt a sületlenséget – Ugyan, kérlek, mikor vagyok én tiszteletlen? Költői kérdés volt. –, vállat vont, s a mappájába hajolva annyit mondott: Louis Tomlinson az a szerencsés személy, akit irritálsz annyira aranyom, hogy hajnalok hajnalán felkeressen, és kijelentse: Új rendezvényszervezőt kér.

Jesszuska, el sem hiszem! A harmadik résznél járunk, és van húsz feliratkozóm, és majdnem 2800 kattintásom?! Úristen! Köszönöm! Mind a kommenteket, mind mindent, tényleg!

Ne haragudjatok, hogy ez egy ilyen semmimondó, mihaszna fejezet lett, de ígérem, a kövi jobb lesz!

Egy dolgot viszont nem értek, és ezt muszáj közölnöm veletek... Ugyanis nem értem. :D

Csodálatos hetet, és előre is boldog Karit és Ünnepeket, 

bár szerintem addig még jövök majd egy résszel. <3 

RS.xx