Négy // Szavak nélkül beszél a csend

Fortyogva, szinte már eszemet vesztve rontok ki az iroda ajtaján, és nem foglalkozom a kérdő és lesajnáló tekintetekkel, melyek kereszttüzében lépkedek, mert amikor nem kevés ember előtt elkezdek magamban beszélni, és a kékszemű srácot nem épp kedves szavakkal illetni, valahogy el tudom képzelni, mit hihetnek, mi történt az ajtó mögött. Sosem szívleltem a munkatársaimat, és most sem fogom alapon, kedvemnek hála még gunyorosan rájuk is mosolygok, majd mikor beszállok a liftbe, és a gombot megnyomva az ajtóval szembe fordulok, egy kétségkívül cuki arccal bemutatok a már röhögő embereknek. Szánalmasak, de biztos vagyok benne, hogy ők rettentően jót mulatnak rajtam – mint általában –, és abban is, hogy ők is ugyan úgy vélekednek rólam, mint én róluk. Furcsa lehet... Múltkori találkozásunkkor kedvesnek mutatkoztam, integettem, ha jól emlékszem, most meg épp az ellenkezője, de hát ilyen ez a hangulatingadozás egy normális embernél... Vagy nem? Az utálat mindenesetre kölcsönös, és ez szerintem tiszta jó. Hiszen nincs is jobb a szeretetteljes munkatársi viszonynál... Mindig is May és Chelsea volt az egyetlen, Brandon csini titkárnője, aki képes rám mosolyogni, amikor csak meglát, de kétlem, hogy az a nő bárkire is képes lenne morcosan pillantani, hiszen a főnökömtől hatalmas összegű fizetést kap, s emellett gyerektartást, meg egy-két entyempentyemet is hetente... Szóval nagyon jó dolga van a vörös hajú nőnek, meg kell hagyni! Már csak azt nem értem, mégis miért dolgozik a volt férjének, és miért kamatyol vele, ha egyszer már elváltak. Hol ebben a logika? Sehol, kérem szépen. Ez olyan, mintha én sms-eznék Harryvel, és arról kérdezném, hány csajt fektetett meg azóta, hogy elhagytam...
Uh, egészen beleremegtem a gondolatba is.

Mikor beülök a kocsimba, hangosan csapom be magam után az ajtót. Ordítani lenne kedvem, hogy tehetett ilyet Louis?! Azok után, amit én anno megtettem érte, amit anno bevállaltam a kedvéért, és amilyen múltunk van kettőnknek most képes arra, hogy beköpjön, és még arra is megkérje az amúgy engem rohadtul nem szívlelő főnökömet, hogy tegyen mást a helyemre? Van pofája?! Van. Louis William Tomlisonnak hatalmas pofája van, ha meg meri ezt tenni velem. A cégnél én vagyok a legfiatalabb, a leginkább kitaszított, igencsak felvágott nyelvű kislány furcsa stílussal és érdekes hírnévvel, így kevés feladatot sóznak rám – hiszen a drágaság nem bírna el vele... Pff! –, és amikor végre kapok egy munkát, amit bár vonakodva, de elfogadok, ő keresztbe tesz nekem, és rettentően megutáltatja ezzel magát velem. Mert így van. Megutáltam, még ha nem is teljesen és visszavonhatatlanul. De mit lehet tenni, ha az érzelmeim, és nem a fejem után megyek?

Fél óra elteltével már az üvegajtón is túlmegyek, és Keith irodája felé haladva még mindig érzem, hogy agyvizem szüntelenül forr. Nem mondom magam – túlzottan –  erőszakos emberkének, legfeljebb gondolatban gyilkolgatok, de nem ajánlom, hogy Louis most a szemem elé kerüljön, mert ha megteszi, én akkora cicaharcot rendezek akár az aula kellős közepén is, hogy olyat még a világ nem látott! Megértem, ha védeni akarja a haverját, és ez mindent összevetve kedves meg nemes dolog, de akkor is... Ilyen eszközökhöz folyamodni akkor is egy rohadék dolog. Senki sem packázhat azzal a melóval, amire nagyon sok energiám rámegy, és még magam is tönkremehetek benne! Senki, még Louis Tomlinson sem! Ő pláne! Egyáltalán hogy van képe? Magamat ismétlem, de nem tehetek róla. Ha én mérges vagyok, akkor nagyon. És jelen pillanatban rettentően zabosnak mondanám magam, köszönhetően Tommonak.

- Áh, Ava! – kapja rám fejét Keith, mikor benyitok a rendezvény idejéig az irodájaként szolgáló szobába, és egy gyors köszönést követve beljebb engedem magam. Annyira pipa vagyok, hogy tojok az udvariasságra, és egyből a tárgyra térek.

- Keith, mit tudsz arról, hogy Louis le akar cseréltetni? – fixírozom kissé borostás arcát, mire felvonja szemöldökét, szemei elkerekednek, és lassú mozdulatokkal, a fekete asztallapra támaszkodva feláll.

- Miről beszélsz, drágám?

- Louis felkereste a főnökömet, akinél köztudottan az utolsó lapjaimat húzom, és kijelentette, nem hajlandó velem dolgozni! – Köpöm be kedvesen a kék szemű srácot, és kiábrándultan széttárom karjaimat. – Ezt megbeszélte veled? Mert esküszöm, hogy megkeresem, és a szépen beállított hajánál fogva rántom le a földre! Keith... Ne haragudj a hangvételemért, de hadd ne menjek bele ennél is mélyebben, miért érint enyhén szólva kényesen a téma.

Keith csak aprón bólint egyet, majd összegzi a dolgokat. 

- Tehát Tomlinson fogta magát, elment Brandonhoz a megkérdezésem és beleegyezésem nélkül, és intézkedett? Ava... Legnagyobb sajnálatomra ez nem az első ilyen eset, eléggé sokszor előfordul,  hogy a fiúk nélkülem intézkednek, pláne az utóbbi időben, ez ellen nem tudok sok mindent tenni, túl önfejűek, de természetesen rákérdezek, ha ez lenne a kérésed.

- Megköszönném, tényleg, mert nem szeretnék most találkozni vele – fújom ki hosszasan a levegőt, ezzel valamelyest lenyugodva. Keith felnevet, és elébem sétál, majd nagy kezeit felkaromra rakva kicsit megráz, még mindig halványan nevetve, kedvesen mosolyogva. Ettől én is felkacagok, de csak azután, hogy majdnem kitépem magam frusztráló öleléséből. Ilyenkor nem vagyok a legkedvesebb, meg kell hagyni. Amint elhagyom az irodáját, egy kis helyiségbe húzódva árnyalatnyi sminket viszek fel az arcomra, mert nem szeretnék így, üresen mutatkozni a fiúk előtt. Az olyan, mintha gyengének látnának, de lehet, hogy ez  a gondolat anyukám nevelésének köszönhető. Láttak már bármiféle kozmetikum nélkül, gyengén, de most mégsem szeretném megkísérteni a szerencsémet.

Nem sokkal később már Calebbel együtt dolgozom, aki ekkorra, egy cseppnyi késés után már a társaságomat élvezi, és igyekszem kizárni a tényt, hogy alig fél órája szembekerültem a fiúkkal, és egyedül Liam volt az, aki nem nézett rám ellenségesen, sőt, ő volt az egyedüli, aki egyáltalán megtisztelt engem azzal, hogy köszönt, és megajándékozott azzal az alap dologgal, hogy rám emelte tekintetét. Ez a történtek ellenére is szörnyen rosszul érintett, és rányomta a bélyegét a napomra. Hiszen ki örülne annak, ha a volt legjobb barátai emberszámba sem veszik? De Caleb rájött, mi kell nekem, igyekezett felvidítani, és meg kell hagyni, sikerült is neki.

- Caleb! – lököm meg a vállánál, amikor már annyira nevetek, hogy fáj a hasam, és ezt nem szeretném hosszasan csinálni, mert elvonja a figyelmemet a képekről, amiket Keith tesz le elénk. Tolerálja, hogy milyen dilik vagyunk sőt, még egy bujkáló mosollyal is csúsztatja elénk a vastag borítékot, s miután ezt a reakciót hosszas elemzés után sem tudom hova tenni, annyiban is hagyom. Jobb, ha nem gondolok bele mélyebben, mert abból sosem származik semmi jó, magamat ismerve.

- Tök jó, hogy a volt palid menedzsere ilyen jól fogadja a kapcsolatunkat – szólal meg hosszas gondolkodás után a mellettem lévő, ébenfekete hajú srác, mire döbbenten nézek rá. Eddig tart az állapot, melyben boldogan lézengek, és elgondolkodok rajta, talán félreismertem a fiút.

„Kapcsolatunkat”? 
He?!

- Kapcsolatunkat? Miről beszélsz, Cal? Nekünk nincs semmilyen kapcsolatunk. Maximum munkai – állítom, megpróbálom elvenni szavaim élét a becézéssel, majd újra a képek fölé görnyedek. Próbálom kizárni Caleb kétségkívül sértődött alakját, de nehéz, mivel nem adja fel, s minduntalan próbálkozik addig, amíg én fogom magam, és felállok a helyemről. Kezeim közé fogom a borítékot, majd jelentőségteljesen nézek a „társamra”. Nem tudom, miért bunkózok, de egyszeriben úgy érzem, még csak az esélyt sem szeretném megadni annak, hogy nekünk kapcsolatunk legyen, s ezért inkább menekülök, s nyúlcipőt húzva lelépek.

- Én megyek, végzem a munkámat. Ajánlom neked is, bár apuci elintézi a számodra, ha Isten ments, de életedben először kedved támad ellustulni. – Hangom cinikus csengése még engem is megdöbbent egy pillanatra, de ezzel nem foglalkozva felnyalábolom a mappát, hogy aztán sarkon fordulva Keith irodája felé vegyem az irányt. Csakhogy arra határozottan nem számítok, hogy mikor nagy sebességgel, cipőmet bámulva befordulok az egyik kanyarban, szó szerint nekiütközök valakinek. És legnagyobb sajnálatomra annak a személynek, akinek jelen pillanatban abszolúte nem akarok. 

Már nincs bennem akkora harag, meglepő, de a nagyja elpárolgott, viszont akkor sem örülök, hogy belefutok.

- Ahh, Ava. Te még itt vagy? – húzza el a száját Louis, mire egy hitetlen, meghökkent kacaj szalad ki a számon. Felvont szemöldökkel méregetem teletetovált, sovány alakját, majd én is elhúzom a számat. 
Nehogy már ő győzzön! Olyan alternatíva nem létezik!

- Igen, drágám, és nem is megyek sehova. Nekem meg kell dolgoznom a pénzemért.

- Menj a sarokra, de Harryt hagyd békén! – mutogat ujjával felém ellenségesen. 

Eltátom a számat. Idáig süllyedtünk? Komolyan? Ez szánalmas. És hogy Ő jön ide? Jó, nyilvánvalóan Ő ellenségeskedésének fő oka, de akkor is... Louis csak a legjobb haverja, nem a szeretője, hogy ennyire védenie kelljen, s ilyen módszerekhez folyamodni. Vagy hibádzanak a tudásaim a pasi barátságról?

- Ne is próbálkozz Louis, lepereg. – Állítom, miközben közel sincs így. Sajnos van egy múltuk, ami miatt minden egyes szava túlságosan is sokat jelent nekem. És ezen sürgősen változtatni kellene. – Hogy lett belőled ekkora féreg?

- Sokat gyakoroltam! De tudod mit? 

- Nem, mit? – kérdezek vissza, mert már érdekel, mivel rukkol elő. Felrémlik egy emlék, amikor évekkel ezelőtt nála voltunk, filmeztünk, én segítettem neki az ügyes-bajos dolgaival, ő nekem Harryvel, és azután rákerestünk a neten néhány ütős beszólásra, vicces párbeszédre, „Próbálj ne nevetni! challenge”-ekre... És rohadt jól éreztük magunkat együtt! Be kell vallani, hiányzik az az időszak, de tisztában vagyok vele, soha többé nem fog visszatérni. De akarom én ezt egyáltalán? Szeretnék újra szerves része lenni az életüknek, s ezzel az övének is? Ez egy hülye kérdés, Heart! A válasz természetesen egy böhömnagy igen. De, hogy erre lesz-e esélyem, vagy elég akaratom, bátorságom? Természetesen nem.

- Tartsd magad távol Harrytől! – hajol közel az arcomhoz fenyegetően, de valahogy nem veszem mellre, abszolút nem ijeszt meg. Halál komolyan mondom, inkább nevetni tudnék rajta, mert anno ezt is nagyon sokszor csináltuk: egymás arcába hajolgattunk, és megpróbáltuk nevetésre bírni a másikat, természetesen elsöprő sikerrel. Nagyon sokat hülyéskedtünk mi régen együtt, és amellett, hogy voltak komolyabb és vitás időszakaink is, természetesen, mint minden havernak, egy meghatározó része a fiatalkoromnak a vele töltött idő. Sajnos. – Komolyan mondom! Elhagytad, csúnyán összetört, és erre te felbukkansz, csak úgy a semmiből, pont akkor, amikor már minden helyre jönne benne lelkiekben?

Miért beszél róla úgy, mint egy picsogós libáról?! Ez az első kérdés, mely felötlik bennem, de egyből utána el is vetem. Kérlek, én diliosztályra kerülnék, ha a párom otthagyna az oltárnál, nemhogy még csak „simán” szenvednék...!

- Istenem, Louis, kérlek... Én sem szeretnék vele huzamosabb ideig egy térben lenni, hát nem érted? Szerinted én ezt élvezem? Szerinted jó érzés azzal a tudattal együtt élni, hogy mit tettem, hogy ő mit nem érdemelt volna meg? Megkönnyítem a dolgodat, felesleges válaszolnod, mert rohadtul nem! Komolyan úgy véled, nem utálom magam évek elteltével is, és tényleg azért tettem azt, amit tettem, mert gyűlöltem őt, és nem akartam hozzámenni, mivel nem szerettem?! Hogy lehetsz ennyire... Áhh, a fenébe is! Nem gondoltál még bele, hogy én is ugyan úgy megszenvedtem az eltelt időszakot, mint Harry? Ennyire hülye még te sem lehetsz, Louis! – Hangom monológom végére már nagyon magasan jár, és kicsit rekedtes is. Csalódottan rázom meg fejemet, és észreveszem, mindenki minket, vagyis engem bámul. Louis kínosan, feszengve bámul maga elé, kezeit zsebre vágja, majd összehúzott szemekkel mered rám, szerintem erősen elgondolkodva a szavaimon. Talán tiszta hülyének néz, talán beismeri, igazam van, esetleg keresi a kiskaput, ahol belém tud kötni, de inkább nem is gondolkodom rajta, mert nincsen semmi értelme. Nem szabadna többet szóba állnom vele, mert mindig elveszítem a társaságában a fejemet! – gondolom, aztán makacs könnyeimet letörölve arcomról sarkon fordulok, és sietős léptekkel haladva távozom. Soha többet nem érzékenyülhetek el! Nem engedhetem meg magamnak! Az emlék mindig elérzékenyít. Tartanom kell magamat a tervekhez, csak úgy fog sikerülni a túlélésem, és a lelki békém! Bár ez egy lehetetlen küldetés, ezt igazán tudhatnám...

- Ava! – hallom egyszer csak a kiáltást a hátam mögül, és miután felismerem a hangot, csak méginkább rágyorsítok. Vele sem szeretnék beszélni, pedig lehet, hogy jót tenne. De perpill nincs kedvem senkihez sem, és ezt halál komolyan is gondolom. – Állj már meg, hé! Ezzel semmit sem érsz el, Bipi!

- Mi van? – fordulok meg hirtelen, mikor meghallom becenevemet, és szembe találom magam az unokatesóm golflabda méretűre nyílt, kissé hitetlen tekintetével. Széttárom karjaimat, és ezzel szabad utat engedek a könnyeimnek. Sós cseppek gördülnek végig az arcomon, majd koppannak a köveken. Gyűlölöm az érzést, ami átjárja a testemet, miközben sírok. Bűntudat és szégyen. A leginkább pokolra kívánt dolgok a világon, egy utálatos kombó, legalábbis számomra, de egy ideje már elég szerves részei az életemnek, és vagy tudom, vagy nem akarom őket lerázni. Ezek valahogy összetartoznak, és egymás velejárói. – Mit akarsz, Liam? Ha szeretnéd, később bocsánatot kérek Louis-tól, csak hogy könnyebb legyen a pici lelkednek! Az enyémnek már úgyis mindegy, az életem totális csődtömeg, legalább Louis-val legyek rendes, mi? Kész vicc!

Ám Liamet nem tudom megsérteni, pedig bevallom, az a tervem. Ismer, a fenébe is! Tudja, hogy úgysem kérek bocsánatot, mint ahogyan azt is, hogy nem gondolom komolyan a sértéseket, amikor azokat hozzája célzom. 
Őt ha akarnám, sem tudnám megbántani.

A könnyek már patakzanak, és mikor észreveszem, hogy kezeimet keresztbe fonom a hasam előtt, mégjobban rákezdek. Érzem, ahogy zuhanok, pedig egy helyben állok.

Közelebb sétál hozzám, tekintetem cikázik arcán. Értetlenül, zavarodottan tűröm, ahogy elébem jön, majd mellkasára von. Gyengéden simogatja hátamat, próbál megnyugtatni. Karjaim ernyedten lógnak törzsem mellett, nem tudom, mit kellene velük tennem. Azzal sem vagyok tisztában, hogyan kellene viselkednem, megérdemlem-e egyáltalán a vigasztalását, és nem tudom, mégis hogy kerül ő ide, miközben Liam mindig jókor van jó, vagy rosszkor rossz helyen. Nem tudom, a kettő közül a jelenlegi helyzet melyik kategóriába sorolható.

Könnyeim eláztatják farmeringét, mely remekül áll rajta, és tökéletesen elsimul széles vállain. Kezeit derekam köré kulcsolja, állát pedig a fejemre dönti. Belepuszil a hajamba, nagy levegőket vesz, ezzel is ösztönözve engem arra, utánozzam. Türelmesen, egy szó nélkül tűri, ahogy kisírom magam az ölelésében, majd a felsőjébe kapaszkodva, arcomat mellkasába fúrva eltüntetem magamból a felgyülemlett idegességet, fáradtságot, míg egyszer csak egy nyugodt, tehetetlen semmiség költözik a lelkembe. Az illata, mely a régi, szép időkre emlékeztet orrjárataimba kúszik, és az a kellemes melegség, mely a testéből árad, visszahoz a jelenbe. Liam eléri, hogy már a vállam se rázkódjon, aztán, amikor már teljes mértékben megnyugszom, finoman eltol magától, és mélyen a szemembe néz. Csokibarna íriszei méginkább megnyugtatnak, annyira nagyon szeretem őket! Anyukámé is ilyen volt. Az enyém is ilyen. A család majdnem összes tagja barna szemű... De hívhatom én magamat egyáltalán családtagnak azok után, ami történt? Amit tettem, amit mondtam? A gondolatra újra elszomorodom, már ha még lehetséges a jelenleginél is jobban.

- Sétáljunk. – Nem kérdezi, kijelenti. És bár hangjából árad, ne merjek ellent mondani neki, én mégis azt teszem.

- Nem tehetem, Payno. Dolgoznom kell – csóválom fejemet szomorúan, a sírástól elpilledten. Tudom, hogy a nemrég fixált szemfestékem elkenődött, hiszen a nyoma még az unokabátyám felsőjén is ott van, milyen lehet akkor a fejem, te jó ég? De nem érdekel, mert az aula egy eldugott részén állunk, és leszámítva azt, hogy halvány lila gőzöm sincs, mégis hogy kerülünk mi ide, valahogy kiürül az agyam. Egyszerűen fájdalmat okoz a gondolkodás, ezért nem is erőltetem. Tényleg jót tenne egy séta, gondolom, de aztán újból megrázom a fejemet, és hálásan Liamre mosolygok. – De azért köszönöm, tényleg, hogy megpróbálsz jobb kedvre deríteni. Ez kedves tőled, Liam.

Vállat von, majd ajkait féloldalas mosolyra húzza. Vajon mire gondolhat?

- Hidd el, Bipi... Jót tenne – győzköd, aztán addig nem hagyja abba, amíg én bele nem megyek. Nagyon kitartó tud lenni, ha úrikedve úgy diktálja. – De előtte még látogassunk meg egy mosdót, mert szörnyen nézel ki, már ne is haragudj...

Ráfintorgok, majd felnevetek. Ez az én hőn szeretett unokatesóm! Hangyalépésekben kezdem visszakapni, úgy érzem, talán a köztünk kialakult fal is feloldódhat még... – reménykedem benne, mindenesetre.

Viszont még azelőtt, hogy elindulnék egy feltételezett illemhelyiség irányába, kinézek a nagy üvegablakokon, s észreveszem: Kint LA-hez nem illő vihar dúl, bár közel sem akkora, mint a lelkemben. [Köszönöm Rita ezt a gyönyörű mondatot, hatalmas segítség volt! <3]
- Erm, Liam... Tuti, hogy te ilyen időben szeretnél kiszökni? – intek fejemmel az ablakok felé, mire odakapja tekintetét, majd elhúzza a száját. – Mindegy, amúgy sem sikerült volna, mert nem tudom egyedül hagyni Calebet... Szerintem ha én lelépnék, ő Facebookozna, és magát fotózgatná, hogy aztán nagy büszkén a létező összes embernek elújságolhassa, milyen remek formában is van jelenleg.
- Keith elenged, ebben biztos vagyok!
- Az lehet, de Brandon nem. És majdnem biztos vagyok benne, hogy Tomlinson beköpne. – Állítom, számat elhúzva. Liam felsóhajt, és nem tudom, ezt miért teszi. Azért, mert meghiúsulni látszik a sétálós terve, vagy azért, mert éppen fikáztam a haverját, ráadásul még a vezetéknevén is hívtam, ami nálam sosem jelent jót? Sosem fogom megtudni, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném. – Esetleg később bepótolhatjuk, ha még mindig igényt tartasz majd a társaságomra – nézek fel bizonytalanul az arcára, mire csúnya, szúrós tekintettel illet. Tehetetlenül, hangtalanul felnevetek, megrántom vállamat, majd csendbe burkolódzunk. Mondhatnám kínosnak is, de ez inkább amolyan hallgatag, „nincs mit mondanom, már épp eleget beszéltem így is”-féle csend. És ez a kedvencem. Ez mond a legtöbbet, miközben mi magunk nem mondunk semmit. Szavak nélkül beszél a csend, tartja a mondás.

Mikor elérjük a mosdót, Liam azt mondja, megvár az ajtó előtt, aztán még átbeszéljük ezt a kiruccanós tervet, mert ő ragaszkodik a dologhoz, és nem enged belőle. Én nem ellenkezek, csak halványan mosolyogva besurranok az ajtón, hogy aztán a kézmosó peremére támaszkodva hosszasan kifújjam a levegőt. Hideg vízzel megmosom felhevült arcomat, és aztán a tükörbe nézve nem tudom, mi hökkent meg a legjobban: hogy borzasztóan nézek ki, de ez tulajdonképpen bejön vagy az, hogy történtek ellenére boldog vigyor kúszik ajkaimra, mert tudatosul bennem: Vissza tudom kapni Liamet, ha nagyon akarom! És én nagyon akarom. Legalább őt, ha már mást nem tudok.

Hello, Drágáim!

Először is, Boldog Ünnepeket! Megkésve érkezem csak a résszel, de remélem, tetszett attól függetlenül, hogy nincs nagyon benne sok tartalom... A következő érdekesebb lesz, ígérem! Nem tudom, miért most rakom ki, hiszen kicsi, sőt semmi esélye, hogy valami most olvassa majd el, de én ezekben a percekben fejeztem be, és minél hamarabb meg is szeretném nektek mutatni!

És oh mály fákin gád, el sem hiszem, mit mutatnak a számlálók! Köszönöm, ez elképesztő! *0* Csodálatosak vagytok, de tényleg! Eláll a szavam. <3

RS xx