Huszonkilenc // Büszke

Hey there :)

Röstellem, amiért ismét ennyi idő kimaradt két rész között. Őszintén szólva már nem is tudom, mi történt... Annyi biztos, hogy most itt vagyok, és omfg, el sem hiszem, hogy végre valahára olvashatjátok ezt a részt is! *.* Hatalmas fordulóponthoz érkeztünk el, omg én imádom!! Szerintem egész jól megírtam a részt, mármint én büszke vagyok arra, amit kihoztam Avából. Meglátjuk, Ti mit fogtok róla gondolni. Ne boruljatok ki nagyon a végén - hehe, már megszokhattátok tőlem az ilyen befejezéseket -, mert majd rájöttök, miért is olyan fontos ez a lépés. Annyit kérek, hogy most tényleg írjátok le a gondolataitokat, okés? Szörnyen fontos lenne a visszajelzés attól is, aki eddig még sosem jelezte ezt felém, hogy tudjam, mit gondoltok Ava gondolatairól, döntéséről, de legfőképp Harry-éről. Szerintetek helyesen döntött? Mi vezethette erre? Köszönöm <3 És köszönöm a majdnem 36.000 megtekintést, és az 56 feliratkozót is!! Csodálatosak vagytok, nem is tudom, hogyan háláljam meg ezt nektek. :") TALÁN EGY HARRY SZEMSZÖGGEL? Majd eldől. :) Szép hétvégét, skacok, legyetek nagyon rosszak! És oh! Kukkantsatok be Taylorékhoz, ha eddig még nem tettétek meg! Az ottani rész holnap érkezik, és omg :DD <3 xx

A reptérre kiérve máson sem pörög az agyam, mint hogy ismét láthatom a testvéreimet, és hogy mégis hogyan vegyem rá magam, hogy ne ugorjak majd rájuk, miközben reggel ruhát vettem fel. Én, meg az okos ötleteim… – gondolom, és bosszúsan szusszanok egyet. De nem baj, gondolom. Kitettem magamért, csinos vagyok és magabiztos, ráadásul magassarkú csizma is van rajtam! Igazán megérdemelném a vörösszőnyeges sétát.

- Rohannom kell, a stúdió éjfélig van lefoglalva – hajol hozzám Liam, és két nagy, cuppanós puszit nyom az arcomra. Belemosolygok a gesztusba, miközben viszonzom, aztán még mielőtt kiszállnék a fekete szuperjárműből, játékosan beletúrok a szerinte jól és igényesen beállított hajába – hozzátenném, nekem így jobban is tetszik. Felhorkant és automatikusan utánam kap, de már késő, autón kívül vagyok, és gyermetegek vihogok még akkor is, amikor ő már kifelé hajt. Gyorsan írok neki egy SMS-t, amiben megköszönöm, hogy kihozott, ugyanis ezt elfelejtettem az imént. Mindössze egy smiley-val válaszol, s ezt követően elteszem a telefonomat. Táskámból kikapom a cseresznyés kólámat, kortyolok belőle párat, és miután keresek magamnak egy helyet a váróban, az oldala olvasgatásával foglalom le magam. A terminálon lévő hatalmas tábla kiírása szerint Aidanék gépe húsz perc múlva száll le, úgyhogy van még időm lenyugodni, és felkészülni a viszontlátásukra. Szörnyen izgulok, elképzelhetetlen, mennyire, és tulajdonképpen még engem is meglep.

Egy idő után megunom a sablonszöveget, és a telefonommal foglalom le magam, miután felpillantok a kijelzőre: már csak tizenkilenc perc. Megőrülök – gondolom. – Azt hittem, minimum tíz perc eltelt már. Dobolok a lábaimmal, a hüvelykujjam körmét a fogaim közé véve próbálom lenyugtatni magam, miközben idegbetegen bámulok magam elé, vagy éppen a kijelzőre. Bármelyikre, kisebbre vagy nagyobbra. Kit érdekel már? Csak érjenek ide a testvéreim!

Skye éppen időben ír, megelőzve ezzel azt, hogy felpattanjak, és egy mosdót keresve jéghideg vízzel öntsem nyakon magamat. Mindössze annyit kérdez, hogy mizujs, hogy állunk, de valahogy ennyivel is eléri, hogy az agyam másra koncentráljon. Próbálok Miss Cooper eszméletlen okos tanácsára hallgatni. Nagy levegőt veszek, hátradőlök és kétszer megrázom a kezeimet. Pár pillanatra lehunyom a szemeimet is, és egyetlen dologra gondolok csupán: Anyu szeretné, ha kiborulnék? Mit mondana?

A legelső beszélgetésünk jut eszembe, a nap, amikor először meglátogattam. Cady-t Maynáékra bíztam, engem Skye kísért el, mivel ő ajánlotta a nőt, és ragaszkodott is hozzá. Marhára izgultam, nem tudtam, mi történhet. Jártam már pszichológushoz, akkor mégis más volt a helyzetem. Egészen különböző okokból kifolyólag kellett volna elmennem a férfihez, mint most. Főleg, hogy előző héten tényleg elmentem a megadott címre, nem csak azt mondtam, hogy el fogok menni.

Miss Cooper kedves volt. Festett, vörösesbarna haját kontyba kötve hordta, arcát lágy sminkkel hangsúlyozta. Hangja barátságos volt, csak, mint a rendelője. Skye elment valamerre addig, amíg én előreláthatólag bent voltam, de megígérte, hogy majd visszajön értem, és ezt egyébként be is tartotta.

- Bár mondhatnám, hogy van egy csodaszerem – válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet a nő nem sokkal azután, hogy leültem a kanapéra, pont vele szemben. – De a depresszió egy furcsa betegség. Egyszer lent, egyszer fent. Néha jól érzi magát az ember, néha kifejezetten rosszul. Olyankor úgy érezheti, az egész világ maga ellen van, pedig higgye el, nem így van. Néhányan egyszer csak arra ébrednek, hogy kigyógyultak belőle, és hirtelen jól érzik magukat. Másoknak néha szükségük van valamire, ami a földön tartja őket, és elkapja a bokájukat, ha zuhanni készülnek. Sokszor szokott letargiába esni?

- Megesik... – vontam meg a vállaimat kissé szégyenlősen, alsó ajkamat rágcsálva és ujjaimat tördelve. Rögtön utána rájöttem, ez volt az egyetlen hely, ahol nem kellett furcsán, kellemetlenül éreznem magamat azért, mert én voltam a középpontban, és mert kitárulkoztam.

Ezért jöttem. Ez volt a lényeg. Miss Cooper azért volt, hogy nekem segítsen. Többek között, ugye. Úgyhogy gyorsan helyre kellett tennem magamban a dolgokat.

- És mit érez olyankor?

- Hogy ennél már nem lehet rosszabb. Aztán mindig rájövök, hogy húha. De. Az élet mindig képes meglepetéseket okozni.

- Vannak az életében olyanok, akik segíthetnek önnek? – kérdezte, és feljebb tolta orrnyergén a szemüvegét.

- A barátaim, a bátyáim, az unokatestvérem... egy kislány, akit hamarosan örökbe szeretnék fogadni.

- Ez jó, ez jó! – lelkesedett fel hirtelen. – Kiváló dolog, ha körülveszi magát olyanokkal, akik szeretik önt és foglalkoznak önnel. Nincs is ennél gyógyítóbb hatású gyógyszerem!

- Azt hittem, talán egy kis hangulatfokozó... – próbáltam elviccelni a dolgot.
Csakhogy mind tudjuk, mennyire rossz is volt a humorom. Miss Cooper azonban jobban fogadta, mint gondoltam. Halkan felnevetett, majd mosolyogva megrázta a fejét. Ez a mimika ezután sem tűnt el.

- Oh, én csak olyannal élek és dolgozom, ami hosszú távon segít. Ha jól tudom, Ava, maga már hosszú évek óta ostorozza magát valami olyan miatt, ami nem is az ön hibája – lesett bele egy pillanatra ez egészen addig az ölében tartott mappájába. Úgy, ahogy voltam, együltömben megszédültem. Edig valahogy olyan fesztelenül beszélgettünk… sejthettem volna, hogy még csak ekkor jött a neheze.

- Valóban, én… én megöltem a kisbabámat. Elmenekültem az akkori életem elől, otthagytam az oltár előtt a szerelmemet, mert nem voltam képes szembenézni a dologgal. Gyenge voltam. Gyenge vagyok – csuklott el a hangom. Miss Cooper felém nyújtotta a zsebkendős dobozt, és én mosolyogva húztam ki belőle egyet. A markomba zártam, és a továbbiakban azt gyűrögettem.

- Mégsem lehet annyira gyenge, Kedvesem, ha most itt van.

- Nem magamtól jöttem – ismertem be. – Azt hiszem, a tagadás fázisában tartok. Még most is, ennyi idő után. Ha rajtam múlik, talán sosem fordulok szakemberhez.

- Akkor igazán mázlista, hogy ilyen barátai vannak, akik ennyire törődnek önnel – dőlt előre, és törékeny, de meleg kezét enyémre simította. – Nem tudom, mennyire van tisztában azzal, Ava, hogy Skye miért látogatott el hozzám a múltban.

- Semennyire. Ez eddig nem volt közöttünk beszédtéma – ráztam meg a fejemet, és bevallom, némi boldogsággal töltött el a tény, hogy ha csak egy időre is, de mellőztük a múltamat.

Wow. Tényleg gyáva vagyok – gondoltam keserűen.

- Gondolom tudja, hogy nem adhatok ki bizalmas információkat a betegeimről, azonban Skye külön megkért, hogy ha eljutnánk oda, akkor beavathatom önt. Tudom, ez csupán az első találkozásunk, viszont azt hiszem, nem is találnánk jobb alkalmat – kereste a szavakat. Feszült figyelemmel ittam szavait, és már előre féltem, mit fogok megtudni a srácról, aki az utóbbi időben eléggé belopta magát a szívembe. – Skye tizenhat éves volt, amikor elkezdett heti kétszer eljárni hozzám. Akkoriban ő volt a legfiatalabb kezeltem, viszont rendkívül jól kijöttünk! Eleinte nehezen nyílt meg nekem, hatalmas trauma érte akkoriban, és tizennyolc éves korára tapasztaltunk csupán egy kis javulást. Mit gondol, mi történt vele?

- Őszintén, még csak tippem sincs.

- Beleszeretett egy lányba. Idősebb volt nála, talán pont két évvel. A legelső, mégis a legerőteljesebb szerelem volt az övéké, és mit adott a Jóisten… a kislány teherbe esett. – Elszorult a torkom. Szörnyű előérzetem volt. – Minden jól alakult. A szülők elfogadták, segítették őket mindenben. Kitartottak egymás mellett, együtt tervezték a jövőjüket is. Azonban nem sejtették, hogy szülés közben milyen váratlan, de végzetes komplikációk léphetnek fel. – Miss Cooper rövid szünetet tartott, talán neki is időbe telt, mire képesnek vélte magát arra, hogy folytassa. Innen is tudhattam, hogy milyen közel álltak egymással a fiúval. Nemhiába ölelkeztek hosszú percekig, amikor megérkeztünk… Akkor nem értettem. Most viszont már annál inkább – gondoltam.

Nem kellett volna, hogy folytassa. Szinte már tudtam, mi lesz a befejezés. És nem akartam megtudni, igazam volt-e.

- Skye elveszítette a szerelmét és a kisbabáját is. Mindössze tizenhét éves volt, és a kis, ártatlan szíve nem volt képes mit kezdeni a történtekkel. Még nekem is nagy falat volt – ismerte el egy nagy sóhajjal, nekem meg ideje volt használatba vennem a már gombóccá gyűrt zsebkendőt. Jól sejtettem, hogy meg kell őriznem.

Nem is sejtettem, hogy ennyi mindenben hasonlítottunk Skye-jal. Tényleg nem.

A bátyáim gépéről elsőként leszállt utasok megrohamozzák a csomagokat, és érdekes, hogy amilyen gyorsan igyekeztek oda, kifelé pont annyira, ha nem lassabban vánszorognak. Nyújtózkodva kapkodom a fejemet, ugrálok is egyet-kettőt. Szívem eszeveszett ütemben verdes a mellkasom ellen, amikor pedig valaki elkapja a csuklómat és megpördítve a mellkasához ránt, a pár pillanatnyi sokk után a táskámat a lábam mellé ejtve kulcsolom kezeimet Andy nyaka köré. Még csak meg sem bizonyosodom róla, hogy tényleg jó emberre csimpaszkodom-e rá. A csontjaimban érzem, hogy Ő az.

Szemeimet olyan szorosan hunyom le, hogy már csillagokat látok, és amikor a következő pillanatban Aidan is betársul, és hosszú karjaival mindkettőnket átölel, egy kósza könnycsepp gördül végig az arcomon. Különösen van összetéve az ember, nem? Sírni kezdek, miközben örömömben nevetek. Oh, kit áltatok! Sosem voltam normális!

- Úristen, fiúk, annyira hiányoztatok! – tolom el őket magamtól egy pillanatra, viszont rögtön vissza is rántom a tesóimat, mert hirtelen hiányérzetem támad. – Én annyira, de annyira sajnálom, amiért egy szó nélkül mentem el, és még nektek sem szóltam!

Egyikük sem válaszol, és ez tökéletes így. Aidan végül pár perc múlva megtöri a csendet és a feszült hangulatot egyaránt, és füttyentve pördít meg a tengelyem körül.

- Wow, Avie. Dögös vagy – kacsint rám játékosan. Felnevetek, és máris érzem, hogy lángol az arcom. – Durva, mennyit változtál, mióta utoljára láttalak.

- Te is, bátyókám – bökök felé mutatóujjammal. Andy rázkódó vállakkal nézi a párosunkat. Nos, ő nem változott. – Jó döntés volt az a hajvágás, hallod-e! Mondjuk nem értem, a füledet minek kellett kilyukasztani…

- Tetszik a csajoknak – rántja meg vállait lezseren.

Felvont szemöldökkel nézek Andyre, némi megerősítésre várva. Meg is kapom. 

Nem lett jobb.

A elkövetkező, Miss Cooperrel való találkozásnál viszont már igen. A nő segítségét már hetek óta élvezem, és rengeteget jelent a testvéreim jelenléte is. Andy és Cady remekül kijönnek, én pedig nem tudok nem sírva nevetni, amikor Cady hozzám bújik, és félig komolyan, félig nem, de a fülembe súgja, hogy megijedt Aidantől, mentsem ki az alól, amit éppen csinálnak. A bátyám sokszor mondjuk direkt cukkolja a kislányt, de amikor egyik reggel arra kelek, hogy Andy és Cady a konyhában tüsténkednek, és amíg a tesóm a másának, addig Cady nekem csinál éppen valami finomat. Darren a lábuknál csahol, később megtudom, Andy már elment vele sétálni hajnalban, és miután Andy körbenéz, mintha csak meg akarna bizonyosodni arról, hogy senki sem látja, leejt egy, eredetileg fogpiszkálóra tűzött szendvics-katonát a kutyának, aki egyből rá is vetődik a szerzeményére. Utána a bátyám az ujját a szála elé téve figyelmezteti Cady-t, hogy el ne merje ezt mondani senkinek sem, ami miatt én is a szám elé kapom a kezemet, és hangosan felnevetek, pont úgy, mint a szőke kislány.

- Sunyi vagy, Heart! – indulok meg feléjük. Mindkettőjüket egy-egy puszival köszöntöm.

- Nem annyira, mint a kishúgom, aki egy szó nélkül évekre eltűnt, és semmit sem tudtunk róla. – Felháborodottan és meglepetten sikkantok fel, amikor a testvérem hirtelen arcon dob arcon egy konyharuhával.

- Mocsok vagy – vágom hozzá én is a piros, virágmintás anyagot. Egyszerűen a vállára csapja, és egy győztes mosolyt villant. – De megérdemlem.

- A reggelit nem, de attól még itt van.

- Tényleg, Aidan merre kóricál? – kérdezek rá a harmadik Heart hollétére. – Ti ketten általában együtt jártok. Sokak csalódtak már emiatt – húzom el a számat látszólag sajnálkozva.

Andy egy grimaszt villant, de aztán csak felém nyújt egy, a Cady tálcájáról lekapott falatot.

- A kanapédon alszik. Meglepő, hogy nem vetted észre. Ide hallom, hogy horkol!

- Megszoktam már, de most, hogy mondod… – fordulok a dívány felé, és tényleg. Aidan elterpeszkedve, egyik lábát a fejtámlára pakolva „pihenget”. – Húha. Most kéne nyakon önteni egy lavórnyi hideg vízzel.

- Jéghideg megfelel? – kérdezi Cady hirtelen felélénkülve, és már rohan is a fürdő felé. Elkerekedett szemekkel bámulok utána, viszont amikor rájövök, nem viccel, egy hatalmas, ördögi vigyor kúszik az arcomra.

- Oh wow, kislány. Pontosan ez az, amiért azt akarom, hogy örökre velem legyél! – súgom magamnak, s fejemet Andy vállának döntöm. Cady kifordul a fürdőből, kezében egy akkora lavór látszólag tele vízzel, hogy szinte el sem bírja. Itt-ott kisebb foltot is hagy a szőnyegen, de nem zavar. Majd megszárad. Most amúgy is fontosabb, hogy ez a monstrum felkeljen, nincs igazam?

A reggeli vizes-incidensen rötyögve megyek át a tárgyalóba, rázza a vállaimat az emlék, ahogy Aidan lányosan sikítva felpattan, aztán meg a meglepetés erejétől összecsuklik. Jókedvűen huppanok le a székemre, pont Calebé mellett. A srác a fekete asztallapra felkönyökölve fordul felém, míg Skye az asztal másik feléről kezdi el a meséjét. Tudva, hogy a megbeszélés perceken belül elkezdődhet nem merünk annyira hangosan röhögni, inkább csak fojtottan vihogunk, amikor a srác ahhoz a részhez ér, hogy hogyan tudta meg, hogy allergiás a mogyoróra. Az asztalfőn ülő Brandon és a nővére, Patty, aki Skye anyukája fél füllel figyelnek ránk csupán, és tudom, hogy nem túl mulatságos egy történet, mégsem bírom megállni, hogy ne nevessek. És amikor látom, ahogy Patty lopva felénk pillant, és a szája sarka mosolyra húzódik, máris jobban érzem magam. Nincs veszélyben a munkám, és még csak a baráti kapcsolataim sem. Jó ez így azért, és uram atyám, a napom fénypontja, hogy magassarkú van rajtam!

És imádom. Egyszerűen imádom! Azt hiszem, Miss Cooper ebben is hatalmas előrelépést ért el nálam. A saját erőmből merítkezve egy olyan emberré váltam az elmúlt egy hónap alatt, akire büszke vagyok. És kimondhatom: kezdem a saját utamat járni úgy, hogy esténként már nem azon gondolkodom, hogy mi lett volna, ha?

Két és fél óra múlva mosolyogva hagyom el a tárgyalótermet, Skye és Caleb között sétálva közelítem meg az aulában lévő automatát, akik egy rövid idő múlva le is válnak tőlem. A cseresznyés kólámmal foglalok helyet a szokásos fotelomban, és a telefonomat elővéve nézek fel Instagramra. Végigpörgetem a friss képeket, lényegében mindegyikre nyomok egy-egy szívet, és utána a saját oldalamra is rákukkantok. Mosolyogva nézem az utóbbi időben elkészített és így lefotózott, majd feltöltött festményeimet – ez a régi, de visszatérő szokásom megújítása is Miss Coopernek köszönhető. Nagyon régen abbahagytam már a festést, mert anyukámra emlékeztetett, ráadásul Harry mindig is azt mondta, büszke rám a tehetségem miatt, amit pedig egyértelműen Grace-től örököltem. Ez a kettő gyér indokom volt csupán, viszont akkoriban elégnek bizonyult. Nos, eddig, ugyanis most már két hete, hogy a hazaérkezésem után leülök a vászon elé, és megfestem az álmaimat. Észlelem magamon azért, hogy kiestem a gyakorlatból, viszont a portré, amit Aidanról, Andy-ről, Liamről és Cady-ről készítettem a nappali falát díszíti, és reggelente mindig büszkeségtől dagadó mellkassal nézek rá.

Jobb lábamat a bal fölött áttéve, majd a bokáimat összekulcsolva várok a fiúkra, akik az előbb azt mondták, összeszedik magukat, és utána mehetünk. Maynát Pierce-nél szedjük össze, Ronnie-t Eatontől, Cady-t pedig Liam hozza az ebédlőbe Niallel és Sophiával karonöltve, akikkel a napot is eltöltötte. Elviekben Perrie és Zayn is feltűnhetnek majd az étteremben, ahova Andy-ék még a hét elején foglaltak asztalt, és nagyon boldog lennék, ha ez meg is történne, mert rendkívül régen láttam már a várandós és ettől méginkább ragyogó, gyönyörű, szőke barátnőmet és az egyre és egyre ismertebb szólista világsztárt, akire nagyon is büszke vagyok, amiért az élet minden területén megállja a helyét.

Magamra is rendkívül büszke vagyok. Ezt nem tudom elégszer elmondani, Miss Cooper szerint még kevésszer is hangoztatom. A pszichológusom úgy véli, nagyon jó úton haladok – én pedig élvezem minden egyes nanomásodpercét annak az új Ava Heartnak, akivé szépen, lassan átváltozom.

Skye és Caleb egymást lökdösve, hangosan nevetve térnek vissza, vállukon a táskájukkal és kezükben a kulccsal és a mobillal. Ismerem őket, olyanok, mint én – ha nem fogom a kezemben a telefonomat, hiányérzetem támad. Vagyis, olyanok, mint én voltam. Durva, nem?

A portán elköszönve Skye autója felé megyünk. Én az első ülésre pattanok be, nem is fut át az agyamon, hogy át kéne adnom a helyemet Calebnek, aki amúgy sincs itt jelenleg, úgyhogy a mérleg erősen felém biccen. Egyébként is, én kiérdemeltem, és amúgy is! Én vagyok a nő, ő rendben lesz hátul is, csak elfér! – gondolom, és képzeletben megveregetem a vállamat. Erős vagyok és független. Nincs, mi megzavarjon és kizökkentsen.

- Calebet hol hagytuk el? – kérdezem szórakozottan.

- Még a kapuban kapta el az apja, elvileg valami gazdag fószer eljegyzési bulit akar csapni a nyár végén, és külön őt kérte meg rá – rántja meg a vállait. Alsó ajkamat előretolva gondolkodom el hangosan azon, ami hirtelen megfogalmazódik bennem.

- De Caleb az én társam. Ha őt kérik fel, akkor engem is, nem? – kérdezem némileg értetlenkedve. Imádom a „társam” szó csengését, és ezért is büszke vagyok magamra. Mert Caleb az eltelt egy hónap alatt egy jó barátommá változott, és szeretek vele dolgozni. Büszke vagyok arra is, hogy elmondhatom, hogy ő a társam.

- Gőzöm sincs. Csak annyit tudok, amennyit mondtam. Nyilván megtudod majd, mi a szitu, csak gondolom Brandon először őt avatta be, lévén, az ő barom fia – keresi Skye az értelmét annak, aminek igazból nincs is. Pár perc múlva már mi is választ kaphatunk a kérdésünkre. Caleb kissé feldúltan, de mindinkább zaklatottan hagyja ott az apját a kijáratnál. Kezeit nadrágja zsebébe csúsztatja, fejét lehajtja, majd frusztráltan a hajába túr. Pár pillanatra egészen olyan hatást kelt, mintha még húzná is az időt, hogy ideérjen, de utána begyorsít, mintha csak összegyűjtötte volna a kellő erőt ahhoz a valamihez, amit hirtelen mindenképpen tudni akarok.

Skye-jal gyorsan előrefordulunk és úgy teszünk, mintha nem leskelődtünk volna.

- Láttalak titeket, nyugi van. – Ewars nagyot szusszanva huppan be a hátsó ülésre, majd Skye ülésének támláját megpaskolva jelzi, indulhatunk. A sofőrünknek nem is kell több – máris megindul Maynáért, akinél remélem, lesz a számomra is valami olyan kényelmesebb ruha, amiben eltölthetek egy kellemes, remélhetőleg nevetéssel teli napot a legjobb barátaimmal.

Szörnyen szerencsés vagyok, el sem tudom hinni.

Büszke vagyok magamra azért, mert vannak körülöttem olyanok, akiket szerethetek.

- Egyébként, mi történt? Ugye nincs baj? – fordulok félig hátra, és kíváncsian kutatok Caleb elrévedő tekintete után. Amikor megtalálom, biztatóan elmosolyodom.

- Apám mondta, hogy a hét elején érkezett egy hatalmas kaliberű meló, Ava. De nem tudja, hogy elfogadja-e, mert nincs túl jóban Pierce Jennerrel, aki megbízta a céget a feladattal.

- Pierce? Hiszen hozzá megyünk, ő Ava párka! Ez csodás, de hát egy eljegyzési lagzi lenne, nem? Akkor megkérte Mayna kezét? Úristen, miért nem hívott?! – kapok máris a telefonom után, és mint valami őrült, úgy nyitom meg a névjegyzéket, a kedvencekre rámenve pedig már tárcsázom is barátnőm számát.

- Ava, nem hagytad, hogy végigmondjam! – Halkan és óvatosan beszél, mégis figyelmeztetően. Nem veszem az adást, ahhoz túl felspannolt vagyok. – Hallasz, Heart?! Pierce jött el apámhoz, de nem magának szervez bulit, hanem az unokahúgának!

- Jajj, Caleb! – csitítom el gyorsan. Mayna nem válaszol, de nem adom fel. Másodjára is megpróbálom, újratárcsázom, miközben fél szemmel látom, ahogy Skye indexelve félreáll, és oldalra fordulva figyeli az arcomat. Nem szól közbe, ránk hagyja a dolgot. Könyökömet megtámasztom a középen lévő könyöklőn, ugyanazzal a kezemmel kezdek el játszani az egyik begöndörített tincsemmel. Izgatottan harapom be az alsó ajkamat, és már alig várom, hogy megtudjam, Pierce tényleg eljegyezte-e Maynát. Úristen, de boldog lennék tőle!

Caleb hirtelen hajol be a két ülés közé, és kikapja a telefont a kezemből. Én felhördülve nyúlok utána, ő viszont ingerülten kapcsolja ki a készüléket.

- Ava. Figyelsz rám?!

Nem akarom, hogy megtudjam, miről van szó. Mayna a legfontosabb…

- Ava – szólal meg Skye halkan, megfontoltan. Egyből felé kapom az arcomat. Ő felém nyúl, és két, hatalmas keze közé fogja az arcomat. – Kicsit nyugodj le, oké? Ha jól értem, Maynát egyelőre nem jegyezték el, különben hidd el, téged hívott volna először. Most másról van szó.

Bólogatva veszem tudomásul, és bevallom, kissé csalódott vagyok. Viszont valamiért még mindig nem képes lenyugodni a pezsgő, félig lengyel vérem. Hatalmas szemekkel fordulok Calebhez, aki akárcsak Skye, óvatosan közelíti meg a témát.

Ismét.

- Pierce Jenner az, akinek a neve a papírokon szerepel. Igen – bólint rá megerősítésképpen. – Viszont nem ő az, akiről a buli szól. Az unokahúgát eljegyezték, és Pierce úgy gondolta, ezt illene megünnepelni. Velünk, vagyis általunk. Nem is akárhogyan, basszus! Ezek aztán tudnak élni...

- Kylie-t? Úgy tudom, már jó régóta együtt van Tygával, de még olyan fiatal… – ingatom a fejemet ciccegve. Mit szól ehhez az anyja?

- Nem, Avie. Nem Kylie-t jegyezték el. A másik Jenner lányt – segíti ki Skye, akiről fogalmam sincs,  mégis honnan ennyire jól informált.

- Szeptemberre Kendall már nem Jenner lesz, Bipi. Kendall... nos, ő Styles tervez lenni, és ezt a lépést Harry elvileg tegnapelőtt hozta meg. – Caleb lehajtott fejjel közli velem a hírt. Mintha félne, hogy fájdalmat okoz nekem vele, és sajnálja, amiért neki kellett elmondania.

A hírt, amire már nem vagyok büszke. A hírt, ami teljességgel letaglóz. De egészen más értelemben.

A hírt, ami – őszintén szólva nem túl meglepő módon – nem okoz szomorúságot. Nem. Ez egy olyan hír, amit anno rólam híreszteltek el, és megmosolyogtat, hogy más is érzi azt a boldogságot, amit egykor én is érezhettem. Ez a „majdnem Styles vagyok” király volt. Így, ennyi idő távlatából már mosolyogva emlékszem vissza a történtekre. Boldog vagyok, amiért megélhettem. Örülök, amiért Harry része volt az életemnek. Örülök, mert nélküle most nem lennék ilyen. Kiegyensúlyozott. Nélküle most nem érezném azt, hogy életemben először a helyemen vagyok, és egy olyan ösvényt járok, amit mindig is akartam: nem kitaposott, virágokkal övezett, boldogsággal teletöltött.

És már megbékéltem azzal, hogy elszalasztottam az esélyemet.

Erre is büszkének kellene lennem, ugye?
Nos, egyetlen olyan dolog van, amin még dolgoznom kell – hogy mennyire lehetek büszke arra, hogy tudom, az agyam már elengedte Harry-t, viszont a szívem még nem teljesen. Ahhoz lehet, hogy kell még egy kis idő, viszont tudom, hogy képes leszek egy napon beleírni a naplómba: Harry Styles - gyönyörű emlék, egykori, de csodálatos társ, majdnem férj.

Talán pont annyi szükséges hozzá, ami alatt a cég, ahol dolgozom, a társam, aki az egyik legjobb barátom megszervezi a szerelmem esküvőjét.

Igen. Talán ennyi idő pont elég lesz arra, hogy belássam: az életem egy teljesen új fordulatot vett.

És be kell vallanom – erre is büszke vagyok.

Huszonnyolc // Nem kínos gyengének lenni

Úgy érzem, túl sok régen ismert ember akar hirtelen visszatérni az életembe, és felkavarni azt. Bár Harryhez azért máshogy viszonyulnék, mint most Skye-hoz, aki éppen próbálja bepréselni hosszú lábait a kocsimba, miután egymaga eldönti, hogy velem tart.

- Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagyunk – húzom be magam után a kocsiajtót. Skye nevetve megrázza a fejét.

- Pedig legjobb spanok vagyunk. Kár, hogy nem tudtad.

- Különös „spanjaim” vannak nekem – nevetek fel némileg döbbenten. – De ha ezek a spanok független véleményt tudnak alkotni egy adott témáról, akkor te most éppen kapóra jössz nekem, barátocskám.

- Kedves – fintorog. – Kihasználsz?

- Te bukkantál fel a semmiből – rántom meg a vállaimat, és közben kihajtok a parkolóból, majd egy jobbkanyart véve becsatlakozom az esti forgatagba. Los Angeles sosem alszik. Imádom ezt. – És mivel nem ismerjük egymást annyira, hogy fájna, ha a másik elítél, ezért hát… igen, azt hiszem.

- Nagy szavak egy ilyen kicsi lánytól.

- Kicsi a bors, de erős – nézek rá egy pillanatra amolyan „ezt kapd ki” fejjel.

Skye felnevet.

A nevetése ragályos.

- Értem én. Na, mi történt? – kérdezi, hangja kíváncsiságról árulkodik.

- Baromságot csináltam – hozakodom elő a sztori rövidebb verziójával. – Nem újdonság ez tőlem annak, aki ismer, viszont most tényleg megleptem, tulajdonképpen még magamat is.

- Van bármi köze a legújabb, rólad és az exedről lehozott cikkhez? – szúrja közbe. Felé kapom a fejem, de aztán egyből vissza az úttestre. Jobb lenne még nem meghalni. Tudnom kell, mégis miről beszél ez a gyerek. Szerencsére nem kéreti magát, mert valószínűleg leolvasható az arcomról, nincsen kedvem győzködni, hogy mondja már. – Valami szar, netes portálon olvastam, hogy sírva tetted ki a lakásodból. Történt valami? – kérdezi úgy, mintha minimum öt éve legjobb barátok, vagyis bocsánat, spanok lennénk, és egészen olyan hatást kelt, mintha tényleg aggódna értem. Ez valami különös melegséggel tölt el. Azt hiszem, jól esik.

- Nem is láttam firkászokat – dünnyögöm. – Még csak eszembe sem jutottak. Éjfél volt, ki az az állat, aki egy bokorban várja az ominózus sztár kilépését? Mi lett volna, ha nálam éjszakázik? A lesifotós barátunk bizony kint aludt volna.

- Szerintem plusz pénzt kapnak az ilyen esetekért, úgyhogy még szívességet is tettél volna neki – bólint rá a fiú, aztán kibámul az ablakon, és fejével követi a mellettünk elhúzó autókat. – Amúgy, merre is megyünk?

- Cady-ért – mondom úgy, mintha egyértelmű lenne, és dühítene, hogy miért nem tudja, kiről van szó, vagy hogy miért közeledek a helyi iskola felé.

- A lányod? Talán láthatás volt tegnap este? – cukkol egy mocsok kis hangnemben. Felhorkantok.

- Lett volna egy lányunk, de az bizony nem Cady, haver! – dünnyögöm. – Egy bajba jutott lány, akin segítek. Nincs hol laknia, én meg magamhoz vettem. Nem egy nagy kunszt.

- Um, de, az! – állítja egy kis fáziskéséssel, és látszólag elég rendesen meglepődve. Miért reagál így mindenki? Tényleg nem értem. – Szerintem nem sokan tették volna meg a helyedben.

- Ugye, hogy milyen nagyszerű vagyok? – dobom át a hajamat a vállam fölött színpadiasan. – Nyugodtan mondhatsz nekem még ilyen szép dolgokat. Csak, amik rám passzolnak, tudod, mint például szép, okos, vicces, és a többi.

- Nem akarok hazudni neked – röhög fel teli szájjal, és térdét a műszerfalnak dönti. Ráfintorgok, de válaszra nem méltatom.

Másnap reggel kómásan vánszorgok ki az ágyból. Őszintén szólva semmi kedvem főzni, de mivel nincsen kedvem müzlin élni, és felelős felnőttnek is kell lennem, ezért reggel hét órakor már a sütő előtt állok, és a spagetti tésztának való vizet forralom, miközben a mellette lévő rózsán kavargatom és ízesítem a húst hozzá. Amint elkészülök, rájövök: a csendnek és a kellemes elfoglaltságomnak jótékony hatása van rám nézve, úgyhogy nanomásodpercek alatt döntöm el, a mai napom erre fog rámenni, és mivel a múltkor jó sok mindent beszereztünk, ezért nem aggódok a hozzávalók miatt sem.

A nap feléhez közeledünk már, amikor halk léptekre leszek figyelmes a hátam mögül. A vállam fölött pillantok hátra.

- Jó reggelt, álomszuszék – mosolygok Cady-re, aki a szemét dörzsölgetve foglal helyet az egyik bárszéken, majd felfekteti karjait az asztallapra, és rájuk dől. Fintorogva próbálja figyelmen kívül hagyni nevetésemet. – A harmadik sütit sütöm jelenleg. Van keksztorta, muffin és most készül a lekváros tekercs. Bár jobb lenne, ha előtte rendesen is megebédelnél – bújik elő belőlem a gondos szülő.

- Igenis, főnökasszony – motyogja. – A furcsa barátod hívott az előbb, arra keltem fel – mondja még mindig lehunyt szemekkel. Felvont szemöldökkel fordulok végül felé, és a pultnak támaszkodva fonom össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Niall? – tippelem meg, amikor rájövök, nem tervezi folytatni.

- Nem, valami Skye… azt mondta, fél óra múlva itt lesz, készülj el – ásít egy nagyot, majd felkel a pultról, és újra összefogja este szétzilálódott haját a feje tetején.

- Először is, kezed a szád elé – kezdem megrovón, C viszont csak megforgatja kék szemeit. – Másodszor, miért jön ide?

- Mit tudom én… – motyogja. – Múltkor mondtad, vegyem fel a telefonodat, ha te nem vagy a közelben, és mivel este nálam hagytad, amikor filmeztünk, ezért gondoltam…

- Ezzel nincs is baj, drágám – állítom le, mielőtt még túlságosan belezavarodna a felesleges magyarázkodásba. – Csak nem értem, miért akar Skye meglátogatni minket.

- Miért, ma is beterveztél egy kis sírást a zöldszemű szépséggel? – kérdezi egy játékos vigyorral, a szeme változatlanul álmosságtól csillog, viszont látom, ahogy máris futásra készen áll.

- Visszaadlak Pierce-nek, te lány! Nem játszunk ilyet – nevetek fel hátravetett fejjel. Nem veszem magamra a piszkálódását, pont úgy, ahogyan ő sem az enyémet. – Um, akkor mikor is jön?

- Fél órát mondott, amikor hívott. Most már olyan tíz perc lehet. Sokáig tartott kikászálódni az ágyból – húzza be a nyakát félve. Mosolyogva rázom meg a fejemet.

- Kaja van, neki nem akarok tetszeni, úgyhogy tőlem aztán jöhet! – rántom meg vállaimat hanyagul, aztán kezeimbe véve a konyharuhát és egy villát, ellenőrzöm a süti állapotát.

Még nincs kész. 

Talán hasonló állapotban lehet, mint én.

Cady-nek igaza volt. Skye másodperce pontosan érkezik, és úgy helyezi magát kényelembe a kanapén, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Darrent az ölébe véve kapcsolja be a tévét, majd keresgél valami izgalmas után a csatornákon szörfözgetve. Tudom, időbe telik még megszoknom a közvetlenségét. Bevallom, kicsit zavarba is hoz, viszont imponál is a tudat, hogy magamnak köszönhetem azt, hogy valaki velem akarja tölteni az idejét, és úgy gondolja, ezt teljes kényelemben csinálhatja. Bizalom kérdése, nem?

- Mit szólnátok, ha kimozdulnánk? Ne haragudjatok meg, de elég nagy a gyászhangulat – fordul hátra felénk, miután elengedi a kiskutyámat, aki már rohan is a tányérja felé, amibe Cady éppen ekkor szórja bele a tápot. Rögtön ezután folytatja, noha arcára piszkos mosoly kúszik. – Ava, ha akarod, oda is mehetünk valakihez, hogy kell a segítség, balesetet szenvedtél és nem bírom egyedül…

- Na menj te a p… – hajítok felé egy konyharuhát, szitkozódásom második felét elharapom, amikor észreveszem Cady-t magam mellett állva. Értetlenül kapkodja közöttünk a tekintetét, viszont vigyorog, mint aki élvezi a kialakult helyzetet. – Megvagyok, köszönöm szépen.

- Nem akarod elmesélni a kislánynak, mi történt? – kérdezi. Arcán önelégült vigyor terpeszkedik.

Felhorkantok.

- Ugh, nem – legyintek egyet, mintha csak el akarnám űzni az emléket és a gondolatot is. – Hosszú sztori – mondom végül a kislány felé fordulva. Felsóhajtok, amikor két kezét összeteszi, és leolvasom a szájáról: „légysziii”. – Oh, um, oké. A lényeg, hogy Ronnie játékos hangulatában volt, és elmentünk a plázába. A felső szinten találkoztam ezzel a marhával, aki utána kimentett egy kínos helyzetből is, majd megkaptam a hideg zuhanyt is, amikor rájöttem, bekavart azzal, hogy kitett egy képet, amiről nem is tudtam – fordulok Skye felé hirtelenjében. Mérgesen nézek rá, de nem zavartatja magát.

- Nem túl hosszú sztori – szólal meg Cady. – Na mindegy is. Mondtad, mozduljunk ki. Én támogatom. Merre? – veszi át hirtelen az irányítást. Pár pillanatig mindketten döbbenten nézzük a pont kettőnk között álló, csípőre tett kezekkel várakozó, szőke lányt, és végül én töröm meg a csöndet a nevetésemmel.

- Kutyasétáltatás közben fagyi?

- Minigolf? – adja a másik ötletet a kanapén kényelmesen szétfolyó srác.

Látom Cady-n, mennyire tetszenek neki a tippek, úgyhogy én már tudom, mi lesz a végleges terv, és mégnagyobb mosolyra húzódik a szám, amikor Cady is úgy dönt.

- Mindkettő nem lehetne? – kérdezi egy szégyellős, gyermeteg félmosollyal.

Nem is kérdés, egyből rábólintunk.

Tizenöt perc múlva készen állunk az ajtóban, és én éppen Darrent hívom magamhoz, hogy a nyakörvéhez köthessem a pórázt. Amint ez megtörténik, Cady a csuklója köré tekeri a végét, amíg én belebújok a Vansomba, és amint a farzsebembe csúsztatom a telefonomat és a kártyámat, már indulhatunk is.

- Tulajdonképpen meglep, mennyire gyorsak voltatok – ér be Skye, amint behúzom magunk mögött az ajtót, majd kettőre fordítom a zárat.

- Minek csípjem ki magam? Te vagy a legjobb spanom, hey – nézek fel kekecen vigyorogva helyes arcára. Igazat adva bólint párat, nevetgélve ismeri el, a rövid, fekete shortom és a cseresznyés felsőm kiválasztása nem igényelt túl sok időt. Nem úgy, mint az ő szerelése. Most is jól néz ki, ezt be kell vallanom, noha csak egy sima, fehér pólót és egy szaggatott farmert visel, hozzám hasonlóan Vans cipőt húzva hatalmas lábaira. Nagyon jó illata van, és amikor már fagyival a kezünkben cipel a hátán, esélyem nyílik közelebbről is megvizsgálni.

Mivel ő a lábaimat fogja, ezért én tartom mindkettőnk fagyiját a kezeimben, és néha-néha a szája elé nyomom a sajátját, amikor éppen nem beszél. Persze van olyan is, amikor pont azért hallgattatom el, mert nem hajlandó befogni, és ilyenkor rendszerint be is tojok elég rendesen, hogy a betonon fogok koppanni. Viszont Skye van olyan rendes, hogy vigyáz a popsimra.

Ha már egyszer annyit hangoztatja, hogy milyen jó…

A fagyit kivégezve még mindig kényelmesen cipeltetem magam, és közben áldom az eget, amiért volt annyi eszem, hogy még az elején átpakoltam mindent Skye zsebeibe. Nincs humorom új telefont venni, és letiltani a kártyámat. Cady hol előttünk, hol mellettünk sétálgat. Egyszer szabadon engedi Darrent, másszor meg nem. Most éppen futásnak ered, versenyeznek, de az előbb még azt igyekezett a kutya fejébe verni, hogy mit jelent a „lábhoz” címszó. Darren okos kutya, gyorsan tanul, és Cady éppen ezért engedi futni a tengerpart lejáratáig, ahol aztán bevárnak minket.

- Szegény srácról folyik a víz, Ava – nevetgél egyik kezével felénk mutogatva, másikkal elnyúl maga mellett, és megvakargatja a pázsiton elnyúló kutyus hasát. Skye dob egyet rajtam, majd így szól:

- Nincs ezen a csajon semmi, csak csont és bőr. A csontos hátsóján kívül nem jelent túl sok kihívást.

- Hallod, haver! Az előbb még jó volt a hátsóm – csapok a karjára röhögve. – Döntsd el, mi legyen, oké?

- Szerintem menjünk le a vízhez, ahol aztán beledobhatlak, és így kiderülne. Ha nagyot csobbansz, pozitív, ha nem, negatív.

- Uram atyám, te leszel mindjárt olyan negatív, hogy attól koldulsz! – ugrom le hirtelen a hátáról, és Cady elé állva őt is felhúzom. Darrennek csak egyszer kell szólni, és már vezeti is előre a csapatot a jól megszokott partszakaszra. Tökéletes hely, szeretem is, mivel nem tilos a kutyáknak a vízbe menni, mint más magánpartokon.

Lent aztán végül nem merülünk el a habokban, mindössze Cady játszik a homokban, ugrál a kicsapódó hullámok elől, és bosszankodik, amikor elmossák a nehezen odaírt szövegét. Darren élvezettel futkos mellette, néha-néha beljebb is merészkedik, én pedig nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy ezt a képet életem végéig el tudnám viselni.

- Gondolkodtál már a végleges örökbefogadáson? – ránt vissza Skye a valóságba.

- Igen, néhányszor – bólintok rá elmélázva. – Nem most, talán, amikor már minden sokkal biztosabb és szilárdabb lesz az életemben… de egyszer szeretném, ha a lányom lenne. Megérdemelne egy szép, kerek és biztonságos életet.

- Meg tudnád neki adni, tuti biztos vagyok benne – teszi hozzá végül azt, amit most hallanom kell, és remélem, nem csak ezért mondja. Szeretném, ha ő is így gondolná, mivel kedvelem, és ilyen rövid és bizonytalan ismeretség után is úgy gondolom, jó barátra leltem benne.

- Szeretném, ha így lenne – hagyom végül ennyiben.

- És amúgy, hogy vagy? – kérdezi hirtelen felém fordulva. Megvonom a vállaimat.

- Jól, kösz. Te?

- Szintúgy, viszont engem az érdekelne, te hogy vagy – nyomja meg a lényeget. – A lelked?

Igyekszem félretenni és lenyelni a kérdést, hogy ő mégis miért akarja ezt tudni, mi köze hozzá és hozzám, mert értelmetlen lenne ezen lovagolni. Miért keresem a bukkanót? Miért nem élvezem, hogy valaki foglalkozik velem, és érdekli, hogy vagyok?

Miért ilyen nehéz mostanában beletörődni abba, hogy valaki szeretne engem még az életébe? Erre könnyű a válasz.

Aznap este, amikor Niall helyett Harryvel voltam, több szempontból is eléggé mélypontra kerültem. Viszont utána hatalmas pofonként ért, amikor Harry kijelentette:

- Na jó, én megyek. Kendall lehet értékeli a segítségemet, veled ellentétben. Vele nem ilyen nehéz. Kendall mellett jó dolgom van.

Talán ez lehet az oka mindennek. Hogy mellettem nem volt jó dolga. Mindig is sejtettem, de ezt így, ilyen konkrétan az arcomba mondva eléggé kemény falat volt feldolgoznom.

- Hahó – lengeti meg Skye a karját a szemem előtt. – Föld hívja Avát! – amikor látja, visszatértem, elismétli, amiről valószínűleg lemaradtam. 

- Nem, minden változatlan, és van egy olyan érzésem, hogy úgy is marad…

- Hát, ha így állsz hozzá, akkor így is lesz – reagálja le. Felhorkantok. – Oké, oké, értem én. Más téma. Mi van mondjuk a vadóc barnával?

- Elég sok ismerősömre illene ez a jelző – húzom el a számat értetlenkedve, és közben azon kapom magam, hogy jobb kezem a hasamon pihen, innen pedig már egyenes irány vezet a gondolathoz: a kislányunk barna hajú lett volna, nem? Barna hajú, zöld szemű gyönyörűség, akit imádott volna az apukája.

- Ha jól emlékszem, Ronnie-nak hívják. Tudod, aki odajött, hogy segítsek.

- Tudom, ki az a Ronnie, haver – nevetek fel, kezemet a vállára teszem megnyugtatásnak szánva. – A legjobb barátnőm… erm, volt.

- Volt? – kérdez vissza látszólag összezavarodva, és hátradőlve támasztja meg magát az alkarján. Én inkább törökülésbe vágom magam, és miután gyorsan rápillantok Cady-re és Darrenre, majd meggyőződöm arról, minden a legnagyobb rendben van, nincsen okom aggódni, már válaszolok is.

- Mhm. Mostanában inkább Kendall társaságát preferálja.

- De Kendall nem Harry… izé, um, társa? – keresi a szavakat ügyetlenül nyökögve. Kínomban elnevetem magam, és szakadozva szívom be a friss levegőt. Mintha a tüdőmnek is szüksége lenne egy kis időre ahhoz, hogy felfogja, jön a folytatás.

- Nyugodtan mondd csak ki, Skye. Együtt vannak. Komoly a dolog. Harry azt mondta, vele könnyebb, mint velem. Kendall jó hozzá, ő nem vágta át, satöbbi, satöbbi – suttogom magam elé meredve, egyre kevésbé érzékelem a külvilágból eredő pozitív dolgokat, amik eddig körülvettek.

Nem tudom, honnan tud ennyit ez a srác, viszont, ha valami nem is tiszta a számára, és emiatt rákérdez, akkor erősen kétlem, hogy most is olyan jól ki tudnám fejteni az egészet, ahogyan eddig tettem. Az utóbbi időben nem okozott különösebb gondot számomra, hogy elmeséljem a történteket.

Hosszas csend következik, viszont abszolút nem az a kínos fajta. Inkább kellemes, és olyan, mintha közben megemésztenénk a hallottakat. A csend sokszor jótékony hatású. Reggel is ezt éreztem sütés közben, és most is így gondolom. Szeretem a csendet. Viszont nem mindig jó, hogy így állok a dolgokhoz, ugyanis, ha egyedül vagyok a gondolataimmal, tökéletesen ki tudom használni az alkalmat arra, hogy mindent túlgondoljak. 

Ez pedig nyilván minden, csak nem jótékony.

- Ha engeded, Ava, én tudnék neked segíteni – ül közelebb hozzám Skye egy idő elteltével, és átkarolja a vállamat. Fejemet az övének döntöm, és lehunyom a szemeimet. Szakadozva fújom ki a levegőt.

Mintha a tüdőmnek is szüksége lenne egy kis időre ahhoz, hogy felfogja, jön a folytatás.

- Miben? – kérdezem halkan. Mégis hogyan tudna ő nekem segíteni? Még csak azt sem tudja, mi a problémám... Mindössze annyit tudhat, amit én elmesélek neki, vagy amennyit magától hozzágondol.

- Ismerek egy kiváló pszichológust. Nekem rengeteg segített anno, amikor segítségre volt szükségem, és szerintem ellátogathatnál hozzá.

- Egy pszichológus? – Már éppen visszakoznék, amikor is hirtelen rájövök: nekem pont erre van szükségem. 

Egy független ember segítségére. Itt az ideje kimásznom a gödörből. Nem csinálhatom ezt tovább, senkinek sem teszek jót azzal, ha egyszer fent, másszor meg lent vagyok.

Erősnek kell lennem. Egyedül kell megoldanom. Nem kínos segítséget kérni és kapni. Nem kínos gyengének lenni. 

Nem rossz, ha néha lent vagyok. Jó, hogy vannak szuper pillanataim. 

De éppen elég volt abból, hogy többet vagyok lent, mint fent. 

Sziasztok! :)

Ne haragudjatok, hogy megint jócskán elcsúsztam a résszel, szörnyű vagyok. Sok minden megint összejött, de ebbe nem mennék bele, kicsit hosszú lenne a lista. :D Remélem amúgy, hogy tetszett a rész - jeez, én imádtam írni, főleg a végét... -, és hogy nem akadtok ki túlságosan Skye hirtelen felbukkanása miatt. Mindennek oka van, majd meglátjátok. (:

Köszönöm a visszajelzéseket, skacok! Mindig feldobtok velük, akárhol is érkeznek. Nem is tudjátok, mennyit jelentenek nekem mostanában a pozitív szavak. <3 És WOW!!!! 56 feliratkozó, és majd' 35.000 megtekintés?! El sem hiszem. Köszönöm! :') 

Szép hétvégét, már amennyi megmaradt belőle, és kitartást a sulihoz! ):(

Huszonhét // Csók

Hirtelen fordulok meg, és mielőtt még felfognám, hogy pontosan mit is csinálok, lábammal belököm az ajtót és Harry után indulok. A szívem csak akkor kezd a torkomban dobogni, amikor meglátom, ahogy a srác Ronnie-val és C-vel szemben áll, és ujjait törzse mögött összekulcsolva várakozik, arcán egy kissé kínos mosollyal. Mellé lépek, magassarkúban a válláig talán pont elérek, és ennek örömére megszólalok.

- Lányok, ő Harry – mutogatok, örülök, hogy egyáltalán van hangom. Vicc ez az egész helyzet, hiszen nyilván tudják, ki a srác, viszont fordítva ez nem feltétlen igaz, úgyhogy muszáj lefutnom ezt a kört. – Harry, ők itt Ronnie és Cady.

- Ronnie-t ismerem, de te ki vagy? – vált egyszer csak át a morcos álcájából gyerekcentrikus valójára, és barátságosan beszélve és nézve a lány elé guggol. Látom Cadyn, hogy meg van hökkenve és zavarba is hozza Harry közvetlensége, viszont egész hamar rendezi a vonásait, és kinyújtja a kezét éppen egyidőben Harryvel. – Talán egy nem ismert unokahúg? – fordul úgy felém, mintha napi rendszerességgel beszélgetnénk, és joga lenne ilyeneket kérdezni tőlem, ráadásul azzal a mocskosul édes mosollyal, ami az arcát keretezi. Kíváncsian kutat valami után a szemembe nézve, de én nem bírom olyan sokáig, mint ő, és leszegem a fejemet. Jobbra-balra billegek. Nem tetszik nekem ez a helyzet.

Harry megrázza Cady kezét, arcán szórakozott mosoly játszik a formaiság miatt.

Aztán a kislány megszólal, és látom a fiún, hogy még ő is meglepődik a hangját uraló erőn. Valahogy süt a lányról az értelem, és ahogy elnézem, ez már Harryt is „megégette”. Húha, Heart. Fejlődsz.

- Ava fogadott be, a nevem Cady Armentrout. Pierce Jenner, tudod, a Jenner família legidősebb tagja, akiket gondolom te elég jól ismersz mutatott be minket egymásnak.

- Wow, oké. Értem – bólint, és közben Cady arcát fürkészi, mivel valószínű ő is észrevette a cinizmust és a megbújt élt, a célozgatást a hangjában. Olyan, mintha feltérképezné a lányt, és imádom, hogy annyira figyelmes, hogy amikor C fel akar állni, ő felpattan és aztán felsegíti. Rögtön utána felvont szemöldökkel, amolyan „jó ég, wow!” tekintettel néz rám, és én erre nem tudok mást tenni, mint megrázni a fejem, miszerint „ja, tudom. Csúcs a kiscsaj.”

Basszus, Styles! Téged nem lehet utálni!

Kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, és megköszörülöm a torkomat, amivel ismét felvonom magamra Harry tekintetét. Most én nézek rá várakozóan, mivel miután már Ronnie és Cady is elhagyja a nappalit, a hangulat szörnyen kínos. Miért jött ide? Mit akarhat? Nincs kedvem vitázni.

- Oh, igen. Bocsánat – szedi össze a gondolatait egy nanomásodperc alatt, én pedig felszegett fejjel várakozom. Hazai terepen vagyok, nem szabad kényelmetlenül éreznem magam. Mayna is azt mondta a múltkor, hogy legyek kemény, mint a bolti zsömle – figyelmeztetem magam. Jelenleg ez még menne is. – Szóval. Tényleg randid lesz ma Niallerrel?

- Nem, nem lesz – válaszolok, és magam is megdöbbenek a hangom erősségén. Látom Harryn, hogy ő sem különb. Sikerült belecsempésznem a megfelelő mennyiségű közömbösséget, és emiatt büszke is vagyok magamra. Bár egyik pillanatról a másikra dől össze bennem valami egészen szilárd, amikor látom és hallom is, hogy Harry kifújja a levegőt, és olyan, mintha megkönnyebbülne. Majdnem a számat is eltátom. Van pofája?! – Vacsorázni megyünk, és utána bowlingozni. – Pontosan azért a pillantásért teszem még hozzá a konkrét terveinket, amelyet ebben a pillanatban kapok. Elkerekednek a szemei, majd lehajtott fejjel bólint egyet. – Miért érdekel? Talán csatlakozni akarsz Kendallal?

Felemeli a fejét, és szemeiben szórakozottan csillannak meg a kis szikrák. Látom, hogy ez a kommentem felbosszantja, viszont meg is nevettetné, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Pont ez zavar egyébként.

- Jaj, kérlek – forgatja meg a szemeit. Nem vagyok hajlandó megbánni a szavaimat vagy bocsánatot kérni, ezúttal nem. – Leülhetek? – biccent a kanapéra.

- Le, persze. – És csak hogy mégjobban kínossá varázsoljam a pillanatot, mellé telepedek. Térdeink szinte összeérnek, és meglepetten veszem észre, ahogy pólója nyakát húzogatja, mintha csak kimelegedett volna. Zavarban van? Jól is teszi.

Másrészről viszont anyukám. Zavarban van. Ez jó jel, nem? Ha nem akarnék jelenleg rettentően hűvösen viselkedni vele, szinte tuti, hogy meg sem tudnék mukkanni. Miért nincsen köztes állapot? Csak mérgesek lehetünk egymásra, vagy szótlanul ücsörgünk egymás mellett? Ez már mindig így lesz?

Más kérdés, hogy egyáltalán miért gondolkodom én a jövőn. Számít ez? Akarom én, hogy a továbbiakban is része legyen az életemnek?

Basszus, legalább magamnak ne hazudjak… – eresztem le a vállaimat, és nagyot szusszanok. Ezennel leengedek.

- Miért jöttél, Harry? – kérdezem egy fokkal közvetlenebbül.

- Mert beszélni akartam veled – adja a konkrét választ.

- És miről?

- Ugh, miről nem? – kérdez vissza a kérdésemre. Viszont igazat kell neki adnom, tényleg rengeteg dolog lenne, amit át kéne rágnunk, viszont miért ezt a pillanatot választotta?

- De miért most? – adok hangot gondolataimnak.

- Miért ne most? – kérdez vissza ismét. Felhorkantok, és amikor látom, hogy Harry mennyire élvezi a dolgot, felmegy bennem a pumpa. – Talán nem érsz rá?

- Oh, kérlek. Tudod, hogy nem.

Látom Harryn, hogy átgondolja a hallottakat, és végül így szól:

- Mikor jön érted Niall?

A faliórára pillantok.

- Bármelyik pillanatban ideérhet. – Arra számítok, hogy Harry emiatt lekonyul, és vagy gyorsít a tempón, és én előbb szabadulhatok, vagy inkább lelép a fenébe, mert túl kínos lenne a helyzet. Azonban Styles nem okoz csalódást.

- Király, úgyis régen találkoztunk. Mit gondolsz, örülne nekem?

- Miért nem nyitod ki egyből te az ajtót, engeded be és kínálod meg valamivel? – kérdezem gunyorosan, viszont nem bírom olyan sokáig, és halkan elnevetem magam. – Ez kész…

- Miért, megtehetném amúgy? Mert én simán…

- Magadhoz beengedheted, de hozzám kérlek, ne. – Azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem, mert félek, rém kellemetlen lenne az egész.

- Ez elszomorít.

- Engem te szomorítasz el – vágom rá kapásból.

- Három éve durván megkaptam az adagomat, Avie. Hidd el, simán lekörözlek.

Erre viszont már nem tudok mit mondani. Kinyitom ugyan a számat és próbálkozok, de végül csak tátogok, mint egy hal. Olyan bosszantó ez a fiú!

Az is mocskosul bosszantó, hogy igaza van. Komolyan el kell gondolkodnom egy pillanatra, hogy mégis mi okom lenne őt kipaterolni, és végül kilyukadok a dacnál.

Mindenek felett.

- Valami baj van, Ava? – kérdezi játékos hangnemben. Érzem, ahogy vörösödni kezd az arcom, viszont nem a zavartól.

Oh, nem.

Jelenleg kezdek marha pipa lenni.

- Kérlek, Harry – dünnyögöm. – Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy most lebonyolítsam veled ezt az értelmetlen beszélgetést.

- Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. – Na menj a fenébe, Harry! Nem teheted ezt! Nincs jogod játszani a fejemmel, főleg nem azzal a mocsok vigyorral!

- Ki mondta, hogy akarom, hogy elmenj? – Félek, ezt hangosan is kimondtam. Visszaszívni azonban már nem tudom, úgyhogy csak kihúzom magam, keresztbe teszem a lábamat és úgy teszek, mintha tök direkt lenne az egész, és közben elégedetten lesek oldalra. Harry maga elé meredve ül a térdeire támaszkodva, és alsó ajkát rágcsálja. Maga az egész fiú annyira vonzó, és annyi erotika van benne, hogy egészen zavarba jövök.

- Ha nem akarod, akkor te miért mentél el anno? – fordítja oldalra a fejét, tekintete szomorú. Elszorul a torkom. Niallel simán elbeszélgettem, és tulajdonképpen mindenki mással is, viszont amikor Harry kerül elém, és végre meglenne az esélyem a szemtől-szembeni beszélgetésre, azt sem tudom, van-e egyáltalán hangom és agyam ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit kéne mondanom.

- Tudod, miért.

- Oké. – Nyögve temeti tenyereibe az arcát. – Akkor úgy kérdezem, miért nem mondtad el.

Kérdésnek hangzik, viszont nem úgy mondja. Szívesen elszórakoznék ezzel a gondolattal, de tudom, válaszolnom kell, és nem tökölhetek.

Fenébe.

- Nem voltam rá képes – suttogom, és érzem, a szívem a torkomban dobog. Ismét.

- Azt sem képzeltem volna, hogy te magassarkúban futni tudsz. Mégis megtetted. Nem lehetett olyan nehéz. Akkor ez miért volt az?

- Harry – nyögök fel most én kétségbeesettségemben. – Nem kérdezhetsz tőlem ilyeneket! Nem gondolod, hogy ezt máskor kényelmesebben meg tudnánk vitatni?

- Nem – fordul teljes testével felém, bal lábát felhúzza a párnákra. Pontosan tudom, hogy innentől az az én helyem lesz. – Marha könnyű dolgod lehetett anno. Írtál nekem egy levelet, Liamen keresztül közvetítettél egy utolsót, és aztán leléptél. Meglepődtem, hogy hazaérve üres volt a szekrényed, ezek szerint tudatos volt, és rákészültél a napra. Csak épp nem úgy, ahogyan egy szokványos ara tette volna a helyedben.

- Nem volt már sok időm, Harry – suttogom, és a ruhám alját piszkálom. Nem lennék képes most felnézni. Kell az erő, hogy kimondjam azt, amit tervezek, úgyhogy kell az a pár másodpercnyi szünet, amit hála a jó égnek, Harry tapintatosan meg is ad nekem. – Tudod, mit jelent a méhen kívüli terhesség?

- Utána olvastam – bólint.

- Gondolom annak is, hogy egy nő meddig fordulhat az orvosokhoz azzal a szándékkal, hogy el akarja vetetni a babáját.

Mivel én is felé fordulok, ezért premier plánban látom, ahogy a fiú önkénytelenül összehúzza magát, és még a keze is megmozdul, mintha csak a fülére akarná kapni. Az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát, és két nagy kezével az enyémek után nyúl.

Azt hiszem, nem mondok hülyeséget azzal, ha kijelentem, hogy úgy ugrok meg, mintha a fenekembe csípnének, és olyan érzés kerít a hatalmába, mintha áramot vezetnének a testembe. Egy pillanat alatt lever a víz, elakad a szavam és elkerekednek a szemeim. Már éppen azon vagyok, hogy kihúzzam a kezeimet az övéiből, azokból a hatalmas, meleg kezekből, amiket mindig is imádtam magamon érezni, amikor Harry ismét az ájulás közelébe repít: a szájához emeli a kezeinket, és amikor már egész közel jár, a tenyerembe ad egy csókot. Nyikkanni sem tudok, a homlokomra valószínűleg ki is van írva a felirat: „ennek kampec, haver!”

- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Könnyebb lett volna, ha támogatlak. Megoldottuk volna – búgja, és mindketten a pont kettőnk közé ejtett, összekulcsolt ujjainkat nézzük.

- Simán – lehelem.

- Persze ahhoz be kellett volna avatnod, bíznod kellett volna bennem annyira, hogy tudd, tényleg megoldanánk – folytatja. Összevont szemöldökkel válaszolok.

- Persze – súgom, és esküszöm, a sírás kerülget. A kezdeti hűvösségemmel tökéletesen ellent mond a jelenlegi állapotom.

Szűzanyám! Mit tesz velem ez a fiú? És miről beszél egyáltalán? Nem tudok másra koncentrálni, mint arra, hogy milyen tökéletesen illik az én kicsi, hideg kezem az övébe. Tényleg olyan, mintha odateremtetett volna. Ijesztő. És csodálatos. Mindezt egyszerre.

Megremeg az alsó ajkam, és érzem, csak egy hajszál választ el az összeomlástól. Harry arcára vezetem a tekintetemet, pont abban a momentumban, amikor Harry is felemeli a fejét. Istenem, de jól áll neki a rövid haj…

Utálom a szótlanságot. Pláne, ha ez azért van, mert én nem tudok mit mondani.

- Azt hiszem, kislányod lett volna, Harry – súgom, és ebben a pillanatban kitörik belőlem a zokogás. Kikapom a kezemet az övéből, és a szám elé téve próbálom tompítani és magamat csendesíteni egyszerre. Harry kővé mered. Csak bámul rám, és érzem, ahogy kiszáll belőle az erő, szinte látom is. Vállai leesnek, arca megnyúlik, és a hajába túr.

- Honnan tudod? – kérdezi sokkos állapotában. Tudja, hogy nem fog választ kapni, és talán ez vezérli arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Ettől azonban én fogom menekülőre a dolgot, és reflexszerűen a kanapé másik végébe kuporodom.

Viszont a fiút ez sem tántorítja el a céljától. Már nem tudok hova hátrálni, a magas, masszív karfa és Harry közé vagyok szorítva. Harry előttem térdel, arca csupa kétségbeesés, viszont én vagyok az, aki egyre és egyre mélyebbre süllyed, amikor ezután kezei közé veszi az arcomat.

Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Jó régen elfojtottam, mert tudom, nem járok jól vele. Nem segít. Csak rosszabb. Belerokkan az ember. Én biztosan. Főleg most. Főleg így.

- Ne! Ne, Harry, ne – zokogom, de ettől függetlenül leengedem a kezeimet, és arcomat a tenyerébe hajtom. Harry közel hajol hozzám, érzem a bőrömön a leheletét. 

- Itt vagyok, shh – dönti a homlokát az enyémnek. Viszont, ha arra számít, hogy ettől jobb lesz, akkor bizony veszett nagyot kell csalódnia akkor, amikor ellököm magamtól. Nem vagyok képes a közelében lenni. Nem kapok levegőt. – Nem megyek el addig, amíg jobban nem leszel, szóval felesleges menekülnöd.

Megrázom a fejem, úgy festhetek, mint egy idegbeteg. Akaratosan összeszorítom a számat, nem akarok hangosan zokogni. Megijeszteném vele Cadyt, akiről tudom, hogy Ronnie-val van a szobájában. Még magamra is a frászt hozom, ha őszinték akarunk lenni, és nem is merek belegondolni, vajon hogy festhetek. Nem tettem fel túl sok sminket, okos döntés volt, bár nem gondoltam volna, hogy ennek a húzásomnak még haszna is lehet. Viszont tapasztalatból beszélek: még az a kevés smink is képes Jokert varázsolni belőlem.

Remeg a szám, ki akar törni a csillapíthatatlan zokogás. Nem engedem. Nem engedhetem. Átkarolom magam, és felhúzom a térdeimet a mellkasom elé. Próbálom kizárni Harryt, talán úgy könnyebb. Eszeveszetten rázkódnak a vállaim, már fáj a mellkasom. Mondtam már valaha, hogy túlestem a legerősebb sírásomon? Felejtsük el mindet. Hazudtam. Ez a csúcs.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor végre csillapodni látszom. Felemelem a fejemet a térdemről, és még mindig remegő ajkakkal nézek körbe. Harry sehol. Elment volna?

Pont abban a pillanatban tűnik fel a jobb oldalamon, amikor ismét visszaesnék a tudattól, miszerint Harry itthagyott. Elkerekedett szemekkel követem végig alakját, ahogy megkerüli a kanapét és leül elém, tisztes távolságra ugyan, de két bögre társaságában. Amikor biztosan látja, övé a figyelmem, és túlságosan ledöbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is szóljak vagy tegyek, egy ártatlan, kissé félő félmosolyra húzza rózsaszín ajkait.

- Nem tudom, szereted-e még, de csináltam Yorkshire teát.

- Hol van Niall? – kérdezem halkan, amíg átveszem tőle a gőzölgő bögrét, és fölé hajolva fújni kezdem. – Egyáltalán hány óra van?

- Niall… nos, ő nem jön ma – mondja csendesen, és ő is a teája fölé hajol, mindeközben rajtam nyugtatva tekintetét. Zavarban vagyok, ráadásul kába is, a szipogásomról – ami lényegében az egész testemet megrázza – tudom, még percekig eltart. Nagyjából annyi lehet, mint az az idő, ami után leesik, Harry mit is mondott.

- Miért ne jönne? – kérdezek vissza értetlenül, és ezúttal már fordulok is az órához. Leesik az állam, amikor meglátom, hány óra van. – Úristen! Mindjárt tizenegy lesz! Hol van Niall, Harry?!

- Írtam neki, hogy ne jöjjön – válaszol látszólag nyugodtan, viszont én ismerem. Tudom, hogy még messziről sem az.

Én sem, viszont ez nem az a pillanat, amikor hepciáskodnom kéne. Nem hiszem, hogy mindezek után is elmentem volna Niallel, és ez szörnyen érint. Borzasztó barát vagyok. Csak remélni tudom, hogy meg fog majd tudni bocsátani.

- Mit mondott? – kérdezem halkan. Nem néz rám.

- Hogy oké.

- Bő egy válasz – vonom fel egyik szemöldökömet meglepődötten.

- Valójában nem írt semmit sem… de szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként ezt mondta volna.

Másnap este kell bemennem dolgozni, úgyhogy miután kiteszem Cadyt a csoportfoglalkozás helyszínén, már robogok is. A parkolóban beállok az új, névre szóló helyemre, a fejemre nyomom a sapkámat, és besétálok az épületbe. Nem számítok túl sok emberre, mivel Brandon tudomásom szerint csak pár embert hívott be, azonban meglepő, mennyien nyüzsögnek az aulában. Amikor észreveszem Maynát és Calebet oldalt állni, máris feléjük igyekszem. Elég rossz passzban vagyok, úgyhogy a kérdésre, hogy hogy vagyok, csak vágok egy fintort. Én elégnek érzem, May és Caleb meg nem firtatják.

- Apám még nem ért ide – szólal meg egyszer csak Caleb, amikor felnéz a telefonjából. – Most írt. Azt mondja, vegyem át én az irányítást, mert neki még dolga van.

- Végül is, egyszer te leszel ennek az egész hülyeségnek a feje – intek körbe a fejem felett unottan. – Miért ne kezdhetnéd el már most?

- Fingom sincs, miért rendelt be mindenkit. Miért nem avat be engem is?

- Mi van amúgy Miami-val?

- Honnan tudjam? – kérdezem meg én is, és aztán a fejemet rázva nevetek fel. Ilyen a mi formánk.

Caleb végül úgy dönt, nem akar most főnökösdit játszani, mi meg nem erőltetjük. Minek is tennénk? Maynát szerintem még nem látta kétszer sem, nekem meg nincs túl sok hangulatom a beszélgetéshez. Főleg nem az egyoldalú érveléshez. Kell az a halálnak.

- Van nálad Aszpirin? – fordulok Maynához, és a fülébe suttogok. Brandon még csak most lépett be, de már terelgeti is az embereket a harmadik emelet felé. Nem tudom, mit akar, mivel a harmadik még csak nemrég lett kialakítva. Lényegében üres.

- Fáj a fejed? – kérdezi, miközben könyékig beletúr a táskájába. May táskája mindig is feneketlen volt, és ha nem lüktetne a halántékom ennyire, már mondanám is, kinek volt ilyen batyuja valamelyik hülye mesében, amit egyébként még most is simán leülnék estimeseként nézni, ha nem lennék most ilyen morcos. Semmi humorom itt lenni.

Utolsóként indulok meg, víz nélkül nyelem le a tablettát. Nem köszönöm meg, mert akkor nem használ, viszont egy halvány mosollyal karolom át May derekát, ahogy utolérem. Egyből viszonozza, és így követjük a tömeget.

Harminc perccel később változatlanul morcosan, füstölögve lépek ki az irodaház ajtaján Caleb és Mayna között.

- Most komolyan azért hívta be az egész ügynökséget a segg apád, hogy eldicsekedjen az új szinttel és a korszerű, „húha, de menő” újításokkal? – kérdezi May fortyogva. Ezek szerint egyre jár az agyunk.

- Úgy tűnik – rántja meg vállait Caleb. – Valamire biztos ez is jó volt.

- Időrablásra. És dicsekvésre, mert ugye ahhoz az emelethez nekünk nem is lesz közünk, lévén, kiadja valami sznob cégnek. Akkor miről beszélünk?

- Apropó. Kinek is adja ki? – kérdezem hirtelen.

- Nekem – hallatszik közvetlen mögülünk egy ismerősen ismeretlen tónusú hang. Mindhárman megpördülünk a tengelyünk körül, és ekkor szembe találjuk magunkat Skye-jal. Azzal a Skye-jal, akivel anno Ronnie össze akart hozni.

- Skye? – kérdezi Caleb hirtelen. Döbbenten fordulok a srác felé. Ez ismeri?!

- Helló, unokatesó! – sétál közelebb lezseren, és barátiasan köszönti a fiút. Rögtön utána bemutatkozik May-nek, majd végül hozzám fordul. – Jó újra látni, Ava.

helloka,

mizujs? :) Remélem, jó hetetek volt. Azt is egyébként, hogy tetszett a rész, de ez második helyre szorult most. sad story. Az annyira már nem, hogy most tök hamar sikerült hoznom a folytatást, megszállt az ihlet, és hát itt vagyok. Hehe. 

Köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, boldoggá tettetek velük, mint mindig. :) Pont így érezném magam, ha benéznétek egyébként a két másik (új) oldalamra, amik hamarosan elérkeznek a nyitás pillanatához: Bittersweet & Waves. :D Oh, és ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is. :D
Pihenjetek sokat a hétvégén <3

Huszonhat // Helló, Styles, ráérsz?

A törülközőnket felkapva sétálunk le Eleanorral a partra, és valahogy nyugodt szívvel hagyom a házban Cadyt, tudva, Niall és Max is vele van, azaz baj nem történhet. Vagyis, olyan hatalmas biztosan nem, tekintve, mennyire ügyetlenek a fiúk… bízom abban, hogy elég érettek, és nem akarnak sem vízipipázni a füstjelző alatt, sem hajszárítót ejteni a kádba, mivel én már mindkettővel találkoztam az életem során, még akkor is, ha nem szemtől szembe és magam megtapasztalva.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezem óvatosan, amikor helyet foglalunk egy-egy napozóágyon, és a fülem mögé tűröm az egyik kósza tincsemet, hogy ráláthassak Eleanor arcára. Szemeit lehunyva fordítja arcát a nap felé, és ajkaira apró, jóleső görbe húzódik.

- Nem fogok megtörni… jó, oké. Mégjobban. Viszont mindketten felnőttek vagyunk, megbeszéljük. És ha meg nem, akkor Tomlinson meg majd megtudja, mit veszített. 

Lenyűgöz Eleanor hozzáállása, és azt kívánom, bárcsak én is ilyen okosan és éretten lennék képe kezelni a krízishelyzeteket.

- Szóval így állunk… – mondom jobb ötlet híján. Eleanor bólint, és szemüvegét a feje tetejére tolja. Törökülésbe húzza lábait, és felém fordul, ezzel is jelezve, minden figyelme az enyém. Leutánzom mozdulatait, és szinte tükörszerűen kezdünk beszélgetni.

- Így – bólint magabiztosan, aztán megrántja vállait. – Nem én vagyok az a személy, aki itt elveszít valamit. – Igazán nem akarok vitába szállni a lánnyal, viszont ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy Lou vesztesége sokkal nagyobb, hiszen nem talál még egy olyan lányt az életben, mint Eleanor, viszont barátnőmnek is elkell majd a segítség, amikor rájön, hogy mindaz, amit másodkézből hall, az bizony igaz. De nem akarok, és nem is fogok sajnálkozni, mivel én elsőkézből tudom, hogy az milyen veszett szar egy ilyen helyzetben. Mint anno anyukám halálánál. Sorra jöttek utána haza hozzánk az emberek, hogy kifejezzék sajnálatukat és hogy biztosítsanak róla, hogy segítenek, ha csak tudnak, viszont én képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy ez tényleg szép és jó, mindössze egy a bibi: nem az ő anyukájuk halt meg, nem őket érte az az akkor érzett halálos, végzetes veszteség, és nem a szomszéd néni az, aki nem találta a helyét sem a világban. Ezen pedig egy „sajnálom, aranyoskám” igazán nem tud segíteni.

Persze lehet, hogy csak én vagyok pesszimista…

Este van már, Niall és én a konyhában próbálunk összehozni valami ehetőt vacsorára. Mindkettőnk elég jól tud főzni, régen együtt tanultuk meg, úgyhogy nem lepődök meg, amikor tökéletes közöttünk az összhang, és emiatt seperc alatt végzünk is a krumplival, a salátával és a hússal is. Elégedetten pattanok fel a pultra, majd pakolom kezeimet Nialler vállaira, amikor a fiú beáll a lábaim közé, és két nagy kezét fedetlen combomon nyugtatja. Alsó ajkam belsejét rágcsálva keresem a tekintetét, és amikor megtalálom, elmosolyodom. Örülök, hogy itt van velem, és annak mégjobban, hogy úgy érzem, minden olyan, mint régen. Leszámítva, hogy Harry nem szól közbe, hogy ne ölelgessem a legjobb barátomat, mivel most nincs itt.

- Minden jól ment Cadyvel? – kérdezem, és homlokomat mellkasának döntöm.

- Persze. Tüneményes kiscsaj, jól elvoltunk. Megnéztünk egy filmet, és még bújócskáztunk is – meséli mosolyogva. – Poén volt, mert Max bealudt a szekrényben, és én voltam az, aki beijedt, hogy merre lehet, nem Cady, akinek eleve meg kellett volna találnia – nevet fel az emlék hatására, és én is követem. – Jó, oké, ez most nyilván hülyén hangzik, de akkor tényleg elég para volt.

- Nem, abszolút nem hangzik hülyén – rázom a fejemet, amint elhúzódok Nialltől. – Jó apa lennél – bököm ki pár pillanatnyi bizonytalankodás nélkül.

- Csak tartanék már ott, mi? – sóhajt egy nagyot, és közben mellém ül a pultra. Jobb kezét visszahelyezi a lábamra, és ez az apró tett megmosolyogtat, mert olyan reflexszerű, szinte már magától jön. – Ez az egész igazából nagyon különös. Louis apa lesz, és bár jelenleg be van szarva, mint állat, attól még valahol biztosan örül a dolognak. Jó mélyen… Liam azon agyal, hogy megkéri Sophia kezét, bár ez nem tuti, mivel én csak a gyűrűt találtam meg, tőle még nem hallottam a tervet. Harry forgat, de már neki is megadatott egyszer a családi élet lehetősége…

Nem számítok arra, hogy ilyen hirtelen hozza fel a témát, viszont szinte már várom, hogy folytassa, mert hirtelen azon kapom magam, hogy ki szeretném magamból beszélni a történteket egy olyannal, aki nem hiszem, hogy oldalt foglalt volna már.

- Kérdezhetek? – sandít felém, és én egy bólintással nyugtatom meg. Semmi akadálya, és ezt meg is mondom neki. – Csak azokat tudom, amit Harry mondott, amikor elvben még a történtek estéjén full részegen felhívott, mást nem igazán. Te ki tudod egészíteni a vakfoltokat, vagy inkább hanyagoljuk? – adja meg az újabb esélyt a meghátrálásra. Csakhogy nincs rá szükségem, viszont nagyon hálás vagyok érte a szöszkének.

- A rövid sztori annyi, hogy nem voltam képes úgy hozzámenni Harryhez, hogy volt előtte egy nagy titkom. Kicsik bárkinek lehetnek, az még talán egészséges is, viszont azzal nem tudtam megbirkózni, hogy tudtam, meg kell ölnöm a babánkat, mivel, ha nem teszem, akkor én halok bele a szülésbe vagy a terhességbe önmagába. Elmentem Perrie-vel az ultrahangra, ahol Haz is ott volt, természetesen Pez kerítőnősködött – forgatom meg a szemeimet. – Kifelé nem tudtam, hogy Harry már visszaért a kocsival, és mind tudjuk, milyen jó az időzítése a srácnak, úgyhogy pont telibe meghallotta a sztorimat, amit neki történetesen abszolút nem akartam még elmondani, sőt, igazából a sírba is magammal vittem volna, viszont megtörtént, és Harry természetesen kiakadt. Otthagyta Perrie-t is, füstölő kerekekkel száguldott ki a parkolóból, én pedig hazadobtam Pezt, miután lerendeztem magamban a történteket.

- Wow – nyög fel Niall csodálkozva. – Ez lett volna a rövid sztori?

- Jaja – nevetek fel. – Ez bizony.

- És jól vagy? – kérdezi suttogva, vállamat átkarolva. Gondolom fél, hogy most, hogy lényegében hangosan is összefoglaltam a történteket, esetleg összetörök. Viszont tudom, hogy nem fogok, mivel jelenleg több bennem a düh Styles iránt, mint a fájdalom a lelkemben. – Tuti?

- Persze, tényleg – biztosítom, és tényleg így is gondolom. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez tuti így van-e, de én egyelőre megelégszem azzal, ahogyan én szeretném, ha lenne. – Pofonkért ért, amikor Harry ezután rám uszította Louis-t, de hát ez van. Tomlinson maga az őrző-védő szolgálat feje.

- Nem, szerintem az Liam volt, amikor meghallotta Harryt szitkozódni.

Meglepetten hümmögök.

- Oké, azért egy kicsit talán fáj – ismerem el végül egy aprót nevetve. – De hey, ő veszít azzal, ha nem hallgat meg, és nem oldjuk ezt meg – idézem Eleanor szavait egy kicsit „Avásítva”. – Persze tudom, hogy sosem állnék elé, hogy „Helló, Styles, ráérsz? Mert, ha igen, ha nem, most megdumcsizzuk, mi lett volna a babánk neve!”, de azért fasza egy dolog már csak belegondolni is, hogy érted, mi lenne, ha…

- Ki sem nézném belőled, hogy megtennéd. Most nem – ad nekem igazat a fiú. – Viszont ettől függetlenül simán menne. Bízom én benned. Van vér a pucádban, Harry pedig magyarázatot érdemel.

- Miért, én nem érdemlek?

- De – vág a szavamba, mielőtt még túl sokat gondolnék a dologba, és túlkomplikálnám. Ismer. – Én csak azt akartam mondani, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha összeülnétek, és kiterítenétek a kártyáitokat, viszont mindkettőtöket ismerlek, mint a rossz pénzt, és tudom, hogy a büdös életben nem fogtok magatoktól lépni.

Három nap múlva a reptéren várakozunk a becsekkolásra Eleanor társaságában, én az egyik műanyag székben ücsörögve piszkálom a ruhám alját, és közben hallgatom Cady fecsegését arról, hogy mennyire élvezte az utat, és hogy mennyire megkedvelte a Max és Niall párost, nem is beszélve Eleanorról. Határtalan örömmel tölt el a tudat, hogy sikerült a tervem, a lány örökre a szívébe zárta az emléket, és emiatt büszke is vagyok magamra. Niall búcsúszavai csengenek a fülemben, amikor azt mondta, ha van kedvem, csatlakozzak hozzá a kirándulásán, szívesen lenne az „utazópajtim”. Tudom, hogy nem szabad, mivel nekem dolgoznom kell, és a hétköznapokat túlélni is elég nagy feladat, de azért elgondolkodom: milyen lenne Niallel és Cadyvel, ha jól tudom, jelenleg Dubai felé tartani?

Tudom, ennek nem most van itt az ideje, úgyhogy amikor a gépünk leszáll a LAX-on, én már nem is keresem a második választási lehetőségem ellen szóló tényeket, mivel van egy kézzelfogható: tulajdonképpen nem is akarom.

Két újabb nap telik el, és én éppen Cadyvel és Darrennel sétálok a parkban. C Pierce-ről beszél, hogy milyen volt a legutóbbi találkozás a programban lévőkkel, én pedig érdeklődéssel hallgatom.

 - Képzeld el, múltkor bejött Kylie, tudod, Jenner, és megkérdezte, ki szeretne fotózkodni vele az új reklámjához. Izgalmas volt, és Kylie meg igazán szép lány, nem? – néz egy pillanatra rám, de utána egyből vissza is kapja a tekintetét a Darren felé, aki egy hatalmasat ránt a pórázon. Cady majdnem hasra esik, de szerencsére még idejében utána kapok. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi egy kutya – bár már sokat nőtt a drága –, elég nagy ereje van.

- Szóval felhasználja a hontalan gyerekeket, mint ingyen reklám, és ezzel prezentálja a nagy szívét, és hogy ő mikre nem képes – summázom a hallottakat. Cady ajkát rágcsálva emésztgeti a hallottakat. Nem félek kinyilvánítani előtte a gondolataimat, mivel úgy gondolom, valahonnan tudnia kell a világ dolgairól, nem? Ráadásul borzasztóan értelmes lány, biztos is vagyok abban, hogy a beáramló információnak csak azt a részét veszi figyelembe, ami számára érdekes. A többit pedig tiszteletben tartja, és később kamatoztatni is tudja.

- Innen nézve máris más – vonja meg végül vállait. – Amúgy te beszéltél már valaha Kendallel?

- Pfuh, dehogy – torzul fintorba az arcom. – Mármint nem ellenszenves nekem a lány, egyszerűen csak…

- Csak Harryé, és emiatt utálod. Értem.

- Nem. Vagyis igen. Jó, oké – nevetek fel halkan – Nyilván mocskosul zavar, hogy éppen ő az, aki mellett kikötött, miközben régen hangsúlyozta, hogy mennyire nem az esetei az anorexiás valóságshow sztárok. Pláne a... a Jennerek.

- Gondolom pont az ellentettedet kereste, mivel érezte, hogy minden, ami téged kitesz, belőle egy az egyben hiányzik, és ez neki tökéletesen meg is felel, hiszen helyetted keresett valakit, akivel el tud szórakozni addig, amíg össze nem szedi a bátorságot ahhoz, hogy beszélgetni kezdjetek. Én nem hibáztatom azért, mert megállapodott az aljanépnél, mivel valamire ők is biztosan jók, csak annyi a gond, hogy Kendalltől pont azt nem kapja meg, amit tőled meg igen, és ezt Harry is biztos, hogy tudja, és talán még ez is a fő indoka. Úgyhogy ez szívás.

Niall az eltelt két hét során napi szinten felhívott. Beszámolt mindenről, ami történt vele, és tőlem is ugyanezt várta. Mostanra már ott tartok, hogy tudom, akkor teljes egy napom, ha legalább fél órán keresztül hallhatom Nialler hangját, mivel a nap huszonnégy órájának abban a harminc percében garantált a szívből jövő nevetés és mosoly. És ezt imádom.

- Holnap megyek haza, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová – hallatszik a bizonytalan, ugyanakkor bizalommal teli ajánlat a vonal túlsó végéről. Kis mosoly kúszik az arcomra, és egyből belemegyek, hiszen mi más dobhatná fel a kedvemet, mint egy játékos este a legjobb barátommal?! – Király! Mit gondolsz, egy vacsora, és előtte mondjuk bowling jó lesz?

- Persze – vágom rá lelkesen. – Úgyis olyan nagyon régen voltam bowlingozni, hogy csak wow! Mit gondolsz, oda Cady is velünk jöhet? Nem szívesen hagyom otthon, és Olaszországban úgy láttam, jól kijöttetek… – vetem be az adu-ászt.

- Jöhet, persze, miért ne – válaszol, de valamiért nem tudom figyelmen kívül hagyni azt az árnyalatnyi csalódottságot a hangjában. Nem tudom hova tenni, és ez zavar, viszont nem hagyom, hogy beférkőzzön a legmélyebb gondolataimba, és pont ezért egyből száműzöm a gondolatot. Nyilván én gondolok bele túl sokat. Mi oka lenne Niallnek csalódottnak lenni? Ez nem randi.

Vagy igen?

Csütörtök van, és én a szekrényem előtt szobrozok. Nem tudom, miért akarok annyira kiöltözni és ha jól érzem, akkor tetszeni is, de végül abban maradok, hogy csak jól akarom magam érezni a bőrömben, és mégis miért ne tehetném ezt csinosan?! Ronnie az előbb tiszteletét tette, és segített kiválasztani a ruhámat, amit a vacsira tervezek fölvenni, viszont elültette a bogarat a fülemben azzal a kommentjével, hogy ő is úgy gondolja, Niall randizni hívott.  

Magamra húzom a playsuitot, Cady segít a hátánál a zipzárral. A hajamat a fejem tetejére kötöm, a tükörbe nézve pedig megállapíthatom, hogy egész jól nézek ki. És aki ismer az tudja, hogy ilyet elég ritkán mondok, szóval tényleg igaz lehet. Lábamra egy Valentino bokacsatos magassarkút húzok, amit még Eleanortól kaptam Olaszban, és ez az egyetlen olyan magassarkúm, amiben nemcsak, hogy tudok, de még szeretek is járni. 

Fejlődik az ember, mi?

Sminkkel nem bajlódom túl sokat, mivel én nem randizni indulok, és talán kicsit túlzásnak is érezném, ha totál kinyalnám magam. Persze lehet, hogy úgy kellene, viszont mivel a hétköznapok során sem viszek fel az arcomra több réteg vakolatot, ezért ezzel most sem szenvedek. Lehet, hogy olcsó húzás, viszont szerintem teljesen jogos, úgyhogy végül csak átpödröm a pilláimat és kihúzom a szemeimet, ajkaimra egy Nude árnyalatú rúzst viszek fel, majd befújom magam az egyik kedvenc Narciso Rodriguez parfümömmel, az alkaromra akasztom a bőrkabátomat, aminek a zsebébe elrejtem a telefonomat, és amikor meghallom a csengő hangját, egy apró mosollyal indulok az ajtó irányába, és közben a körmömről vakargatom a fekete lakkot, amit még Cady festett rá, valamikor a reggeli órákban.

Niall korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, viszont én készen vagyok, úgyhogy nem probléma.

Ronnie és Cady a kanapén ülnek, és mindketten engem néznek, ezt érzem. Cady is szépen fel van öltözve, mivel bár ő nem tart velünk a vacsorára, de bowlingozni igen – azt mondta, nem akar zavarni, és bárhogy mondtam neki, hogy soha nem tenné, nem volt hajlandó alábbadni, én pedig egy idő után belementem. Legalább megismerheti Ronnie-t… – gondolom, noha nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez jó ötlet-e.

- Legyen igazad – mondja még Ronnie a hátam mögül, és amikor hátranézek, látom azt a piszkos vigyorát, melyről tudom, igazából máshogy gondolja. – Ne legyen randi. De ha az, akkor mi lesz?

- Semmi. Semmi sem lesz, mivel nem randi, és ezt mindannyian tudjuk, főleg Niall és én.
Különösen Niall és én.

- Ha te mondod…

- Én mondom – válaszolok dacosan, és kinyitom az ajtót.

Ott viszont nem Niall áll.

Oh, de még mennyire, hogy nem! A szőke haj-kék szem kombó össze sem hasonlítható a világ legdögösebb Harry Syles-ával, szentséges Szűzanyám!

- Harry… um, te mit keresel itt? – nyögöm tanácstalanul, és ujjaim kétségbeesetten szorongatják a kilincset. Darren kiszalad a lábunk mellett az utcára, de nem állítom meg. És csak részben azért, mert nem találom a hangomat. Harry utána fordul, és összevonja a szemöldökét, viszont amikor újra nekem szenteli a figyelmét, nem teszi szóvá azt, ami zavarja. Nem, ő ehelyett tetőtől talpig végig mér, és látom, hogy közben a gyűrűivel játszik hosszú ujjain. Mennyire régen éreztem már, hogy megérintette a bőrömet...

- Beszélnünk kell – mondja azon az imádott halk és mély, akcentusos hangján, amitől minden lánynak megremegnek a térdei.

- Mégis miről?

- A randidról. Niallel. – És ezzel fogja magát, és besétál mellettem a lakásba. 

hiii,
hogy vagytok? Én jelenleg betegen, úgyhogy itthon vagyok a héten, yay. Jó oké annyira nem buli ez, viszont így legalább tudok írni, amit egy ideje már mellőztem.
Ezt egyébként szörnyen sajnálom. Félév, új év és a többi... gondolkoznom kellett, azt hiszem, ráadásul ott van a két másik történetem, amit nemsokára el akarok már kezdeni, és azokon is dolgozom. Elkezdtem a bloggertől függetlenül írt könyvemet, készülök a nyelvvizsgámra, próbáltam megoldást találni a designra, ami gőzöm sincs, hogyan, de eltűnt, viszont mindegy is, ezt most tök felesleges boncolgatni.
Remélem tetszett a rész, viszont ha nem, akkor is írjátok meg nekem, mert sokat jelentenek a visszajelzéseitek. Az előző részhez érkezőket pedig nagyon, nagyon köszönöm, skacok! Örülök, hogy tetszett a Karácsonyi rész, igazából egészen meglepődtem, hogy így lett. És omg, mennyien letöltöttétek már az oldalamat, geez! xx