Huszonhét // Csók

Hirtelen fordulok meg, és mielőtt még felfognám, hogy pontosan mit is csinálok, lábammal belököm az ajtót és Harry után indulok. A szívem csak akkor kezd a torkomban dobogni, amikor meglátom, ahogy a srác Ronnie-val és C-vel szemben áll, és ujjait törzse mögött összekulcsolva várakozik, arcán egy kissé kínos mosollyal. Mellé lépek, magassarkúban a válláig talán pont elérek, és ennek örömére megszólalok.

- Lányok, ő Harry – mutogatok, örülök, hogy egyáltalán van hangom. Vicc ez az egész helyzet, hiszen nyilván tudják, ki a srác, viszont fordítva ez nem feltétlen igaz, úgyhogy muszáj lefutnom ezt a kört. – Harry, ők itt Ronnie és Cady.

- Ronnie-t ismerem, de te ki vagy? – vált egyszer csak át a morcos álcájából gyerekcentrikus valójára, és barátságosan beszélve és nézve a lány elé guggol. Látom Cadyn, hogy meg van hökkenve és zavarba is hozza Harry közvetlensége, viszont egész hamar rendezi a vonásait, és kinyújtja a kezét éppen egyidőben Harryvel. – Talán egy nem ismert unokahúg? – fordul úgy felém, mintha napi rendszerességgel beszélgetnénk, és joga lenne ilyeneket kérdezni tőlem, ráadásul azzal a mocskosul édes mosollyal, ami az arcát keretezi. Kíváncsian kutat valami után a szemembe nézve, de én nem bírom olyan sokáig, mint ő, és leszegem a fejemet. Jobbra-balra billegek. Nem tetszik nekem ez a helyzet.

Harry megrázza Cady kezét, arcán szórakozott mosoly játszik a formaiság miatt.

Aztán a kislány megszólal, és látom a fiún, hogy még ő is meglepődik a hangját uraló erőn. Valahogy süt a lányról az értelem, és ahogy elnézem, ez már Harryt is „megégette”. Húha, Heart. Fejlődsz.

- Ava fogadott be, a nevem Cady Armentrout. Pierce Jenner, tudod, a Jenner família legidősebb tagja, akiket gondolom te elég jól ismersz mutatott be minket egymásnak.

- Wow, oké. Értem – bólint, és közben Cady arcát fürkészi, mivel valószínű ő is észrevette a cinizmust és a megbújt élt, a célozgatást a hangjában. Olyan, mintha feltérképezné a lányt, és imádom, hogy annyira figyelmes, hogy amikor C fel akar állni, ő felpattan és aztán felsegíti. Rögtön utána felvont szemöldökkel, amolyan „jó ég, wow!” tekintettel néz rám, és én erre nem tudok mást tenni, mint megrázni a fejem, miszerint „ja, tudom. Csúcs a kiscsaj.”

Basszus, Styles! Téged nem lehet utálni!

Kezeimet összekulcsolom mellkasom előtt, és megköszörülöm a torkomat, amivel ismét felvonom magamra Harry tekintetét. Most én nézek rá várakozóan, mivel miután már Ronnie és Cady is elhagyja a nappalit, a hangulat szörnyen kínos. Miért jött ide? Mit akarhat? Nincs kedvem vitázni.

- Oh, igen. Bocsánat – szedi össze a gondolatait egy nanomásodperc alatt, én pedig felszegett fejjel várakozom. Hazai terepen vagyok, nem szabad kényelmetlenül éreznem magam. Mayna is azt mondta a múltkor, hogy legyek kemény, mint a bolti zsömle – figyelmeztetem magam. Jelenleg ez még menne is. – Szóval. Tényleg randid lesz ma Niallerrel?

- Nem, nem lesz – válaszolok, és magam is megdöbbenek a hangom erősségén. Látom Harryn, hogy ő sem különb. Sikerült belecsempésznem a megfelelő mennyiségű közömbösséget, és emiatt büszke is vagyok magamra. Bár egyik pillanatról a másikra dől össze bennem valami egészen szilárd, amikor látom és hallom is, hogy Harry kifújja a levegőt, és olyan, mintha megkönnyebbülne. Majdnem a számat is eltátom. Van pofája?! – Vacsorázni megyünk, és utána bowlingozni. – Pontosan azért a pillantásért teszem még hozzá a konkrét terveinket, amelyet ebben a pillanatban kapok. Elkerekednek a szemei, majd lehajtott fejjel bólint egyet. – Miért érdekel? Talán csatlakozni akarsz Kendallal?

Felemeli a fejét, és szemeiben szórakozottan csillannak meg a kis szikrák. Látom, hogy ez a kommentem felbosszantja, viszont meg is nevettetné, ha nem lenne ennyire komoly a helyzet. Pont ez zavar egyébként.

- Jaj, kérlek – forgatja meg a szemeit. Nem vagyok hajlandó megbánni a szavaimat vagy bocsánatot kérni, ezúttal nem. – Leülhetek? – biccent a kanapéra.

- Le, persze. – És csak hogy mégjobban kínossá varázsoljam a pillanatot, mellé telepedek. Térdeink szinte összeérnek, és meglepetten veszem észre, ahogy pólója nyakát húzogatja, mintha csak kimelegedett volna. Zavarban van? Jól is teszi.

Másrészről viszont anyukám. Zavarban van. Ez jó jel, nem? Ha nem akarnék jelenleg rettentően hűvösen viselkedni vele, szinte tuti, hogy meg sem tudnék mukkanni. Miért nincsen köztes állapot? Csak mérgesek lehetünk egymásra, vagy szótlanul ücsörgünk egymás mellett? Ez már mindig így lesz?

Más kérdés, hogy egyáltalán miért gondolkodom én a jövőn. Számít ez? Akarom én, hogy a továbbiakban is része legyen az életemnek?

Basszus, legalább magamnak ne hazudjak… – eresztem le a vállaimat, és nagyot szusszanok. Ezennel leengedek.

- Miért jöttél, Harry? – kérdezem egy fokkal közvetlenebbül.

- Mert beszélni akartam veled – adja a konkrét választ.

- És miről?

- Ugh, miről nem? – kérdez vissza a kérdésemre. Viszont igazat kell neki adnom, tényleg rengeteg dolog lenne, amit át kéne rágnunk, viszont miért ezt a pillanatot választotta?

- De miért most? – adok hangot gondolataimnak.

- Miért ne most? – kérdez vissza ismét. Felhorkantok, és amikor látom, hogy Harry mennyire élvezi a dolgot, felmegy bennem a pumpa. – Talán nem érsz rá?

- Oh, kérlek. Tudod, hogy nem.

Látom Harryn, hogy átgondolja a hallottakat, és végül így szól:

- Mikor jön érted Niall?

A faliórára pillantok.

- Bármelyik pillanatban ideérhet. – Arra számítok, hogy Harry emiatt lekonyul, és vagy gyorsít a tempón, és én előbb szabadulhatok, vagy inkább lelép a fenébe, mert túl kínos lenne a helyzet. Azonban Styles nem okoz csalódást.

- Király, úgyis régen találkoztunk. Mit gondolsz, örülne nekem?

- Miért nem nyitod ki egyből te az ajtót, engeded be és kínálod meg valamivel? – kérdezem gunyorosan, viszont nem bírom olyan sokáig, és halkan elnevetem magam. – Ez kész…

- Miért, megtehetném amúgy? Mert én simán…

- Magadhoz beengedheted, de hozzám kérlek, ne. – Azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem, mert félek, rém kellemetlen lenne az egész.

- Ez elszomorít.

- Engem te szomorítasz el – vágom rá kapásból.

- Három éve durván megkaptam az adagomat, Avie. Hidd el, simán lekörözlek.

Erre viszont már nem tudok mit mondani. Kinyitom ugyan a számat és próbálkozok, de végül csak tátogok, mint egy hal. Olyan bosszantó ez a fiú!

Az is mocskosul bosszantó, hogy igaza van. Komolyan el kell gondolkodnom egy pillanatra, hogy mégis mi okom lenne őt kipaterolni, és végül kilyukadok a dacnál.

Mindenek felett.

- Valami baj van, Ava? – kérdezi játékos hangnemben. Érzem, ahogy vörösödni kezd az arcom, viszont nem a zavartól.

Oh, nem.

Jelenleg kezdek marha pipa lenni.

- Kérlek, Harry – dünnyögöm. – Kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy most lebonyolítsam veled ezt az értelmetlen beszélgetést.

- Egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok. – Na menj a fenébe, Harry! Nem teheted ezt! Nincs jogod játszani a fejemmel, főleg nem azzal a mocsok vigyorral!

- Ki mondta, hogy akarom, hogy elmenj? – Félek, ezt hangosan is kimondtam. Visszaszívni azonban már nem tudom, úgyhogy csak kihúzom magam, keresztbe teszem a lábamat és úgy teszek, mintha tök direkt lenne az egész, és közben elégedetten lesek oldalra. Harry maga elé meredve ül a térdeire támaszkodva, és alsó ajkát rágcsálja. Maga az egész fiú annyira vonzó, és annyi erotika van benne, hogy egészen zavarba jövök.

- Ha nem akarod, akkor te miért mentél el anno? – fordítja oldalra a fejét, tekintete szomorú. Elszorul a torkom. Niallel simán elbeszélgettem, és tulajdonképpen mindenki mással is, viszont amikor Harry kerül elém, és végre meglenne az esélyem a szemtől-szembeni beszélgetésre, azt sem tudom, van-e egyáltalán hangom és agyam ahhoz, hogy megfogalmazzam, mit kéne mondanom.

- Tudod, miért.

- Oké. – Nyögve temeti tenyereibe az arcát. – Akkor úgy kérdezem, miért nem mondtad el.

Kérdésnek hangzik, viszont nem úgy mondja. Szívesen elszórakoznék ezzel a gondolattal, de tudom, válaszolnom kell, és nem tökölhetek.

Fenébe.

- Nem voltam rá képes – suttogom, és érzem, a szívem a torkomban dobog. Ismét.

- Azt sem képzeltem volna, hogy te magassarkúban futni tudsz. Mégis megtetted. Nem lehetett olyan nehéz. Akkor ez miért volt az?

- Harry – nyögök fel most én kétségbeesettségemben. – Nem kérdezhetsz tőlem ilyeneket! Nem gondolod, hogy ezt máskor kényelmesebben meg tudnánk vitatni?

- Nem – fordul teljes testével felém, bal lábát felhúzza a párnákra. Pontosan tudom, hogy innentől az az én helyem lesz. – Marha könnyű dolgod lehetett anno. Írtál nekem egy levelet, Liamen keresztül közvetítettél egy utolsót, és aztán leléptél. Meglepődtem, hogy hazaérve üres volt a szekrényed, ezek szerint tudatos volt, és rákészültél a napra. Csak épp nem úgy, ahogyan egy szokványos ara tette volna a helyedben.

- Nem volt már sok időm, Harry – suttogom, és a ruhám alját piszkálom. Nem lennék képes most felnézni. Kell az erő, hogy kimondjam azt, amit tervezek, úgyhogy kell az a pár másodpercnyi szünet, amit hála a jó égnek, Harry tapintatosan meg is ad nekem. – Tudod, mit jelent a méhen kívüli terhesség?

- Utána olvastam – bólint.

- Gondolom annak is, hogy egy nő meddig fordulhat az orvosokhoz azzal a szándékkal, hogy el akarja vetetni a babáját.

Mivel én is felé fordulok, ezért premier plánban látom, ahogy a fiú önkénytelenül összehúzza magát, és még a keze is megmozdul, mintha csak a fülére akarná kapni. Az utolsó pillanatban azonban meggondolja magát, és két nagy kezével az enyémek után nyúl.

Azt hiszem, nem mondok hülyeséget azzal, ha kijelentem, hogy úgy ugrok meg, mintha a fenekembe csípnének, és olyan érzés kerít a hatalmába, mintha áramot vezetnének a testembe. Egy pillanat alatt lever a víz, elakad a szavam és elkerekednek a szemeim. Már éppen azon vagyok, hogy kihúzzam a kezeimet az övéiből, azokból a hatalmas, meleg kezekből, amiket mindig is imádtam magamon érezni, amikor Harry ismét az ájulás közelébe repít: a szájához emeli a kezeinket, és amikor már egész közel jár, a tenyerembe ad egy csókot. Nyikkanni sem tudok, a homlokomra valószínűleg ki is van írva a felirat: „ennek kampec, haver!”

- Sajnálom, hogy nem voltam melletted. Könnyebb lett volna, ha támogatlak. Megoldottuk volna – búgja, és mindketten a pont kettőnk közé ejtett, összekulcsolt ujjainkat nézzük.

- Simán – lehelem.

- Persze ahhoz be kellett volna avatnod, bíznod kellett volna bennem annyira, hogy tudd, tényleg megoldanánk – folytatja. Összevont szemöldökkel válaszolok.

- Persze – súgom, és esküszöm, a sírás kerülget. A kezdeti hűvösségemmel tökéletesen ellent mond a jelenlegi állapotom.

Szűzanyám! Mit tesz velem ez a fiú? És miről beszél egyáltalán? Nem tudok másra koncentrálni, mint arra, hogy milyen tökéletesen illik az én kicsi, hideg kezem az övébe. Tényleg olyan, mintha odateremtetett volna. Ijesztő. És csodálatos. Mindezt egyszerre.

Megremeg az alsó ajkam, és érzem, csak egy hajszál választ el az összeomlástól. Harry arcára vezetem a tekintetemet, pont abban a momentumban, amikor Harry is felemeli a fejét. Istenem, de jól áll neki a rövid haj…

Utálom a szótlanságot. Pláne, ha ez azért van, mert én nem tudok mit mondani.

- Azt hiszem, kislányod lett volna, Harry – súgom, és ebben a pillanatban kitörik belőlem a zokogás. Kikapom a kezemet az övéből, és a szám elé téve próbálom tompítani és magamat csendesíteni egyszerre. Harry kővé mered. Csak bámul rám, és érzem, ahogy kiszáll belőle az erő, szinte látom is. Vállai leesnek, arca megnyúlik, és a hajába túr.

- Honnan tudod? – kérdezi sokkos állapotában. Tudja, hogy nem fog választ kapni, és talán ez vezérli arra, hogy közelebb csússzon hozzám. Ettől azonban én fogom menekülőre a dolgot, és reflexszerűen a kanapé másik végébe kuporodom.

Viszont a fiút ez sem tántorítja el a céljától. Már nem tudok hova hátrálni, a magas, masszív karfa és Harry közé vagyok szorítva. Harry előttem térdel, arca csupa kétségbeesés, viszont én vagyok az, aki egyre és egyre mélyebbre süllyed, amikor ezután kezei közé veszi az arcomat.

Nem is tudom, mikor sírtam utoljára. Jó régen elfojtottam, mert tudom, nem járok jól vele. Nem segít. Csak rosszabb. Belerokkan az ember. Én biztosan. Főleg most. Főleg így.

- Ne! Ne, Harry, ne – zokogom, de ettől függetlenül leengedem a kezeimet, és arcomat a tenyerébe hajtom. Harry közel hajol hozzám, érzem a bőrömön a leheletét. 

- Itt vagyok, shh – dönti a homlokát az enyémnek. Viszont, ha arra számít, hogy ettől jobb lesz, akkor bizony veszett nagyot kell csalódnia akkor, amikor ellököm magamtól. Nem vagyok képes a közelében lenni. Nem kapok levegőt. – Nem megyek el addig, amíg jobban nem leszel, szóval felesleges menekülnöd.

Megrázom a fejem, úgy festhetek, mint egy idegbeteg. Akaratosan összeszorítom a számat, nem akarok hangosan zokogni. Megijeszteném vele Cadyt, akiről tudom, hogy Ronnie-val van a szobájában. Még magamra is a frászt hozom, ha őszinték akarunk lenni, és nem is merek belegondolni, vajon hogy festhetek. Nem tettem fel túl sok sminket, okos döntés volt, bár nem gondoltam volna, hogy ennek a húzásomnak még haszna is lehet. Viszont tapasztalatból beszélek: még az a kevés smink is képes Jokert varázsolni belőlem.

Remeg a szám, ki akar törni a csillapíthatatlan zokogás. Nem engedem. Nem engedhetem. Átkarolom magam, és felhúzom a térdeimet a mellkasom elé. Próbálom kizárni Harryt, talán úgy könnyebb. Eszeveszetten rázkódnak a vállaim, már fáj a mellkasom. Mondtam már valaha, hogy túlestem a legerősebb sírásomon? Felejtsük el mindet. Hazudtam. Ez a csúcs.

Nem tudom, mennyi idő telhet el, amikor végre csillapodni látszom. Felemelem a fejemet a térdemről, és még mindig remegő ajkakkal nézek körbe. Harry sehol. Elment volna?

Pont abban a pillanatban tűnik fel a jobb oldalamon, amikor ismét visszaesnék a tudattól, miszerint Harry itthagyott. Elkerekedett szemekkel követem végig alakját, ahogy megkerüli a kanapét és leül elém, tisztes távolságra ugyan, de két bögre társaságában. Amikor biztosan látja, övé a figyelmem, és túlságosan ledöbbent vagyok ahhoz, hogy bármit is szóljak vagy tegyek, egy ártatlan, kissé félő félmosolyra húzza rózsaszín ajkait.

- Nem tudom, szereted-e még, de csináltam Yorkshire teát.

- Hol van Niall? – kérdezem halkan, amíg átveszem tőle a gőzölgő bögrét, és fölé hajolva fújni kezdem. – Egyáltalán hány óra van?

- Niall… nos, ő nem jön ma – mondja csendesen, és ő is a teája fölé hajol, mindeközben rajtam nyugtatva tekintetét. Zavarban vagyok, ráadásul kába is, a szipogásomról – ami lényegében az egész testemet megrázza – tudom, még percekig eltart. Nagyjából annyi lehet, mint az az idő, ami után leesik, Harry mit is mondott.

- Miért ne jönne? – kérdezek vissza értetlenül, és ezúttal már fordulok is az órához. Leesik az állam, amikor meglátom, hány óra van. – Úristen! Mindjárt tizenegy lesz! Hol van Niall, Harry?!

- Írtam neki, hogy ne jöjjön – válaszol látszólag nyugodtan, viszont én ismerem. Tudom, hogy még messziről sem az.

Én sem, viszont ez nem az a pillanat, amikor hepciáskodnom kéne. Nem hiszem, hogy mindezek után is elmentem volna Niallel, és ez szörnyen érint. Borzasztó barát vagyok. Csak remélni tudom, hogy meg fog majd tudni bocsátani.

- Mit mondott? – kérdezem halkan. Nem néz rám.

- Hogy oké.

- Bő egy válasz – vonom fel egyik szemöldökömet meglepődötten.

- Valójában nem írt semmit sem… de szinte biztos vagyok benne, hogy egyébként ezt mondta volna.

Másnap este kell bemennem dolgozni, úgyhogy miután kiteszem Cadyt a csoportfoglalkozás helyszínén, már robogok is. A parkolóban beállok az új, névre szóló helyemre, a fejemre nyomom a sapkámat, és besétálok az épületbe. Nem számítok túl sok emberre, mivel Brandon tudomásom szerint csak pár embert hívott be, azonban meglepő, mennyien nyüzsögnek az aulában. Amikor észreveszem Maynát és Calebet oldalt állni, máris feléjük igyekszem. Elég rossz passzban vagyok, úgyhogy a kérdésre, hogy hogy vagyok, csak vágok egy fintort. Én elégnek érzem, May és Caleb meg nem firtatják.

- Apám még nem ért ide – szólal meg egyszer csak Caleb, amikor felnéz a telefonjából. – Most írt. Azt mondja, vegyem át én az irányítást, mert neki még dolga van.

- Végül is, egyszer te leszel ennek az egész hülyeségnek a feje – intek körbe a fejem felett unottan. – Miért ne kezdhetnéd el már most?

- Fingom sincs, miért rendelt be mindenkit. Miért nem avat be engem is?

- Mi van amúgy Miami-val?

- Honnan tudjam? – kérdezem meg én is, és aztán a fejemet rázva nevetek fel. Ilyen a mi formánk.

Caleb végül úgy dönt, nem akar most főnökösdit játszani, mi meg nem erőltetjük. Minek is tennénk? Maynát szerintem még nem látta kétszer sem, nekem meg nincs túl sok hangulatom a beszélgetéshez. Főleg nem az egyoldalú érveléshez. Kell az a halálnak.

- Van nálad Aszpirin? – fordulok Maynához, és a fülébe suttogok. Brandon még csak most lépett be, de már terelgeti is az embereket a harmadik emelet felé. Nem tudom, mit akar, mivel a harmadik még csak nemrég lett kialakítva. Lényegében üres.

- Fáj a fejed? – kérdezi, miközben könyékig beletúr a táskájába. May táskája mindig is feneketlen volt, és ha nem lüktetne a halántékom ennyire, már mondanám is, kinek volt ilyen batyuja valamelyik hülye mesében, amit egyébként még most is simán leülnék estimeseként nézni, ha nem lennék most ilyen morcos. Semmi humorom itt lenni.

Utolsóként indulok meg, víz nélkül nyelem le a tablettát. Nem köszönöm meg, mert akkor nem használ, viszont egy halvány mosollyal karolom át May derekát, ahogy utolérem. Egyből viszonozza, és így követjük a tömeget.

Harminc perccel később változatlanul morcosan, füstölögve lépek ki az irodaház ajtaján Caleb és Mayna között.

- Most komolyan azért hívta be az egész ügynökséget a segg apád, hogy eldicsekedjen az új szinttel és a korszerű, „húha, de menő” újításokkal? – kérdezi May fortyogva. Ezek szerint egyre jár az agyunk.

- Úgy tűnik – rántja meg vállait Caleb. – Valamire biztos ez is jó volt.

- Időrablásra. És dicsekvésre, mert ugye ahhoz az emelethez nekünk nem is lesz közünk, lévén, kiadja valami sznob cégnek. Akkor miről beszélünk?

- Apropó. Kinek is adja ki? – kérdezem hirtelen.

- Nekem – hallatszik közvetlen mögülünk egy ismerősen ismeretlen tónusú hang. Mindhárman megpördülünk a tengelyünk körül, és ekkor szembe találjuk magunkat Skye-jal. Azzal a Skye-jal, akivel anno Ronnie össze akart hozni.

- Skye? – kérdezi Caleb hirtelen. Döbbenten fordulok a srác felé. Ez ismeri?!

- Helló, unokatesó! – sétál közelebb lezseren, és barátiasan köszönti a fiút. Rögtön utána bemutatkozik May-nek, majd végül hozzám fordul. – Jó újra látni, Ava.

helloka,

mizujs? :) Remélem, jó hetetek volt. Azt is egyébként, hogy tetszett a rész, de ez második helyre szorult most. sad story. Az annyira már nem, hogy most tök hamar sikerült hoznom a folytatást, megszállt az ihlet, és hát itt vagyok. Hehe. 

Köszönöm az előző fejezethez érkező kommenteket, boldoggá tettetek velük, mint mindig. :) Pont így érezném magam, ha benéznétek egyébként a két másik (új) oldalamra, amik hamarosan elérkeznek a nyitás pillanatához: Bittersweet & Waves. :D Oh, és ha gondoljátok, csatlakozzatok a FB csoporthoz is. :D
Pihenjetek sokat a hétvégén <3

Huszonhat // Helló, Styles, ráérsz?

A törülközőnket felkapva sétálunk le Eleanorral a partra, és valahogy nyugodt szívvel hagyom a házban Cadyt, tudva, Niall és Max is vele van, azaz baj nem történhet. Vagyis, olyan hatalmas biztosan nem, tekintve, mennyire ügyetlenek a fiúk… bízom abban, hogy elég érettek, és nem akarnak sem vízipipázni a füstjelző alatt, sem hajszárítót ejteni a kádba, mivel én már mindkettővel találkoztam az életem során, még akkor is, ha nem szemtől szembe és magam megtapasztalva.

- Szóval, hogy vagy? – kérdezem óvatosan, amikor helyet foglalunk egy-egy napozóágyon, és a fülem mögé tűröm az egyik kósza tincsemet, hogy ráláthassak Eleanor arcára. Szemeit lehunyva fordítja arcát a nap felé, és ajkaira apró, jóleső görbe húzódik.

- Nem fogok megtörni… jó, oké. Mégjobban. Viszont mindketten felnőttek vagyunk, megbeszéljük. És ha meg nem, akkor Tomlinson meg majd megtudja, mit veszített. 

Lenyűgöz Eleanor hozzáállása, és azt kívánom, bárcsak én is ilyen okosan és éretten lennék képe kezelni a krízishelyzeteket.

- Szóval így állunk… – mondom jobb ötlet híján. Eleanor bólint, és szemüvegét a feje tetejére tolja. Törökülésbe húzza lábait, és felém fordul, ezzel is jelezve, minden figyelme az enyém. Leutánzom mozdulatait, és szinte tükörszerűen kezdünk beszélgetni.

- Így – bólint magabiztosan, aztán megrántja vállait. – Nem én vagyok az a személy, aki itt elveszít valamit. – Igazán nem akarok vitába szállni a lánnyal, viszont ezzel nem értek egyet. Lehet, hogy Lou vesztesége sokkal nagyobb, hiszen nem talál még egy olyan lányt az életben, mint Eleanor, viszont barátnőmnek is elkell majd a segítség, amikor rájön, hogy mindaz, amit másodkézből hall, az bizony igaz. De nem akarok, és nem is fogok sajnálkozni, mivel én elsőkézből tudom, hogy az milyen veszett szar egy ilyen helyzetben. Mint anno anyukám halálánál. Sorra jöttek utána haza hozzánk az emberek, hogy kifejezzék sajnálatukat és hogy biztosítsanak róla, hogy segítenek, ha csak tudnak, viszont én képtelen voltam másra gondolni, mint arra, hogy ez tényleg szép és jó, mindössze egy a bibi: nem az ő anyukájuk halt meg, nem őket érte az az akkor érzett halálos, végzetes veszteség, és nem a szomszéd néni az, aki nem találta a helyét sem a világban. Ezen pedig egy „sajnálom, aranyoskám” igazán nem tud segíteni.

Persze lehet, hogy csak én vagyok pesszimista…

Este van már, Niall és én a konyhában próbálunk összehozni valami ehetőt vacsorára. Mindkettőnk elég jól tud főzni, régen együtt tanultuk meg, úgyhogy nem lepődök meg, amikor tökéletes közöttünk az összhang, és emiatt seperc alatt végzünk is a krumplival, a salátával és a hússal is. Elégedetten pattanok fel a pultra, majd pakolom kezeimet Nialler vállaira, amikor a fiú beáll a lábaim közé, és két nagy kezét fedetlen combomon nyugtatja. Alsó ajkam belsejét rágcsálva keresem a tekintetét, és amikor megtalálom, elmosolyodom. Örülök, hogy itt van velem, és annak mégjobban, hogy úgy érzem, minden olyan, mint régen. Leszámítva, hogy Harry nem szól közbe, hogy ne ölelgessem a legjobb barátomat, mivel most nincs itt.

- Minden jól ment Cadyvel? – kérdezem, és homlokomat mellkasának döntöm.

- Persze. Tüneményes kiscsaj, jól elvoltunk. Megnéztünk egy filmet, és még bújócskáztunk is – meséli mosolyogva. – Poén volt, mert Max bealudt a szekrényben, és én voltam az, aki beijedt, hogy merre lehet, nem Cady, akinek eleve meg kellett volna találnia – nevet fel az emlék hatására, és én is követem. – Jó, oké, ez most nyilván hülyén hangzik, de akkor tényleg elég para volt.

- Nem, abszolút nem hangzik hülyén – rázom a fejemet, amint elhúzódok Nialltől. – Jó apa lennél – bököm ki pár pillanatnyi bizonytalankodás nélkül.

- Csak tartanék már ott, mi? – sóhajt egy nagyot, és közben mellém ül a pultra. Jobb kezét visszahelyezi a lábamra, és ez az apró tett megmosolyogtat, mert olyan reflexszerű, szinte már magától jön. – Ez az egész igazából nagyon különös. Louis apa lesz, és bár jelenleg be van szarva, mint állat, attól még valahol biztosan örül a dolognak. Jó mélyen… Liam azon agyal, hogy megkéri Sophia kezét, bár ez nem tuti, mivel én csak a gyűrűt találtam meg, tőle még nem hallottam a tervet. Harry forgat, de már neki is megadatott egyszer a családi élet lehetősége…

Nem számítok arra, hogy ilyen hirtelen hozza fel a témát, viszont szinte már várom, hogy folytassa, mert hirtelen azon kapom magam, hogy ki szeretném magamból beszélni a történteket egy olyannal, aki nem hiszem, hogy oldalt foglalt volna már.

- Kérdezhetek? – sandít felém, és én egy bólintással nyugtatom meg. Semmi akadálya, és ezt meg is mondom neki. – Csak azokat tudom, amit Harry mondott, amikor elvben még a történtek estéjén full részegen felhívott, mást nem igazán. Te ki tudod egészíteni a vakfoltokat, vagy inkább hanyagoljuk? – adja meg az újabb esélyt a meghátrálásra. Csakhogy nincs rá szükségem, viszont nagyon hálás vagyok érte a szöszkének.

- A rövid sztori annyi, hogy nem voltam képes úgy hozzámenni Harryhez, hogy volt előtte egy nagy titkom. Kicsik bárkinek lehetnek, az még talán egészséges is, viszont azzal nem tudtam megbirkózni, hogy tudtam, meg kell ölnöm a babánkat, mivel, ha nem teszem, akkor én halok bele a szülésbe vagy a terhességbe önmagába. Elmentem Perrie-vel az ultrahangra, ahol Haz is ott volt, természetesen Pez kerítőnősködött – forgatom meg a szemeimet. – Kifelé nem tudtam, hogy Harry már visszaért a kocsival, és mind tudjuk, milyen jó az időzítése a srácnak, úgyhogy pont telibe meghallotta a sztorimat, amit neki történetesen abszolút nem akartam még elmondani, sőt, igazából a sírba is magammal vittem volna, viszont megtörtént, és Harry természetesen kiakadt. Otthagyta Perrie-t is, füstölő kerekekkel száguldott ki a parkolóból, én pedig hazadobtam Pezt, miután lerendeztem magamban a történteket.

- Wow – nyög fel Niall csodálkozva. – Ez lett volna a rövid sztori?

- Jaja – nevetek fel. – Ez bizony.

- És jól vagy? – kérdezi suttogva, vállamat átkarolva. Gondolom fél, hogy most, hogy lényegében hangosan is összefoglaltam a történteket, esetleg összetörök. Viszont tudom, hogy nem fogok, mivel jelenleg több bennem a düh Styles iránt, mint a fájdalom a lelkemben. – Tuti?

- Persze, tényleg – biztosítom, és tényleg így is gondolom. Abban már nem vagyok biztos, hogy ez tuti így van-e, de én egyelőre megelégszem azzal, ahogyan én szeretném, ha lenne. – Pofonkért ért, amikor Harry ezután rám uszította Louis-t, de hát ez van. Tomlinson maga az őrző-védő szolgálat feje.

- Nem, szerintem az Liam volt, amikor meghallotta Harryt szitkozódni.

Meglepetten hümmögök.

- Oké, azért egy kicsit talán fáj – ismerem el végül egy aprót nevetve. – De hey, ő veszít azzal, ha nem hallgat meg, és nem oldjuk ezt meg – idézem Eleanor szavait egy kicsit „Avásítva”. – Persze tudom, hogy sosem állnék elé, hogy „Helló, Styles, ráérsz? Mert, ha igen, ha nem, most megdumcsizzuk, mi lett volna a babánk neve!”, de azért fasza egy dolog már csak belegondolni is, hogy érted, mi lenne, ha…

- Ki sem nézném belőled, hogy megtennéd. Most nem – ad nekem igazat a fiú. – Viszont ettől függetlenül simán menne. Bízom én benned. Van vér a pucádban, Harry pedig magyarázatot érdemel.

- Miért, én nem érdemlek?

- De – vág a szavamba, mielőtt még túl sokat gondolnék a dologba, és túlkomplikálnám. Ismer. – Én csak azt akartam mondani, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha összeülnétek, és kiterítenétek a kártyáitokat, viszont mindkettőtöket ismerlek, mint a rossz pénzt, és tudom, hogy a büdös életben nem fogtok magatoktól lépni.

Három nap múlva a reptéren várakozunk a becsekkolásra Eleanor társaságában, én az egyik műanyag székben ücsörögve piszkálom a ruhám alját, és közben hallgatom Cady fecsegését arról, hogy mennyire élvezte az utat, és hogy mennyire megkedvelte a Max és Niall párost, nem is beszélve Eleanorról. Határtalan örömmel tölt el a tudat, hogy sikerült a tervem, a lány örökre a szívébe zárta az emléket, és emiatt büszke is vagyok magamra. Niall búcsúszavai csengenek a fülemben, amikor azt mondta, ha van kedvem, csatlakozzak hozzá a kirándulásán, szívesen lenne az „utazópajtim”. Tudom, hogy nem szabad, mivel nekem dolgoznom kell, és a hétköznapokat túlélni is elég nagy feladat, de azért elgondolkodom: milyen lenne Niallel és Cadyvel, ha jól tudom, jelenleg Dubai felé tartani?

Tudom, ennek nem most van itt az ideje, úgyhogy amikor a gépünk leszáll a LAX-on, én már nem is keresem a második választási lehetőségem ellen szóló tényeket, mivel van egy kézzelfogható: tulajdonképpen nem is akarom.

Két újabb nap telik el, és én éppen Cadyvel és Darrennel sétálok a parkban. C Pierce-ről beszél, hogy milyen volt a legutóbbi találkozás a programban lévőkkel, én pedig érdeklődéssel hallgatom.

 - Képzeld el, múltkor bejött Kylie, tudod, Jenner, és megkérdezte, ki szeretne fotózkodni vele az új reklámjához. Izgalmas volt, és Kylie meg igazán szép lány, nem? – néz egy pillanatra rám, de utána egyből vissza is kapja a tekintetét a Darren felé, aki egy hatalmasat ránt a pórázon. Cady majdnem hasra esik, de szerencsére még idejében utána kapok. Ahhoz képest, hogy milyen kicsi egy kutya – bár már sokat nőtt a drága –, elég nagy ereje van.

- Szóval felhasználja a hontalan gyerekeket, mint ingyen reklám, és ezzel prezentálja a nagy szívét, és hogy ő mikre nem képes – summázom a hallottakat. Cady ajkát rágcsálva emésztgeti a hallottakat. Nem félek kinyilvánítani előtte a gondolataimat, mivel úgy gondolom, valahonnan tudnia kell a világ dolgairól, nem? Ráadásul borzasztóan értelmes lány, biztos is vagyok abban, hogy a beáramló információnak csak azt a részét veszi figyelembe, ami számára érdekes. A többit pedig tiszteletben tartja, és később kamatoztatni is tudja.

- Innen nézve máris más – vonja meg végül vállait. – Amúgy te beszéltél már valaha Kendallel?

- Pfuh, dehogy – torzul fintorba az arcom. – Mármint nem ellenszenves nekem a lány, egyszerűen csak…

- Csak Harryé, és emiatt utálod. Értem.

- Nem. Vagyis igen. Jó, oké – nevetek fel halkan – Nyilván mocskosul zavar, hogy éppen ő az, aki mellett kikötött, miközben régen hangsúlyozta, hogy mennyire nem az esetei az anorexiás valóságshow sztárok. Pláne a... a Jennerek.

- Gondolom pont az ellentettedet kereste, mivel érezte, hogy minden, ami téged kitesz, belőle egy az egyben hiányzik, és ez neki tökéletesen meg is felel, hiszen helyetted keresett valakit, akivel el tud szórakozni addig, amíg össze nem szedi a bátorságot ahhoz, hogy beszélgetni kezdjetek. Én nem hibáztatom azért, mert megállapodott az aljanépnél, mivel valamire ők is biztosan jók, csak annyi a gond, hogy Kendalltől pont azt nem kapja meg, amit tőled meg igen, és ezt Harry is biztos, hogy tudja, és talán még ez is a fő indoka. Úgyhogy ez szívás.

Niall az eltelt két hét során napi szinten felhívott. Beszámolt mindenről, ami történt vele, és tőlem is ugyanezt várta. Mostanra már ott tartok, hogy tudom, akkor teljes egy napom, ha legalább fél órán keresztül hallhatom Nialler hangját, mivel a nap huszonnégy órájának abban a harminc percében garantált a szívből jövő nevetés és mosoly. És ezt imádom.

- Holnap megyek haza, és arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahová – hallatszik a bizonytalan, ugyanakkor bizalommal teli ajánlat a vonal túlsó végéről. Kis mosoly kúszik az arcomra, és egyből belemegyek, hiszen mi más dobhatná fel a kedvemet, mint egy játékos este a legjobb barátommal?! – Király! Mit gondolsz, egy vacsora, és előtte mondjuk bowling jó lesz?

- Persze – vágom rá lelkesen. – Úgyis olyan nagyon régen voltam bowlingozni, hogy csak wow! Mit gondolsz, oda Cady is velünk jöhet? Nem szívesen hagyom otthon, és Olaszországban úgy láttam, jól kijöttetek… – vetem be az adu-ászt.

- Jöhet, persze, miért ne – válaszol, de valamiért nem tudom figyelmen kívül hagyni azt az árnyalatnyi csalódottságot a hangjában. Nem tudom hova tenni, és ez zavar, viszont nem hagyom, hogy beférkőzzön a legmélyebb gondolataimba, és pont ezért egyből száműzöm a gondolatot. Nyilván én gondolok bele túl sokat. Mi oka lenne Niallnek csalódottnak lenni? Ez nem randi.

Vagy igen?

Csütörtök van, és én a szekrényem előtt szobrozok. Nem tudom, miért akarok annyira kiöltözni és ha jól érzem, akkor tetszeni is, de végül abban maradok, hogy csak jól akarom magam érezni a bőrömben, és mégis miért ne tehetném ezt csinosan?! Ronnie az előbb tiszteletét tette, és segített kiválasztani a ruhámat, amit a vacsira tervezek fölvenni, viszont elültette a bogarat a fülemben azzal a kommentjével, hogy ő is úgy gondolja, Niall randizni hívott.  

Magamra húzom a playsuitot, Cady segít a hátánál a zipzárral. A hajamat a fejem tetejére kötöm, a tükörbe nézve pedig megállapíthatom, hogy egész jól nézek ki. És aki ismer az tudja, hogy ilyet elég ritkán mondok, szóval tényleg igaz lehet. Lábamra egy Valentino bokacsatos magassarkút húzok, amit még Eleanortól kaptam Olaszban, és ez az egyetlen olyan magassarkúm, amiben nemcsak, hogy tudok, de még szeretek is járni. 

Fejlődik az ember, mi?

Sminkkel nem bajlódom túl sokat, mivel én nem randizni indulok, és talán kicsit túlzásnak is érezném, ha totál kinyalnám magam. Persze lehet, hogy úgy kellene, viszont mivel a hétköznapok során sem viszek fel az arcomra több réteg vakolatot, ezért ezzel most sem szenvedek. Lehet, hogy olcsó húzás, viszont szerintem teljesen jogos, úgyhogy végül csak átpödröm a pilláimat és kihúzom a szemeimet, ajkaimra egy Nude árnyalatú rúzst viszek fel, majd befújom magam az egyik kedvenc Narciso Rodriguez parfümömmel, az alkaromra akasztom a bőrkabátomat, aminek a zsebébe elrejtem a telefonomat, és amikor meghallom a csengő hangját, egy apró mosollyal indulok az ajtó irányába, és közben a körmömről vakargatom a fekete lakkot, amit még Cady festett rá, valamikor a reggeli órákban.

Niall korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, viszont én készen vagyok, úgyhogy nem probléma.

Ronnie és Cady a kanapén ülnek, és mindketten engem néznek, ezt érzem. Cady is szépen fel van öltözve, mivel bár ő nem tart velünk a vacsorára, de bowlingozni igen – azt mondta, nem akar zavarni, és bárhogy mondtam neki, hogy soha nem tenné, nem volt hajlandó alábbadni, én pedig egy idő után belementem. Legalább megismerheti Ronnie-t… – gondolom, noha nem vagyok annyira biztos abban, hogy ez jó ötlet-e.

- Legyen igazad – mondja még Ronnie a hátam mögül, és amikor hátranézek, látom azt a piszkos vigyorát, melyről tudom, igazából máshogy gondolja. – Ne legyen randi. De ha az, akkor mi lesz?

- Semmi. Semmi sem lesz, mivel nem randi, és ezt mindannyian tudjuk, főleg Niall és én.
Különösen Niall és én.

- Ha te mondod…

- Én mondom – válaszolok dacosan, és kinyitom az ajtót.

Ott viszont nem Niall áll.

Oh, de még mennyire, hogy nem! A szőke haj-kék szem kombó össze sem hasonlítható a világ legdögösebb Harry Syles-ával, szentséges Szűzanyám!

- Harry… um, te mit keresel itt? – nyögöm tanácstalanul, és ujjaim kétségbeesetten szorongatják a kilincset. Darren kiszalad a lábunk mellett az utcára, de nem állítom meg. És csak részben azért, mert nem találom a hangomat. Harry utána fordul, és összevonja a szemöldökét, viszont amikor újra nekem szenteli a figyelmét, nem teszi szóvá azt, ami zavarja. Nem, ő ehelyett tetőtől talpig végig mér, és látom, hogy közben a gyűrűivel játszik hosszú ujjain. Mennyire régen éreztem már, hogy megérintette a bőrömet...

- Beszélnünk kell – mondja azon az imádott halk és mély, akcentusos hangján, amitől minden lánynak megremegnek a térdei.

- Mégis miről?

- A randidról. Niallel. – És ezzel fogja magát, és besétál mellettem a lakásba. 

hiii,
hogy vagytok? Én jelenleg betegen, úgyhogy itthon vagyok a héten, yay. Jó oké annyira nem buli ez, viszont így legalább tudok írni, amit egy ideje már mellőztem.
Ezt egyébként szörnyen sajnálom. Félév, új év és a többi... gondolkoznom kellett, azt hiszem, ráadásul ott van a két másik történetem, amit nemsokára el akarok már kezdeni, és azokon is dolgozom. Elkezdtem a bloggertől függetlenül írt könyvemet, készülök a nyelvvizsgámra, próbáltam megoldást találni a designra, ami gőzöm sincs, hogyan, de eltűnt, viszont mindegy is, ezt most tök felesleges boncolgatni.
Remélem tetszett a rész, viszont ha nem, akkor is írjátok meg nekem, mert sokat jelentenek a visszajelzéseitek. Az előző részhez érkezőket pedig nagyon, nagyon köszönöm, skacok! Örülök, hogy tetszett a Karácsonyi rész, igazából egészen meglepődtem, hogy így lett. És omg, mennyien letöltöttétek már az oldalamat, geez! xx

Harry Styles // Egy régi karácsony emlékére

HŐSSZERELMES-STYLES

A legelső, Avával közös karácsonyunkat a jelenlegi álláspont szerint egészen elrontottam, szinte már fejedelmi sebességgel téve ezt, és emiatt csak büszke lehettem magamra. Liam legalábbis ezt mondta, miközben becsörtetett a nappaliba, és előttem megállva, mérgesen méregetett.
- Ne kímélj – húztam el a számat, miközben előredőlve a combomra könyököltem. Nagyjából két óráig szócsatáztunk, agyilag lefáradtam, és akkor még Payno is le akar cseszni... jogosan akartam én is pont annyira elhúzni a csíkot, mint ahogyan a barátnőm tette az imént. – Húsz perce ment el, azt mondta, kiszellőzteti a fejét. Nála ez még órákig is eltarthat.
- És te ezt ilyen marha könnyen veszed? – huppant le mellém, hangjában nem volt rosszallás, mindinkább meglepettség, ami pedig engem is erre az érzésre késztetett. – Mármint érted, Harry. Vett fel egyáltalán kabátot, vagy kiengedted telefon nélkül, miközben a napokban fanok százai tomboltak az utcában, utánad és a banda után kajtatva?
- Asszem’ vett fel kabátot – rántottam vállat, azonban ahogy belegondoltam, hogy mi van, ha mégsem, ösztönösen végigfutott rajtam a hideg. Kint mocskosul rossz volt az idő, és bár eleve úgy gondoltam, nem én leszek az, aki először bocsánatot kér, miközben Ava volt az, aki a semmiért kapta fel a vizet, most mégis kezdtem rosszul érezni magam. Nyilván még csak ekkor esett le, hogy a legnagyobb mínuszokban, sűrű hóesésben szobrozhatott egy nem túlságosan messzi, de nem is vészesen közeli park egyik legrozogább padján, miközben a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt. Nagyszerű érzés volt…
- Mondjuk, elmehetnél megkeresni – ajánlgatta, amint a felkaromat bökdöste. Felmordultam, ellöktem a kezét, miszerint hagyjon már békén, és ne érjen hozzám, majd kényelmesen felpakoltam a lábamat a dohányzóasztalra. Vicces, hiszen természetesen egyikünk sem bagózott. Még a szüleim sem, amiért már rengetegszer hálát adtam Istennek. – Anne és Robin?
- Azt hiszem, a vásárban vannak. Magunkra akartak minket hagyni, meg hogy majd úgyis utánuk megyünk – rántottam meg a vállamat, aztán nagyot sóhajtva álltam fel.
- Na, csak utána mész? – pattant fel rögtön Leeyum is, és győztes vigyort villantott, amiért sikeresen lyukat beszélt a hasamba. – Végre már!
- Oh, nem én! Majd hazajön, és akkor megbeszéljük. Most a konyhába indultam, te kérsz valamit?
- Tuskó vagy, Styles. Vagy megfagy, vagy máshova megy, mintsem hogy ide jöjjön vissza. Ismered…
- Igen, ismerem. Pont ez a baj – nevettem fel némileg keserűen. – Rossz ötlet volt neki azt mondani, hogy nem akarom megkérni még a kezét, nagyjából a következő tíz éven belül sem, ugye?
- Harry, de egy barom vagy! – döbbent meg, aztán röhögve megveregette a vállamat, és kikerülve a konyhába indult. Tökéletesen ismerte a járást, mint ahogyan a többiek is, akik a terv szerint nemsokára meg is érkeztek, feltehetőleg a családjaikkal együtt, mint ahogyan azt anyukám már hónapokkal ezelőtt lebeszélte. A nagyszüleim és a mi házunkban tökéletesen elférhettünk, és a szüleink úgy gondolták, a legelső, érdemleges karácsonyt legalább töltsük együtt így, a banda-családdal. Senki nem mondott nemet, de szerintem csak azért, mert nem mentek az anyukám ellen menni. A Stylesok ellen sem, egyébként... Csakhogy amikor a fiúk beléptek az ajtón, csak így, hármasban, Ava még mindig nem volt sehol.
Louis elrohant pisilni, állítása szerint már az elindulásuk óta azzal húzta a szülei és a tesói agyát, hogy ha nem állnak meg valahol, akár még az út szélén is, máshogy oldja meg. Nem álltak meg, de legjobb barátom be sem tartotta fenyegetőzését, úgyhogy már előre féltettem a csészét. Zayn lehuppant a fotelba Niall mellé, aki felháborodottan lökdöste arrébb az odatolakodót, természetesen eredménytelenül. Amikor erre rájött, egy „áh, Malik, menj te a fenébe!” kiáltást hallatva inkább megadta magát, és átült a kanapéra, ahol aztán végig is feküdt. Kezeit a tarkója alá téve, bokáit összekulcsolva relaxált, ezzel elfoglalva az egészet, azonban nem sokáig tartotta magát ehhez a viszonylag nyugodt lelkiállapothoz, ugyanis a következő pillanatban felkapta a fejét, körbenézett, mintha bármit is láthatott volna a mögötte kimagasló kanapé támlától, és hozzám fordult.
- Haz, merre van Bipi?
- Ava? – kérdeztem vissza. – Avie nem tudom, merre van. Valahol biztos.
- Liam pont most ment el megkeresni, szall’ no para – szólalt fel Zayn, és még a kezét is felcsapta a levegőbe, hogy biztosan mindenki rá figyeljen. Némileg megnyugodtam, és azt vettem észre, hogy egyre nő az a nyomó, kellemetlen csomó a mellkasomban. Azt ugyan nem tudtam, Liam mikor távozott, és hogy Zayn honnan volt ilyen jólértesült, viszont legalább kibővült a listám, amely első pontja a szülők és a tesók holléte volt. Rá is kérdeztem. – Az őseid után mentek a vásárba, valamiért mindenkit annyira nagyon izgatott, hogy csak na! – rántotta meg a vállait, és arcáról lerítt, nem értette, mégis miért tettek így. Meg tudtam érteni a többieket, mellesleg, mert én is tök szívesen kimentem volna, mert ott mindig nagyszerű volt a hangulat, és még a hieg sem zavart volna, mert tudtam, hogy Ava kezét fogva nem érzek mást, csak forróságot. – Viszont nem szükséges a macsót játszani, Harry. Tényleg. Mindketten elég nagy seggek vagytok, folyton összekaptok, szinte már abnormális, hogy mennyit, de utána valaki mindig behódol, és akkor tuti minden. Titeket ismerve, amint a csajod hazajön, már mentek is szobára… úgyhogy talán elősegíthetnéd, és te is utána mehetnél. – már nyitottam a számat, hogy megjegyezzem, ebben a kusza mondatban mennyi hiba volt, de Zayn egyszerűen leintett. Megforgattam a szemem, viszont innen már tudtam, hogy pontosan tisztában volt azzal, mennyire nem szerettem, ha a szerelmemet a csajomnak hívták, még akkor sem, ha voltaképpen tényleg az volt. Inkább hívtam volna „nőmnek”, mintsem a csajomnak, mert azt olyan degradálónak véltem. Ráadásul nem voltunk mi olyanok, mint a nyulak... na jó, a katolikus nyulak, csak hogy Nick Fury-t idézzem, de ebbe sem akartam belekötni. Behódoltam a szeretet ünnepének, és gonosz lett volna visszavágni azzal, hogy nekem legalább volt kivel töltenem az éjszakákat, nem?
- Mégis merre kéne keresnem? – kérdeztem végül, amikor belegondoltam a ma estémbe, magába az ünnepbe és Ava helyzetébe, és tanácstalanul a hajamba túrtam. Ha Liam elment megkeresni, hamarosan megtalálja, hazajönnek és megbeszéljük – gondoltam. – Nyilván minden oké lesz. Úgy kell lennie. Hisz Karácsony van.
- Haver. Megmondtad neki kerek perec, hogy nem akarod leélni vele az életedet. Oké, igaz, hogy nem most lenne a lagzi, de szerinted az a lány, aki eleve nem tudja, merre áll arccal, mégis mit gondolhat most, hogy megtudta, hogy még a pasija sem akarja őt hosszútávon? – kérdezte Niall, és a hangja tele volt vádaskodással. Honnan tudott ennyit?! Oh, hiszen ő a barátnőm legnagyobb bizalmasa... - jutott hirtelen eszembe. – Emeld fel a hátsódat, és indulj Bipi után.
- Niall, már állok – juttattam eszébe. A fiú csak megforgatta a szemét. Igen, most is kivettem a lényeget. – De amúgy meg basszus már, amúgy! Tizennyolc éves vagyok, és akkor kezdjek felhőtlenül beszélgetni a barátnőmmel a családalapításról és a házasságról, az elköteleződésről úgy eleve, amikor még csak abban sem vagyok biztos, hogy becsomagoltam-e az ajándékokat?
- Ha szereted, akkor igen. Ez nincs időhöz kötve… – nézett rám Zayn száját elhúzva, majd elterpeszkedve a fotelben, szétfolyva kapcsolta be a tévét. Pár pillanatig elmélázva bambultam a képernyőre, amiben a „Reszkessetek betörők!” című, rém idegesítő film ment éppen, amit minden nyamvadt évben lejátszottak, és én már szörnyen utáltam, viszont aztán dünnyögve indultam el a cipőm felé.
- Hajrá, hősszerelmes! – kiáltotta utánam talán Niall. A vállam fölött hátrapillantva láttam, amint már emelte is a füléhez a telefont, miközben lepacsizott Zaynnel.
- Tizennyolc vagyok. Nuku hősszerelemmel – morogtam, amint belebújtam a csizmámba, és a nyakam köré csaptam egy sálat, ami lehet, hogy amúgy anyukámé volt. – Jó, egy kicsivel talán mégis – korrigáltam, és felkaptam a kabátomat is. – Basszus, ha utána megyek, akkor egy nagy adagnyi „hősszerelem” lappang bennem, mi?
- Nem leszel attól még papucs, mert nem akarod elveszíteni a csajodat, pont Karácsonykor. Nem kell ezen paráznod – rántotta meg a vállát, egy biztató mosollyal az arcán. – És baromira nem kifogás a korod, még az övé sem, te tökfej.
- Tudom – motyogtam, és kiléptem a hidegbe. Gyorsan még visszaszóltam a fiúknak, hogy azért vigyázzanak a házra, utána viszont az első ötletem szerint megindultam balra, és a kezeimet a zsebembe dugva lépkedtem a keskeny járdán. Meg kellett küzdenem az erős szembeszéllel és az arcomba hulló, hatalmas pelyhű havazással is, pláne, hogy én hülye, nem vettem fel sapkát. Ez legyen a legnagyobb gondom –  kértem végül.
Tényleg én lettem volna a hibás?  Mindössze annyiért, mert nem voltam biztos magamban? Benne mindenképp, ez nem is volt kérdés. Ahogy megláttam, már tudtam, hogy kellett nekem, lehetőleg egy eész életre. De nehogy már azért szakítson velem, mert nem akarom elkötelezni magam éppen abban a korban, amikor már szabad lehetek! Plusz minek egy papír? Anélkül már nem is tartozna hozzám? Egy nyamvadt irat kell ahhoz, hogy tudja, imádom? Mióta? – hőbörögtem. Viszont az az állításom, miszerint haragos vagyok abban a pillanatban változott meg, amikor valószínűleg ráérzés-szerűen átpillantottam az úttest másik oldalára, és így megpillantottam Liamet. Oh, de jó lett volna, ha csak őt, mert nem, nem volt ekkora mázlim. Az élet minden más területén úgy tűnt, az életem sínen volt, azonban amikor megláttam Liamet, a szívem szakadt meg. A kezében a barátnőmet tartotta, aki vacogva, kabát nélkül bújt a srác nyakához, és bár Liam ráterítette a szövetkabátját, aminek hiányától viszont a srác fázott, Ava még így messziről is jól kivehetően éppen pingvineset játszott, és a válla is jól kivehetően rázkódott, noha nem lehettem biztos abban, hogy ez nem a hidegre való reakció volt.
Gondolkodás nélkül szaladtam át az úttesten, csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy a mellékutca nem volt valami forgalmas. Liam rám kapta a tekintetét, amint már látóhatáron belül voltam, és picit megrázta a fejét, miközben nem állt meg, hiszen minél előbb melegben akarta tudni az unokahúgát. Gombóc szorult a torkomba, mert fogalmam sem volt, mi okozhatta Avánál a zokogást, ami egyre erősebbé vált, és a hangra az én szemem is bekönnyesedett. Nem volt ő egy sírós lány... tényleg ennyire megbántottam volna?
Lehúztam a kabátom zipzárját, és sietősen a térdeim közé is szorítottam, hogy amint Liam átadja nekem a barátnőmet, azt majd rá tudja teríteni. Liam mereven előrenézve haladt tovább, és az sem hatotta meg, amikor már halkan könyörögve követtem Holmes Chapel fagyos utcáján. Mocskosul mérges lehetett rám, azonban nem tudtam, mi okból történt ez meg ilyen hirtelen.
A sarokig bírtam a szótlanságát, ahonnan már nem kellett volna sokáig menni a házunkig. Ott elé léptem, és nem foglalkozva szikzáró tekintetével, Ava térdhajlata és háta alá nyúlva vettem át könnyű testét. Mindig meglepett, hogy lehetett ilyen pehelysúlyú, hiszen annyi mindent összeevett, amikor együtt voltunk, hogy az csak na’, viszont imádtam ezt a tulajdonságát.
- Mi történt, bébi? – suttogtam, és némileg fellélegeztem, amikor Ava, meghallva a hangomat észrevette, hogy már nem Liam tartotta, és olyan vehemenciával kapaszkodott belém, hogy egészen meglepődtem. Őszintén nem vártam választ, úgyhogy Liamre néztem, miközben áthaladtunk a zebrán. Az útközben Avie-re terített kabátomat megigazítva mindössze ennyit mondott:
- Elcseszted – súgta. – A hóban zokogva találtam rá, és csak egyre jobban sírt, amíg közeledtem felé. Nem kért a segítségemből, sajnálatomból, mert hogy ő mindenkinek csak púp a hátán, nem kell senkinek sem az életébe, és hagyjam békén, mindenkinek jobb lesz így. Ezt akartad, Harry? Hogy visszatérjenek a démonjai? Már éppen leküzdöttük őket, és erre te elbizonytalanítottad. Gratulálok.
- Köszi, Payno, és tudom. Én csak egy nyugis karácsonyt akartam, és erre meg tessék, nesze nekem – dünnyögtem, amint beléptünk a házba. A srácok, amikor meghallották az ajtó nyitódását és a kis csengőt, ami azt jelezte is, egyből felpattantak és elénk siettek. Tanácstalanul álldogáltak velünk szembe, tekintetük színtiszta ijedtséget sugárzott, mellette az értetlenséggel. Nem tudták kezelni a helyzetet, úgyhogy amikor Liam lényegében leharapta a fejüket, amiért elállták az utat az emeletre, és ezzel együtt megnehezítették a szobámba való eljutást, egy szó nélkül engedelmeskedtek. Niall vizet forralni rohant, Zayn meg Liam mobiljáért.
Liam már nem jött velem, azt mondta, rám bízza, meg tudom oldani, noha láttam a tekintetében az ellenkezőjét. Tudtam, hogy telefonálni is akart, mert ebben a helyzetben szükség volt Andyre és Aidenre, Ava ikerbátyjaira. Nem lehetett biztosra venni, elég leszek-e én és a bocsánatkérésem.
Avánál amúgy sem lehetett néhány dolgot biztosra venni, úgyhogy a jelenleginél is jobban izgulhattam amiatt, mégis mi fog történni.
A szobámba belépve sietősen az ágyamhoz lépkedtem. A szívem eszeveszett tempóban zakatolt, és amikor féloldalasan felültem a magas matracra, Avát közben szorosan az ölemben tartva, egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon.
- Kincsem. – Mivel az ölemben ült, vagyis jobban mondva kuporgott, így el tudtam nyúlni a takarókért, amik az ágy végében voltak összehajtogatva, és körbebugyoláltam velük a testét. Tudtam, hogy most nem lett volna jó ötlet a forró fürdő, ami egyébként az első, eredeti ötletem volt, mert csak rontottunk volna a helyzeten, úgyhogy megpróbálkoztam a hővisszanyeréssel, amit anyu is alkalmazott nálam kisebb koromban, egy-két téli hógolyócsata és hóember építése után. Még az ágytakarót is köré tekertem, és mivel azon ültünk, ezért a végére már úgy nézett ki, mint egy konkrét hernyó, amint én kikecmeregtem belőle. – Nyugodj meg, Avie. Itt vagyok. Soha, soha az életben nem mennék el. Nem hagylak el. Soha nem hagynálak el, kicsim. Nem tudsz lerázni, nem vagy púp senki hátán sem. Te vagy a lejobb dolog, ami valaha történt velem, és nem lehetek elég hálásnak Liamnek azért, amiért aznap este hozzánk hozott téged, és nem haza. – Eltűrtem szőke haját gyönyörű arcából, és megcsókoltam forró homlokát. Sűrűn és piciket bólogatott, miszerint hallja, bár szerintem nem értette a szavaimat és amikor a mellkasomhoz húztam, ő szinte már a részemmé vált, annyira hozzám bújt. Szörnyen éreztem magam. Sosem gondoltam volna, hogy a szavaim ilyen hatással lennének rá. Hogy azt, hogy várni szeretnék, egy konkrét visszautasításként élné meg.
Húsz perccel később már normális pozícióban, összebújva feküdtünk az ágyban. Ava kiszabadította az egyik lábát, összefűzte az enyémekkel, arcát pedig a mellkasomba fúrta, és jobbjával a csípőmnél markolta az anyagot, balját pedig a szája elé tette, ami gondolom a saját maga lenyugtatásaként szolgált, még ha értelmét nem is nagyon láttam. Hála az égnek, már nem sírt annyira, mint nemrég. Fél órával később pedig már még csak annyira sem. A válla néha még meg-megrázódott, olyankor szipogott egyet-kettőt, ami már jó jel volt, és nem húzódott el tőlem, aminek meg kifejezetten örültem. Vártam, amíg megszólal, és amikor ez elérkezett – noha hangja először még meg-megcsuklott –, olyat mondott, amire abszolúte nem számítottam.
- Szeretlek, Harry. Az életemnél jobban.
- Szeretlek, Avie. A Holdig és vissza – suttogtam a választ az oly nagyon szeretett, és egy ideje alkalmazott mondatra. Elmosolyodtam, amikor megéreztem ugyanezt a mozdulatot a mellkasomnál is. – Tudd, hogy elképesztően, szörnyen rosszul érzem magam. Nagyon, nagyon sajnálom, bébi. Nem várom, hogy megértsd, de kérlek, legközelebb beszéljük ezt meg normálisan, mert most totál elcsúszott köztünk a kommunikáció – suttogtam, és közben pici puszikkal leptem el a homlokát és a halántékát. Tudtam, hogy ez megnyugtatja.
- Túlreagáltam, Haz – lesett fel egy pillanatra. – Nem tudom, mit akarok én itt házasságról meg ilyenekről beszélni, amikor egy szaros tizenhét éves csitri vagyok...
- Wow-wow. Wow! – állítottam meg hátrahőkölve, majd hátrébb húzódtam, hogy gyönyörűszép szemeibe tudjak nézni. – Nem szeretem, amikor lealacsonyítod magad. Te vagy a legcsodásabb lány, bocsánat, nő, akivel valaha találkoztam, és tudom, hogy egyszer össze fogunk házasodni, és sok, sok gyerkőcünk lesz. De az még a jövő zenéje. Azt hittem, nem kapunk össze amiatt, mert nem tartok fontosnak egy papírt, hiszen így is az enyém vagy, kicsim. Örökre... elragadott a hév. Borzasztóan sajnálom, tényleg. Nem szabadott volna olyanokat mondanom neked, mint ahogyan egy barom voltam azért, mert hagytalak elmenni, és még puffogtam is, hogy én bizony nem indulok utánad. Egy VIP-es, páholyos barom vagyok, Csibe.
- Csak Anne meg ne tudja – suttogta. Büszke puszit nyomtam az orra hegyére, mivel tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, mennyire nem tudta kezelni az ilyen, valamivel érzelmesebb helyzeteket akkoriban. Inkább szerette a leglényegtelenebb dolgokat kiragadni egy jó hosszú mondatból, és boldog voltam, mert ebben tökéletesen hasonlítottunk egymásra.
Na, nem csak ebben.
- Gyönyörű esküvőnk lesz egyszer, kicsim. Annyira sajnálom, amiért megbántottalak.
- Rosszul kezeltem a helyzetet.
- Maga a helyzet elég vacak volt – húztam számat keserű mosolyra. Annyira bennem volt az inger, hogy megcsókoljam... de nem éreztem helyénvalónak. Nem érdemeltem ki, és többek között azt is csodáltam, hogy egyáltalán meg tudtuk beszélni, még akkor is, ha egyáltalán nem voltunk még a téma végén. Elképesztőenk találtam azt az erőt, ami ebben a kicsi lányban volt, még akkor is, amikor egy órája éppen amiatt aggódtam magamat halálra, hogy látszólag minden ereje elhagyta.
Sosem láttam még Avie-t ennyire összetörve. És sosem voltam még ennyire kiábrándulva önmagamból.
Abszolút nem érdemeltem meg ezt a lányt. Viszont amennyire csalódtam önmagamban, pont annyira voltam biztos abban, hogy Avie egyszer teljes mértékben az enyém lesz.
Még úgy is, ha az elkövetkezendő másfél órában mást sem csináltunk, mint a zárt ajtók mögötti, érzéki összeolvadást, és egymás iránt érzett szerelmünk éreztetését, valami egészen más fokon.

Este kilenc volt, amikor lemerészkedtünk a nappaliba. Már mindenki ott volt, beleértve Ava nagyszüleit és testvéreit is. A srácot családja, az én családom... rengeteg féle szeretet érződött a szobában, én mégis csak az Ava felé irányuló, feltétlen szerelmemet éreztem, és ezt valami elképsztőnek találtam. Az általunk feldíszített karácsonyfa gyönyörű fényekben pompázott, büszke voltam magunkra. Olyan családba tartoztam, ahol fontos momentum volt a fenyő közösen történő kiválasztása, befaragása és feldíszítése. Imádtam a Robinnal töltött időt, majd azt is, amikor a konyhába bemenve megláttam anyukámat, Gemmát és Avát, önfeledten kacagni és mézeskalácsokat formázni, majd a sütőbe pakolni. Tudtam, hogy ezt örökre el tudnám nézni, azonban amikor ez szóba is került, az már egy egészen már helyzet volt.
Megérkezésünkre néhányan felkapták a fejüket, de mindenki jól kezelte a dolgot, és nem kezdtek el sajnálkozni, aminek borzasztóan örültem.
Panaszosan felnyögtem, amikor elengedve a kezemet, Ava Andyék felé indult, és ezen a fiúk még jó ideig elszórakoztak. Tudtam, hogy sokéig visszahallhatom majd még, hogy tényleg „hősszerelmest” játszottam, azonban most már tetszett a kifejezés, mert tényleg annak éreztem magam.
- Na, sikerült megbeszélni? – állt meg mellettem Louis, és miután lerendeztük azt a kört, ami a szemöldöke idétlen és perverz húzogatásából állt, és az én égetésemből, már komolyan vette a dolgot. – Ugye minden rendben van köztetek?
- Én szeretem őt, és ő is szeret engem. Ez az, ami fontos.
- Az utána lévő békülős szexet sem bánod annyira ilyenkor, nem? – tűnt fel előttünk Zayn, az oldalán Liammel.
- Ugh – sápadt le Liam egyik pillanatról a másikra. – Ez a téma nekem... ugh.
- Miért, mit gondoltál? Az unokahúgod az esküvőig szűz lesz, vagy mi? – röhögött fel Zayn, és Liam felkarjába boxolt. – Szép álom, haver. Szép álom.
- Az esküvőig, mi? – kérdezett vissza barátnőm unokabátyja, és mélyen a szemembe nézett. Halkan megköszönve fogadtam el Lou-tól a felém nyújtott forrócsokit, amibe aztán még egy ideig nem ittam bele, pusztán a kezem melegítésére szolgált. – Ugye...
- Nem vagyok biztos abban, hogy mindent elmondott nekem, ami benne volt, de nézz rá... –biccentettem az állammal Avie felé, aki éppen a testvérei között állt, és felváltva kapkodta a fejét a látszólag hülyéskedő srácok között, akik remekül teljesítették Liam kérését, miszerint foglalják le a húguk agyát. Ösztönösen elmosolyodtam, amikor megláttam Avie mosolyát. Soha nem akartam többé sírni látni, miután már volt alkalmam megfigyelni olyankor, amikor boldog, és csillog a szeme. Olyankor a legszebb. – Ha nem boldog, akkor egy veszett jó színész lakozik benne.
- Harry, Avában egy veszett jó színész lakozik – nevetett fel kínosan Niall, és közelebb hajolt, hogy a következőket valamivel bizalmasabban beszélhessük meg. – Ugye tényleg rendben van? Hajlamos azt mutatni, hogy oké, mert akkor nem aggódsz miatta. Félek, most is ez a helyzet.
- Valószínűleg így van, Nialler. De tudom kezelni – biztosítottam a szőke srácot. – Odamegyek, oké? – fordultam körbe, egyfajta képletes beleegyezést kérve, és amikor megkaptam, már repültem is.

Fél tizenegy lehetett, Louis köszöntésén is átestünk már, és Ava az ölemben bontogatta az ajándékait. A válla fölött néztem, mit kapott a tesóitól. Nehezen boldogult a nagy doboz csomagolásával, úgyhogy besegítettem neki, persze előtte még elkérve a fizettségemet. Nem voltam valami drága vállalkozó – egy arcra pusziért is lehoztam volna neki a csillagokat az égről.
Az egész nappali díszpapírokban úszott, a sarokban álló nagy karácsonyfa pedig olyan gyönyörű volt, hogy nem bírtam magammal, és Ava fülébe suttogtam:
- Idén anyu, Gem, Robin, Te és én díszítettük a fát. Jövőre már csak ketten fogjuk.
- Szép. Rob, Gemma és én ki lettünk rekesztve? – heherészett, azonban egész hamar megkomolyodott. – Szeretlek, Haz. Olyanokat ígérgetsz, amik még nagyon a távoli jövőben vannak, és addig még bármi történhet, de nagyon szeretlek.
- Miért, a jövő évben szakítani tervezel velem?
- A jövő évben én sok mindent tervezek. Többek között megnöveszteni a hajamat, besütni a tiédet és lefesteni a családot így, együtt. Akarok veled írni egy dalt, mert az biztos nagyon bulis lehet, és nyaralni is el szeretnék menni, mondjuk a hegyekbe. Szeretnék több időt tölteni Aggyékkel, meg akarom hálálni a szeretteimnek mindazt, amit kapok tőlük, mert úgy érzem, meg sem érdemlem a támogatásukat, beleértve a tiédet. Apropó, Te. Be akarom bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetedre.
- Nyaralni a hegyekbe? Fasza álmaid vannak, Avie! – csókoltam a nyakába, figyelmen kívül hagyva az utolsó mondatát, mert totál felesleges volt törődnöm vele.
Hülyeség volt.
Beleborzongott az érintésembe, úgyhogy még egy utolsó puszit leheltem barackillatú bőrőre, aztán önelégülten elhúzódtam.
- Imádom a reakciódat.
- Én meg azt, hogy okosan oldalra ültünk le – lesett körbe ártatlanul mosolyogva. – Itt olyan, mintha nem is lennénk a nappaliban, de valahogy mégis, és ezt imádom.
- A fahéjas alma és a kandírozott narancshéj illatát innen érezni a legjobban, és tudom, azokat mennyire szereted...
- Aha, magyarázd csak ki azt, hogy már csak itt volt hely. Hajrá – fordult oldalra kekecül vigyorogva. Amikor válasz nélkül, mosolyogva néztem csak az arcát, az államat megfogva, egy pehelykönnyű puszit nyomott az ajkaimra. – Szeretnék még nyolcvan ilyen Karácsonyt veled, Haz.
- Kérésed számomra parancs.
- De legyünk még fiatalok – tette hozzá, és bal karjával átkarolta a nyakamat, miközben a jobb tenyerét az arcomra tette, és végigsimította az arcélemet. Jólesően felsóhajtottam. – Egy picit mindenképp.
- De te picit azért mindenképp jobban vagy, ugye? – használtam a szavait, és közben egy tincsét az ujjam köré csavartam. Talán pont úgy, mint Avát.
- Veled vagyok. Ez tökéletesen elég – hajtotta a fejét a vállamra. Éppen olyan magas volt, hogy ez még ténylegesen kényelmes lehetett a számára, miközben tekintetét végigvezette a nappaliban beszélgető, ünneplő embereken, és összegezni kezdett. – Itt van a családom, és mindenki, aki fontos. Ez máris sokkal több, mint elég. – Bólintott is hozzá, arca eltökélt volt. Rettentően aranyosnak találtam az igyekezetét, de nem vettem be. Viszont utánozva őt, én is körbelestem, még egyszer. És olyan öröm költözött a szívembe, amit hirtelen nem is tudtam, el bírok-e viselni.
Megvan mindenem, amit valaha is akartam. Körülöttem őszinte mosolyok, egy szeretett lány az ölemben, és a fahéjas alma.
A valaha volt legjobb karácsonyom. 
- Na és a te lelki épséged? – Hiszen nekem az volt a legfontosabb.
- Hitvány dolog ilyet kérni, de azt hiszem, veled egyszer még az is meglesz.
- Azért vagyok, Avie – fogtam két kezem köré az arcát, és mélyen a szemeibe néztem, hogy minél jobban tudatosítsam benne a szavaim fontosságát és igazát. – Azért leszek.

Minden kedves Olvasómnak a legkellemesebb karácsonyi ünnepeket kívánom!
Szeretlek Titeket!
Egyetek sok bejglit, skacok, és legyetek Ti a legboldogabbak a Földön, amiért azokkal lehettek, akiket szerettek, és akik Titeket is nagyon szeretnek! <3 
Ps.: BOLDOG SZÜLINAPOT, TOMMO!

Huszonöt // Aktmodell

- Aidan, szerintem utaztam már párszor – nyögök fel frusztráltan, és a szabad kezemmel tűröm fel a hajamat a tarkómnál. Elviselhetetlen ez a meleg, anyám! Nem is hittem, hogy egyáltalán létezik olyan jelenség, amikor az ember majd' megsül, ugyanakkor rázza is a hideg. – Andyvel minden okés?
- Persze. Itt kalimpál, mert kihallotta a nevét, és féltékeny, vagy mit'tom én. Adjam?
- Adhatod, mhm – húzom mosolyra az ajkamat, amint kibányászom a kézitáskámból Cady könyvét, és a kezébe adom azt. Amikor pedig meghallom a másik bátyám hangját, akivel az utóbbi időben talán még többet is beszéltem, mint Aidennel, ez a mimika már az egész arcomra kihúzódik. – Mizu, Andrew?
- Semmi, Ava Michelle – válaszol ugyanolyan hangsúllyal és formában. – Nekem nincs ilyen menő harmadik nevem, a fenébe is! Amúgy, rendben odaértetek?
- Igen, természetesen. Hála az égnek, akkora pechem még nincs, hogy pont az a gép zuhanjon le, amin mi ültünk – pillantok Cadyre, aki a mellettem lévő szépen ücsörög, és amikor felfogja, hogy részben hozzá beszélek, és felnéz a könyvből, amit már lassan másfél hete olvas szorgosan, és már a háromszázadik oldalon jár, felnevet.
- Én ezzel nem viccelődnék. Elég szar a szerencséd, basszus... – Szinte látom magam előtt, ahogy hanyagul megrántja a vállát. Annyiszor beszéltünk az elmúlt időben, hogy már ezt is meg tudom mondani. Olyan, mintha ki sem maradt volna az a három év, amíg nem láttam, és nem beszéltem nem csak vele, de Aidannel sem.
És imádom ezt az érzést.
- Most miért? Te már beszélsz velem... ez elég nagy szerencse azért.
- Mákod van, mini Heart – gúnyolódik vicceskedve. Mondjuk, azt hogyan? Mindegy is. – Aidennek jó a beszélőkéje.
- Az egész családnak az.
- És tényleg! Hallottad, hogy a fatert kiengedhetik a börtönből?
- Andy, én még azt is csak másodkézből tudtam meg, hogy egyáltalán oda került – sóhajtok, és közben önkénytelenül összehúzom magam. Utólag veszem észre a mozdulatot, de jót mulatok rajta.
Az emléken mondjuk azért már annyira nem.
- Jó, mindegy. Ha felkeres, jól szemen köpöm. Egy rohadt állat, és nem vágom, mi a halálért engedik ki, amikor a dutyiban kéne megrohadnia.
Meg sem próbálom meggyőzni arról, hogy téved. Sajnos Jonah soha az életben nem volt mondható egy mintaapának, amiért mindig is annyira sóvárogtam. Kiskorunkban mindig Andy volt az, aki talán a legtöbb bántást kapta, mivel ő volt a legnagyobb, még ha csak pár perccel is. Mondhatni jogos a harag, és akkor még enyhén fogalmaztam. Mindenkinek megvannak az okai az érzelmeire, és szerintem az övéire még az is rátesz egy lapáttal, hogy mit tett velem a tulajdon apám. Vagyis majdnem.
- Miért, ez már biztos? – dőlök előre, és a könyökömet megtámasztva a lábamon, a lábujjkörmeimet nézegetem, mintha csak a vörös színű lakk olyan nagy újdonságnak számítana. – Mármint, hogy szabadlábon lesz rövid időn belül?
- Elég nagy rá az esély – sóhajt. – Mindegy, ha így lesz, akko hozzád költözök. Aiden is, gondolom. A hotelből amúgy is sanszos, hogy kidobnak minket.
- Úristen, mit csináltál? – ijedek meg egy pillanatra. Meg sem próbálkozom a többesszámmal. Istenem, semmi értelme sincsen, hiszen az eltelt időt leszámítva is tökéletesen tisztában vagyok azzal, milyenek a bátyáim. A normális és az abnormális.
És én? Hm. Talán én vagyok a gomba, ami egy totál másik fogalom.
- Hát... betörtem a tv képernyőjét – ismeri be, és felszakad belőle a nevetés. Egészen olyan, mintha egy szamár nyerítene. – Fasza érzés végre elmondani valakinek, hallod! – röhög megállíthatatlanul. A hangra ismét elmosolyodom, és egy rövid, hitetlen kacaj erejéig én is betársulok.
- Idióta vagy, Andy. Hogy az istenbe sikerült? És miért rejtegeted? – Legalábbis gondolom így tesz, már abból következtetve, hogy én vagyok az első kívülálló, akit beavat.
- Belebasztam a konzolt – vihog a saját bénázásán. Oh, hát nem is ő lenne... – És azért, mert Aiden azt mondta, nem vállal értem felelősséget.
- Már miért tenné? Nem hülye az, csak szimplán a középső gyerek a családban – rántok vállat, mintha csak láthatná, aztán felkapom a fejemet, amint meghallom a távolból a nevemet. – Na, itt van értünk Max és El, úgyhogy leteszlek. Hívlak még, jó?
- Ne kelljen hozzá újabb három év, ha kérhetem.
- Utállak, te mocsok, de jó. Puszilom Aidant is! Szia – dobok egy puszit még utoljára, és aztán bontom a vonalat. Megérintve Cady vállát, a lány felnéz a könyvből, amit mindaddig elmélyülten olvas, és kíváncsian körbenéz. Nem tudja, kit keressen, hiszen gőze sincs, kikhez jöttünk eleve, de azért még aranyosnak találom.
- Hellóka, csajszi – pattan mellénk Calder vigyorogva és energiával dugigtöltve, és hosszú karjait egyszerre fonja Cady és énkörém. Érzem, ahogy a lány megilletődik, mégis viszonozza a gesztust, és esetlenül meglapogatja a számára ismeretlen lány lapockáját. – Üdv, Eleanor Calder, vagyis El – nyújtja a kezét, amikor elhúzódik. Cady némileg félve, de kedvesen megrázza azt, és ezt követően ő is bemutatkozik az új arcoknak. – Ő Max. Avie már ismeri. Jó arc, nem para – legyint felé a válla fölött általánosságban, és megforgatja a szemét. Az említett felhördül, de aztán szintúgy, mint a lány, egyszerre ölel meg mindkettőnket. Imádom, hogy ilyen közvetlenek és játékosak, ráadásul ugyanolyanok is! Nemhiába találtak ennyire egymásra – gondolom.
- Jól utaztatok? – kérdezi a srác, amikor elindulunk a kijárat felé. Cady hátitáskáját átveszi, és a vállára csapja, én viszont nem vagyok hajlandó odaadni neki a bőröndömet, mert én magam is tudom húzni, kezem még van, azt hiszem.
Megvárom, amíg Cady válaszol, mert szeretném, ha nem lenne szégyellős. Szerencsére hamar feloldódik, ugyanis amikor már az ideiglenes szállás előtt parkolunk, és a kocsiban ülve beszélgetünk még egy kicsit, a lány száját be sem lehet fogni. Jobban örülök neki, hogy magammal hoztam, mint eleve azt gondoltam. Remek ötlet volt, és maga a tény, hogy Cady talán élete első kirándulásán vesz részt, borzasztó nagy örömmel és büszkeséggel is tölt el egyszerre, Remélem, örökre emlékezni fog rá, és rám is legalább annyira, ugyanis amilyen híreket kaptam a napokban Pierce-től, nem hiszem, hogy a távolba tekintve olyan rengeteg ideje lenne még az emlékezetébe vésnie az arcomat. Vagyis, még jobban.
Én már annak is örülök, mérhetetlenül, hogy ennyi ideig velem lehetett. Másfél hónap, viccelsz velem? Életem legszebb hetei, azt hiszem, és mocskosul büszke vagyok magamra azért, mert megcsináltam. Amiért gondoskodni tudtam egy fiatal, eleinte idegen lányról, és ezzel bebizonyítottam magamnak is egy csomó mindent.
Kiszállva a Jeepből, immár nem tudom kiharcolni magamnak a bőröndöm húzásának jogát, ugyanis Eleanor gyorsabb, mint én, és már a feljárón rohan felfelé. Fejemet megrázva indulok utána, és közben nem győzöm magamba szívni ezt a tipikus olaszos életérzést, ami hirtelenjében eltölt. Lehet, hogy nincs is olyan, de én úgy képzelem, hogy mégis.
A házba belépve meglepődök. Nagyjából minden tölgyfa borítású, és rettentően barátságos. Légkondi működik az egyszintes, hatalmas lakás területén, ami szörnyen jól esik a felhevült bőrömnek, és látom, hogy Cadynek is. Megbökve a vállát vigyorogva tárom szét a karomat, miszerint hey, hát itt vagyunk, ő pedig felnevet, és a derekamat átkulcsolva köszöni meg, amiért itt lehet.
Nem válaszolok semmit, mert én is ugyanígy érzek. Én vagyok a hálás, amiért ő eljött velem. És, hogy egyáltalán Pierce elengedte.
Bár, miért ne tette volna?

Olaszország partján, nyáron, vagyis júniusban valahogy mindig felhőtlenül boldognak érzi magát az ember. Jó, még sosem voltam ez előtt Itáliában, de hey! Valószínűleg ha százszor is ellátogattam volna ide, az érzés attól még nem változna, nincs igazam? Varázslatos, és főleg, hogy a macskaköves utakon menve mindig rám jön a frász, és eszembe jut anyukám mondása, amit kiskoromban halál lazán benyeltem: azért macskakő, mert oda temetik el az elhunyt kiscicákat. Kérem szépen, már akkor is egy igazi agytröszt voltam.
Eleanor, Max és Cady a vízben bohóckodnak, egymást lökdösve próbálnak nem elesni, én pedig egy törölközőn ücsörögve nézem őket. Kezeimet hátul kitámasztva fordítom arcomat a nap felé, próbálok valami színt szerezni, mert bár Amerikában is elég erős a napsugárzás, valahogy mégsincs semmi színem.
A kipakolást követően amint lehetett, jöttünk is le a partra. Régóta kacérkodok már a gondolattal, hogy le kellene ülnöm egy festővászon mögé, és ecsetet ragadva a kezembe, lefessek valami gyönyörűt, de eddig úgy voltam vele, magamat nehéz lenne. Viszont a tengert elnézve erősebb a késztetés, mint valaha. Anno Harryt nem is egyszer festettem le, remek modell volt, egyszer még aktmodell is, viszont megesett, hogy egy utcai lámpa nézett vissza rám a papírról. Kutya, macska, alma vagy csontváz... ami jött. Viszont már régen nem hódoltam a szenvedélyemnek, és ez némileg elszomorít. Hiszen mennyire biztos voltam abban, hogy én ezzel fogok foglalkozni, ha egyszer nagy leszek...
Ez a "mi leszel, ha nagy leszel?" kérdés elég relatív, de biztos voltam magamban. Azonban nem panaszkodhatok, hiszen azt hiszem, jobban jártam a rendezvényszervezővel, még úgy is, ha totál spontán ötlet volt eleve. Hiszen ennek köszönhetően juthattam most el Olaszországba, nem? Na meg Eleanornak, persze, még úgy is, ha változatlanul semmi tippem sincs az itt tartózkodásom okáról. De nem zavar. Inkább meg sem szólalok, mert félek, nem tetszene a válasz. Ha Perrie-hez hasonlóan akar eljárni velem, azt hiszem, fognám a motyómat, és hazarepülnék. Az Istennek sem kell, hogy összefussak Harryvel. Éppen túltettem magam a tényen, hogy hallott mindent, amit Perrie-nek mondtam, nem kellene egy újabb megrázkódtatás.
Valami ahhoz hasonló, mint ami akkor ér, amikor a következő pillanatban Cady rám ugrik. A lány csurom vizes, hosszú haja az arcomhoz tapad, és elképesztően nevet valamin. Annyira meglepődök a becsapódásától, hogy egy pillanatra tuti kihagy a szívem, de utána teli szájjal felröhögök.
- Kislány, nagyon vad lettél ám!
- Azt mondtad, zavarjalak meg, és lehetőleg okozzak fájdalmat, ha Harryn morfondírozol, és most azt teszed, nincs igazam?
- De – fintorgok. – Sosem változom meg, nem igaz?
- Hát, amióta ismerlek, nem nagyon – vihog kislányosan, és boldogan veszem észre, nem először ugyan, hogy amikor mosolyog, sokkal fiatalabbnak látszik. Pedig eleve nagyon fiatal még. – Örülök, hogy ismerlek, amúgy, Ava!
- Aw, édesem, én is! – ölelem át szorosan a derekát, viszont amikor valami hideg a nyakamba zúdul, felsikkantok, és elengedem a lányt. Cady sikongatva fut odébb, én pedig, mint valami ázott puli, úgy nézek fel a Napot eltakaró Maxra, aki egy homokozóvödröt tartva a kezében, vigyorogva néz le rám. Honnan az istenből szerezte ezt a szart? És miért én lettem az áldozat?!
- Maximilian! – kiáltok fel elhűlve. – Teee, te kis mocsok! – állok fel komótosan, nagyon kemény szavakat használok ám, tudva, hogy úgy megkergetem pillanatokon belül, mint még soha senkit.
Persze csak azután, hogy a hajamból kifacsarom a vizet, és veszek egy nagy levegőt, amire még szükségem lesz, ha át akarom kergetni Kínába!

Este érdekes hívásom érkezik, de már mindegyikre ezt mondom, úgyhogy meg sem lepődök. Bár jelenleg annál inkább, ugyanis a hívó fél legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta, egy ideig nem tud majd telefonközelben lenni, úgyhogy nem tud majd hívni este, pedig már szinte el sem tudok aludni a hangja, és a rosszabbnál rosszabb viccei nélkül. És ez ma reggel történt.
De nem tulajdonítok neki túl nagy figyelmet. Látszik, nem? Abszolút nem gondolom túl a dolgokat... nem jellemző rám, azt hiszem. De egyébként a szarkazmus sem.
- Hello, Nialler!
- Mizu, Avie? – szól bele jókedvűen. - Várj, ugye nem keltettelek fel?
- Nem, filmet nézni készülünk – nyugtatom meg, hiszen az időeltoldás miatt Amerikában olyan délután kettő lehet most. Már ha jelenleg ott van, ugye. – Kungfu Panda 3. Tapasztalatok?
- Ugh, béna volt – kezd panaszkodni. – Nem akarok spoilerezni, de... Ava, inkább válasszatok más filmet, ha jót akartok magatoknak. Mondjuk... Amerika Kapitány? Chris Evans jófej, egy király haver.
- Nemár, hogy összebarátkoztál magával a Kapitánnyal!
- Hook kapitánnyal? – teszi le hirtelen az ölembe a hatalmas tál kukoricát Max, és olyan váratlanul ér a felbukkanása, hogy megugrok, és majdnem le is borítom a nasinkat a földre. Mindenki szitkozódik egy sort, de amúgy ezt nem is értem, hiszen pár percen belül mindenkinek személyreszabott tálkája lesz!
- Pft, Pán Péter tartsa meg magának azt a kampós, creepy fazont. Itt most Amerikáról van szó. – cicceg a szöszke barátom álsértetten, majd hümmögve fogadja, amikor értesítem, hogy ki lett hangosítva.
- Mintha csak Donald Trumpot hallanám. Oh, ja, bocs. Mégsem – dünnyögi mellettem Eleanor szórakozottan, szorgosan pötyögve valamit a telefonján. Amikor nem sokkal később felnéz, egyből a tekintetemet keresi, én pedig rögvest megállok az értelmetlen fecsegésben Niallel, ahogy észreveszem, hogy a barátnőm íriszei bekönnyesedtek.
- Niall, kicsit félretehetlek?
- Ez mit jelent? – kérdezősködik barátságos hangnemben. El is felejtem, hogy nem személyesen van itt velünk, de jelenleg már nagyon szeretnék túllenni a témán, mert Eleanor láthatóan egyre inkább szétesik, és a fejét forgatva keresi Maxot, aki hirtelen a támasza lehetne, viszont szerintem a férfi Cadyvel van valahol, talán a hátsó kertben. Amikor nem találja, csak maga elé mered, miközben két kézzel a hajába túr, és a légzése is vészesen felgyorsul.
Rossz előérzetem támad. Nagyon rossz.
- Mindjárt visszahívlak, oké? – És választ sem várva szakítom meg a hívást, majd dobom a telefont a kanapé másik végébe. Közelebb ülök Eleanorhoz, és megvárom, amíg visszatalál a jelenbe, mert félek, ha megzavarnám azzal, hogy hozzászólok vagy érek, akkor sokkal rosszabbul járnánk mindketten.
Az meg kinek kell?
- Ava, válaszolj nagyon, vészesen és véresen őszintén! – kezd bele végül, hangja nem több fojtott suttogásnál. Bizonytalanul, de rögtön bólintok, bár félek, nagyon meg fogom én ezt még bánni, már a hangsúlyból ítélve. – Louis megcsal engem ezzel a Brianával?
- Uh – nyögök fel, miköben az agyam már dolgozik is a lehetséges válaszokon, és az arcizmaim az önnön korlátozásukon. Basszus, Tomlinson! – Vele beszéltél már erről? – próbálok lehetőleg észrevétlenül terelni, ugyanis az agyam semmilyen értelmes dologra nem jut.
Azonban úgy tűnik, sikerül az ügyetlen tervem.
- Nem. Ez a... Briana írt rám Twitteren, és csatolt hozzá képet. – Amíg beszél, kinyújtja a karjait, és az kezeim után kap. Összfűzöm az ujjainkat, mert tudom, hogy ha csak ennyire is, de valamennyi támogatásra szüksége van. Vagy lesz.
Ki tudja.
Viszont... oké. Összegezzünk. Briana felcsináltatja magát, pénzt kér Louis teljes figyelme mellett, és most még a gyereke apjának párja arcába is tolja a kegyetlen igazságot? Ki ez a ribanc, és hol lehet levadásztatni?!
- Szerintem ezt személyesen kellene megbeszélned Louis-val – tanácsolom esetlenül, és cseppet sem bíztatóan. Eleanor kétségbeesetten keres valamit a szememben, én pedig hagyom, hogy megtalálja a választ, még úgy is, ha azt szavakkal nem fejezem ki.
Képtelen vagyok hazudni neki, azonban az igazságot még rosszabb lenne közölnöm vele.
- Végülis... az évek során nagyon sokan állították már, hogy egy ribanc vagyok, és hogy tűnjek el a képből, mert a pasim gyereket csinált neki, nem? Ha Larry Stylinsont is kezelni tudtam, mint ahogyan te is, akkor ezt is kibírom még egy kis ideig – magyaráz kissé hisztérikusan nevetgélve, és megpróbálja bebizonyítani és bebeszélni magának azt, amit már ő maga is tud, hogy kamu.
Istenem, Tomlinson. Te magad vagy a kamu!

Két nap telik el, két olya nap, ami alatt megtanulok valamit. Az erő fogalmával gazdagodom, valami olyan mértékű erőével, mint amit én még életemben nem tapasztaltam. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy Eleanorban lesz annyi kitartás, hogy végigcsinálja a Tommy Hilfigeres fotózás első negyed részét, ráadásul látszólag boldogan és gondtalanul. Mindenki elhitte, amikor azt mondta, hogy picit ledől délután háromkor, mert elfáradt. Egyedül Max és én voltunk azok, akik tudták az igazat, de a fiú a tényleges, teljes igazat, ugyanis kiszedte belőlem, még az Amerika Kapitány elindítása előtt, miközben próbálta összekaparni Eleanort, miután gyorsan rájöttünk, egyedül nem lesz képes rá.
Talán még pont kisebb meglepetésként ér az, hogy Niall feltűnik, mint hogy Eleanor ennyire erős. Délután négy óra van, Cady és én a parton sétálgatunk. Az egyik kedvenc playsuitomban jókedvűen ugrálunk a vízhatáron Cady kezét fogva, szabad markomban a szandálomat lóbálva, lábujjaimat az iszapba nyomva. Hátranézek a vállam fölött, és büszkén konstatálom a művünket, amit magunk mögött hagyunk egészen addig, amíg a kicsapó hullám el nem mossan azt.
- Ava, a barátod tényleg megcsalta Ellie-t? – kérdezi egyszer csak Cady kíváncsian. Ha nem lenne alapban rossz a téma, megmosolyogtatna Eleanor nevének legkedvesebb becézése, akit most is csak azért hagytunk magára, hogy pihenhessen egy kicsit. Sanda gyanúm, hogy az aggódás kifárasztja, de úgy elemi szinten.
- Ez bonyolult – sóhajtok fel. – De igen, így történt, és... hát, nem mondanám kifejezetten a barátomnak Louis-t – korrigálok, még ha nem is teljesen igaz, viszont jelenleg szörnyen mérges vagyok a srácra, és szolidaritok a barátnőmmel.
- És akkor ki a barátod?
- Én lehetek? – hallatszik egy ismerős hang a hátam mögül. Megpördülök a tengelyem körül, és Niallel találom szembe magam. – Mindennél jobban vágyom rá, Bipi – kacag jókedvűen, és örül, mert láthatóan sikerült meglepnie. Kell egy kis idő, mire leesik, hogy tényleg itt van, és akkor már normálisan is tudom őt köszönteni. Már ha az normális, hogy a lábaimat a dereka köré kulcsolva, kezeimet meg a nyaka köré tekerve csüngök rajta, mint valami kismajom.
De a fiú megtart, és közben harsányan röhög. Olyan régen láttam már, hogy az valami iszonyat, mivel a szőke srác, kiélvezve a banda szünetét, felszabadultan utazgatja a világot, noha még csak a túrája elején jár. A bőre, mivel pólót nem visel egy árnyalattal pirosabb, mint kéne. Nem értem, miért nem tanulta még meg, hogy nem mehet ki naptej nélkül?! Jobban kéne figyelnie magára!
- Hogyhogy itt vagy, Nialler? – fúrom az arcomat a nyakába. Szeretem a parfümét, és aranyosnak találom, hogy amikor véletlenül ráfújok a bőrére, libabőrös lesz. Egy idő után elengedem őt, és lecsúszok róla, bár elég zavarbaejtően téve ezt, ugyanis a szó szoros értelemben lecsúszok. Viszont ő csak a legjobb barátom... normális, és nem zavar... ugye?
- Kiruccantam Olaszba a kedvenc csajom miatt – dobja át a karját lazán a vállamon, és az oldalához húz. Boldogan vigyorgok, és oldalt álva neki, átkulcsolom a derekát. Érzem, amint egy csókot nyom a hajamba, úgyhogy én is belepuszilok a mellkasába, aminek valami elképesztően jó illata van!
Igen. Tipikus Niall illat. Amit nagyon szeretek.
- Basszus, jó illatod van – nevet fel, olyan, mintha csak olvasna a gondolataimban, és valamiért talán kínosan teszi ezt.
Miért? Bár, alapban... Miért jegyezte ezt meg?
És én miért kuncogok fel, mielőtt még bemutatnám őt Cadynek, akárcsak valami idióta tinédzser? Na, ne!
Ava Heart, te zavarba estél a legjobb barátod bókjától?!


Sziasztok :)
Megígértem, hogy hozok nektek még egy részt Karácsonyig, és látjátok, sikerült összehoznom! Remélem, hogy tetszett és azt is, hogy most már nincsen senkinek sem suli, mert ugh, terrorháza!
Szörnyen boldoggá tettetek az előző rész alá érkezett kommentekkel, skacok! Nem győzök hálálkodni, nagyon, nagyon köszönöm, hogy velem vagytok! <3 A csoportba is kaptam visszajelzést, csak néztem, hogy anyukám, milyen édesek vagytok, és Messengerben is, ami miatt durván elérzékenyültem (Viki <3). És az meg már a tetőpont, hogy ÚR ISTEEEEEN, túlléptük a 30.000 megtekintést! El sem hiszem, köszönöm, hogy ennyiszer letöltöttétek már az oldalamat! :')
A következő résszel is sietek, és ne öljetek meg kérlek a mostani befejezése miatt. Minden okkal történik, Harry is belép majd nemsokára a képbe, és az előző fejezetben történtek folytatását is meg fogjátok majd tudni (valamikor), oké? :D Csak győzzétek kivárni.
Szeretek mindenkit, akárcsak a függővégeket! ^^
Kellemes Ünnepeket, skacok, bár számíthattok még rám idén, azt hiszem. ;)