Harmincnégy // Feminin fiú

oiii,
hogy vagytok? milyen volt a suli (fujj)? én megérkeztem a folytatással, ami egy kicsit a múltban játszódik, viszont rengeteg mindenre magyarázatot ad, és már nagyon, de nagyon régóta meg akartam írni; alig várom, hogy olvassátok, úgyhogy omfg :D akinek van ideje, számolja meg, hányszor szerepel Ava, Perrie és Zayn neve a részben, szerintem nem is nagyon említettem senki mást, lol. jójó, Kendall, de hey, na :P ajánlom azért, hogy előtte fussátok át Ava szemszögét, amit amúgy a 25. részben olvashattatok. :) KATT. jó olvasást, remélem tetszeni fog, az erő legyen veletek, és... nos, legyetek elfogadóak. :') ez a kép Hazzről... DAAANG. 

a folytatás hamarosan érkezik, ha minden jól alakul. jó olvasást, babes! <3

HARRY STYLES

Nagy mosollyal lépem át a küszöböt, amint Zayn kinyitja előttem az ajtót, majd félreállva beenged az előszobájukba. Voltam már náluk nem egyszer, és mégis, az LA-i lakásuk a kedvencem. Az ember nem nézné ki a Malik srácból, hogy egy ilyen letisztult helyet teremt magának, ráadásul mindezt egy hét leforgása alatt, ugyanis annyi idő kellett a párnak ahhoz, hogy megvásárolják az épületet, berendezzék majd fel is avassák. Lehet, ez amolyan „régi, jó haverok vagyunk”-dolog, de amint beköltöztek, rá egy napra Zayn dobott egy SMS-t, melyben ez állt: megkezdődött a mini-Malik gyártás. Sosem nevettem még akkorát ilyen béna viccen. Oh, bocsánat, nem szép dolog hazudni. Ava még a semmivel is megnevettetett, valahogy mindig elérte nálam, hogy mosollyal fogadjam, mosollyal búcsúzkodjam és nevetve legyek mellette. Talán ezért szerettem annyira vele lenni. Talán ezért akartam annyira, de annyira nagyon feleségül venni. Nem is olyan régen jutott eszembe az is, hogy mi van, ha Ava emiatt hagyott el? Mert kissé feminin voltam a társaságában? Ilyenkor mindig az eszembe kellett, hogy juttassam, hogy én minden voltam, csak feminin fiú nem. Főleg azokon az éjszakákon, amikor „szerelmet csiholtunk a párás szobában”, vagy amikor, Zayn későbbi szavaival élve „felavattuk” az új házunkat.

- Mizu, pajti? Minden rendben van? – veregeti meg a vállamat kedvesen, bizakodón rám mosolyogva.

- Naná – játszom kicsit az agyamat. Azért fogadtam el olyan gyorsan a meghívását tegnap este, mert nem akartam ma egyedül lenni, viszont a városban sem akartam kóborolni – nagyjából semmit nincs kedvem csinálni a konkrét semmittevésen kívül, és erre a célra Zayn társasága tökéletesen megfelel. Azt is tegyük hozzá, hogy mindenféleképpen találkozni akartam Perrie-vel is, aki a holnapi napra személyi sofőrjévé fogadott két nappal ezelőtt, mert van egy sanda gyanúja, amit szeretne százszázalékosra tudni. Nem vagyok biztos abban, hogy én vagyok-e az egyetlen, aki tud a lehetséges babájáról, de nem én akarok az lenni, akinek eljár a szája, úgyhogy így folytatom: – Minden a legnagyobb rendben, jó látni! Veletek is okés minden, ugye?

- Persze – nyugtat meg, ugyanakkor kételyeket is ébreszt bennem. Perrie tényleg nem szólt volna neki a holnap történtekről? Nem szeretem a titkokat, és hirtelen világossá válik, ezt a kulcsot jó messzire el kell most hajítanom, ha jót akarok magamnak. – Pezz mondjuk kicsit lökött mostanában, de ezen kívül fasza az élet. Kérsz valamit inni? – kérdezi, amint a jobbra nyitódó konyhába sétál, és kitárja az üvegszekrényt.

- Nem, kösz – rázom meg a fejemet, miközben beköszönök a nappaliba a szőke lánynak, aki a kanapén üldögél, a dohányzóasztalon a laptopjával, ami mellett mindenféle kaja található. Kiszúrok egy befőttesüveget, benne savanyú uborkával. Ösztönösen elmosolyodom. Zayn ennyire nem látna el az orráig?! – Max egy kis vizet – húzódom vissza végül a konyhába.

- Vedd csak ki a frigóból – biccent hátra a fejével, miközben kitölti magának a megfelelő adagnyi vörösbort, amit mostanában egyre többször látok a kezében. Persze egészséges keretek között, mert mindig vigyáz, hogy ne vigye túlzásba. – Perrie Avával beszélget, úgyhogy a nappali le van foglalva. Elmenjünk valahova, vagy maradjunk itthon? Nekem teljesen mindegy, le is mehetünk biliárdozni – fecseg úgy, mintha amúgy nem ragadnék le első mondata második szavánál, onnantól kezdve ugyanis kicsit összefolynak a szavak, ezzel értelmetlen kavalkádot alkotva. Röhejes, milyen reakciót képes kiváltani egy név az emberből, még ha csak futólag is említik. Hiszen Ava nem csak futólag volt jelen az életemben. Még ha az viszont igaz is, hogy futva távozott belőle.

Én esküszöm, nagyon igyekszem Zaynre koncentrálni, viszont még ha a szemeibe is nézek, pont vele szemben ülve az asztalnál, na, még akkor sem rá figyelek. Tökéletesen kihallom Perriék beszélgetését, Ava hangját még úgy is felismerném, ha Zayn nem mondta volna, hogy történetesen ő van a vonalban.

Hallom, amint Ava reagál Perrie szavaira, melyben tudatja vele ittlétemet. Fintorogva dőlök a pultra a válaszát hallgatva.

- Ugh, az fasza. Meg tudnád neki mondani, hogy jó lenne, ha tájékoztatna, mégis miért rágott be rám?

Mi lenne az oka? Nos, nem is tudom… napokon keresztül remekül elbeszélgettünk, szinte már volt egy fix időpontunk, egy menetrend… már egészen hozzászoktam, tudtunk is beszélgetni és igazából már remeknek is mondtam volna a dolgot, erre, amikor felhívtam, csak annyit mondott, hogy „oh Scott, majd visszahívlak”, vagy valami ilyesmi?! Az ember sosem tudhatja, hányszor eshet arcra egy hét leforgása alatt… de vegyünk alapul egy napot. Még az is elég durva lenne. Na, nem annyira, mint hogy Ava akkoriban két vasat tartott a tűzben, egy hangyányi túlzással.

- Elég hosszú az a lista, hé! Nincs annyi időnk – röhög fel Perrie gonoszan, csipkelődve. Szám széle beleremeg, ahogy megpróbálom visszafojtani feltörő mosolyomat, mert közben fél füllel hallom, ahogy Zayn folyamatosan löki nekem a sódert. Valahol rosszul érzem magam azért, hogy kihallgatom a lányok privát (nem is annyira privát) beszélgetését, na meg amiért lényegében figyelmen kívül hagyom a barátomat, miközben azért jöttem át, hogy elüssük az időt, értem ezt aktív módon társalogva… de hirtelen mindennél jobban érdekel a folytatás. – Viszont, um… Holnap ő is velünk jön. Eleve ő visz be a központba – avatja be Avie-t a tervekbe, és hirtelen, mintha csak kifacsarodna a törzsem, úgy fordulok a hang irányába. Micsoda? Hogy Ava is velünk tart? 
Nem is lehetnék feltűnőbb.

- Na jó, haver. Most komolyan? – kérdezi Zayn kissé felháborodva. Rezignáltan fordulok vissza vele szembe, miközben gondolataim továbbra is össze-vissza kavarognak. Szeretném hallani a folytatást, egy-két szót sikeresen el is kapok, azonban amikor Zayn nagyot sóhajtva hátraejti a fejét, majd megdörzsöli az arcát, megemberelem magam. Nem kellene ekkora kriplinek lennem! – Figyeltél rám egyáltalán? Mikor maradtál le? Mennyit hallottál? Legalább izgalmas volt? – kérdezi végül beletörődve a helyzetbe, és megereszt egy apró mosolyt, amit vesztemre inkább vélek sajnálkozónak, mintsem bizakodónak. Sajnos használhatatlan vagyok. – Ez nagyon nincs így rendben. Kellene neked valaki, aki eltereli a figyelmedet!

- Valami már alakulgat köztem és Kendall Jenner között, de nem is tudom… – vakargatom a tarkómat számat elhúzva. – Ő olyan más.

- Más, mint Ava? Nyilván. Belőle csak egy van. Nézd… – kezdi, és én már előre félek, mi következik. – Normális ez a reakció. Adott keretek között, viszont most már több, mint három év is eltelt, és te még mindig megszállott módon viselkedsz, ha meghallod a hangját vagy ha a közelében vagy! Nem gondolod, hogy ő ezeket a reakciókat észreveszi, és, hát… ki is élvezi?

- Ő nem olyan – rázom a fejemet szinte egyből reagálva.

- Milyen? – kérdez vissza kissé már ingerültebben, és az asztallapra könyökölve közelebb hajol. Innen már tudom, jön a hegyibeszéd. Előre sejtem, minden egyes szava a kemény igazság lesz, nem egyéb. És nekem pont erre van most szükségem. – Olyan, aki nem hagy ott téged összetörve a lépcsőn, az oltár előtt? Aki nem lép le egyetlen szó nélkül, majd nem ad semmiféle életjelet magadról? Harry… rettentően naiv vagy – rázza fejét lemondóan, homloka fölött dörzsölgetve a bőrét, miközben elgondolkodik, s elnéz mellettem. – Nagyon, nagyon szeretem Bipit. Szinte, mintha a húgom lenne, te is tudod! De próbálj meg egy kicsit… nem is tudom. Férfiasabb lenni? Szeretlek, pajti, de van egy határ, amit azért ismerned kéne. És ez a határ bizony egy ideje már húzódik.

- Nem kellene utána futnom, mi? – Hangom alig üti meg a suttogás szintjét. Igaza volt annak, aki egykor kijelentette, az igazság bizony fáj.

Zayn szavak helyett csak lassú mozdulatokkal, szomorkásan megrázza a fejét, én pedig vonallá préselt ajkakkal bólintok egyet, azonban orcámat lógatva nézegetem a kézfejemen lévő kereszt tetoválást. Mindenkinek igaza van. Mindenben, mindig. Sokszor éreztem már én is, hogy sokkal egyszerűbb lenne elengedni a közös jövő gondolatát, és hogy választ kapok a kérdéseimre, meg hogy talán még tudnánk ott folytatni, ahol abbahagytuk… de túl jól ismertem Avát. Sosem csinált volna velem ilyet, ha nem lett volna meg rá a konkrét indoka. Sejtem, mi lehet az, azonban rettentően félek megtudni, vajon igazam van-e, mert bár alap esetben imádom, mikor én jövök ki nyertes félként egy vitából vagy akár csak egy eldöntendő helyzetből, úgy érzem, most a földbe tiporna az információ, amit magamhoz kapnék. 

Nem szeretném, ha kiderülne, hogy nem voltam elég neki. 

Másnap reggel, miután Perrie megdob egy SMS-sel, már az ajtajuk előtt is állok, és a térdemmel kopogok be a fán, mert kezeim tele vannak péksüteménnyel és teával, két főre. Úgy gondoltam, jófej dolog lenne reggelivel beállítani, főleg, ha a lehetséges leendő-kismama ebben örömét leli. Mindig is odáig voltam a babákért, úgyhogy, ha Maliknak tényleg sikerült betalálni – azt a’, Styles, wow –, akkor ideje elkezdenem belopni magamat a szívükbe, hogy aztán majd láthassam is szerencsétlen gyereket. Csak viccelek…

Perrie nagy mosollyal köszönt, meleg öleléssel fogad, amit bár kicsit ügyetlenül oldunk meg, de utána csak kikecmergünk valahogy az előkertbe. A szőke lány még egyszer leellenőrzi, beriasztózta-e a házat, majd bezárja a kaput is, és csak ekkor veszi észre a kezemben lévő finomságokat.

- Wow, Harry! Nem kellett volna – kapja kezeit arca két oldalához, ajkait lebiggyeszti, amint szemeimbe néz. – Köszönöm szépen, rendes dolog tőled!

- Igazán nincs mit – rántom meg a vállam, miközben kinyitom neki az anyósülés felőli ajtót, miután felpakolok Rover tetejére. Perrie egy pukedlivel köszöni meg a normát, amit minden nő megérdemel, majd miután becsukom mögötte az ajtót, leveszem a reggelinket a tetőről és megkerülve az autót, én is beszállok. A papírtálcát a közöttünk húzódó könyöklőre teszem, a péksütit pedig Perrie kezébe adom, miután meggyőződöm arról, tényleg be van-e kötve. Anélkül nem indulok el.
- Na és mesélj, Haz. Hogy vagy? Régen beszéltünk – fordul felém mosolyogva, és beleiszik a teájába. A másikat elém tartja, de én egyelőre még nem vagyok szomjas. Ma már ittam egy kávét, pont, miközben Zaynék felé tartottam, mert hajnali háromkor feküdtem le, és most jóformán hullának érzem magam.
- Megvagyok, kösz – rántom meg a vállam, s lelassítok a lámpánál. – Tegnap, miután leléptem tőletek, volt egy találkozóm a Dunkirk rendezőjével, aztán sokáig Skype-oltam Kennyvel, úgyhogy egy kicsit fáradt vagyok.
- Jajj, Harry! Ki kellene pihenned magad! Mi lesz így a sármoddal? A rajongók nem szeretik a táskákat... hacsak nem a tieid. Akkor lehet, még divat is lesz, basszus – nyomja előre alsó ajkait a szőke lány, és megdöbbenve látom, komolyan elgondolkodik az ötleten. Fejemet hitetlenül megrázva nevetek fel.
- Na és te? Ti?
- Mármint Zayn és én vagy a lehetséges pici és én? – kérdez vissza somolyogva.  – Tökéletesen. Minden a legnagyobb rendben van. Ha pedig valamit elnéztem és mégsem vagyok terhes, akkor tudod, mit? Zaynnel már csak azért is ráállunk a témára! Ez alatt a két nap alatt beleszerettem az anyaság gondolatába, és valahogy annyira szeretném, ha valódi lenne, tudod?
- Persze, tudom – bólintok kissé megkomolyodva. – Én is nagyon sokat gondolkodtam már a gyerekvállaláson, még akkor is, ha fiatal vagyok még, és itt van a karrierem. Talán azért történt minden úgy, ahogy, mert még nem állok készen rá. Ki tudja... – húzódik a szám egy fájdalmas mosolyra.
- Te, Haz! – Perrie jóval elszántabban válaszol, mint gondoltam volna. Tekintetéből kiolvasom, nem viccel, nem túloz. – Senki sem tudhatja jobban, mint te magad. Szerinted készen állsz a gyerekvállalásra?
- Miért, te készen állsz? – pillantok felé vigyorra húzva számat, jobb szemöldököm játékosan megemelkedik. Nem akarok belemenni ebbe a témába.
- Jajj, Harry, ne terelj – kacag fel halkan. – Mindketten tudjuk, te is meg én is, hogy nincs olyan, hogy te akkor most készen állsz. Vannak olyan pillanatok, amikor mindennél jobban szeretném, mert Zayn életem szerelme, de máskor meg nem merek gyereket szülni ebbe a világba, főleg, amíg Trump Amerika feje! Amint megszületne a pici, zúznék vissza Angliába – meséli ötleteit komolyabban, mint amilyen hangnemre én valaha is emlékszem tőle. – Avával is ezt beszéltük egyébként... Mondtam neki, ugye, hogy ma jössz velünk te is, és hát... nos, megvolt a maga reakciója – húzza el a száját, azonban rögtön utána felkuncog. Furcsa ez a lány. Azonban tetszik, hogy nem óvatoskodik mellettem a témával kapcsolatban, hanem úgy beszél az exemről, mintha csak egy közös ismerősünk lenne, akivel egyszer voltunk már együtt valahol bulizni. – Mondta, hogy a főnöke, Brandon felajánlott neki nemrég egy állást Miamiban, mint az ottani fejes a fia oldalán, aki meg ugye a társa – csacsog össze-vissza, erősen koncentrálva próbálom tartani a fonalat. – Avie mindenképpen ott akar családot alapítani, bár elég furcsák voltak az indokai.
- Mégpedig? – kérdezem homlokráncolva. Nekem sosem említette Miamit... bár az igaz, hogy Amerika sem szerepelt akkori tervei között. Rendben, oké. Megvoltak a maga titkai.
- Ó, az most mindegy – legyint egy hatalmasat, s ismét a teájába kortyol. – Kapcsolhatok rádiót? – kérdezi, s máris nyúl a műszerfalon lévő gombhoz. Az út további része a dalolásával telik, s amikor megérkezünk a kórház parkolójába, Perrie még mindig énekelgetve száll ki a kocsiból. Lehet, beletettek valamit abba a teába... vagy ez a lány alapjáraton is ilyen boldogság-bomba volna?
- Időpontra jöttünk? – érdeklődöm, amint belépünk a hallba.
- Yep – vágja rá megnyomva az utolsó betűt, s megrohamozza az információs pultot. Elkerekedett szemekkel nézek a szőke lány után, aki az előbb még velem volt, most viszont már egyedül ácsorgok az újságok és szórólapok, értesítők mellett. Minimum tíz ember tekintetét magamon érzem, viszont hála a jó égnek, síri csönd van, s olyan az egész, mintha senki sem merné megtörni a csendet. Innentől kezdve ide járok kikapcsolódni, mert ha még fel is ismernek, nem sikítanak! Mintha csak egy könyvtárban lennék, és bár a pult mögött ülő, zömök testalkatú hölgy tényleg könyvtárosnő hatást kelt, valahogy mégis mulattat a dolog komikája. Beatrice, ahogy a névtáblájáról leolvasom a harmadik emeletre küld minket, úgyhogy, miután Perrie visszajön mellém, a lift felé indulunk, s a továbbiakban egy szót sem szólunk egymáshoz, azonban ez ki tudja, miért, de nem zavar. Perrie társasága kellemes, és nem érzem magam rosszul azért, mert nem lököm a sódert minden idétlenségről. Az amúgy sem én lennék. Miután megtaláljuk a kórtermet, Perrie helyet foglal a majdnem az ajtóval szembeni széksor egyik ülésén, ami igencsak kényelmetlennek tűnik. Látom rajta, hogy ideges; folyamatosan dobol a lábával és az alsó ajkát rágcsálja. Egyszer-kétszer szóba elegyedik az előttünk várakozóval, de nem húzza sokáig. Én az ajtó mellett támaszkodom a falnak, s a mögöttem húzódó, a falat díszítő deszkalapba kapaszkodom – utálom a kórházi székeket. Gyűlölök leülni. Valahogy sokkal komolyabbá válik tőle az egyébként is komoly helyzet, és bár jelen pillanatban ez inkább pozitív hatást érne el, valahogy mégsem vágyom rá.
Próbálom elképzelni Zaynt apaként, s rögtön utána magamat is. Szinte előttem van, ahogy babakocsit tolva tartok a koncerthelyszín felé, miközben ezer-meg ezer tinilány vesz körbe veszettül sikítva s telefonnal meg lapokkal, tollakkal kalimpálva, vagy éppen kiszállok az autóból, kezemben a kislányommal és hasonló reakciót kapunk. A jelenet önkénytelenül elszomorít. Nem, tényleg nem lenne itt az ideje, viszont annál jobban kívánom, hogy megtörténjen.

Perrie telefonon navigálja Avát felénk, és amint feltűnik a folyosó végén, a szőke lány egyből felpattan. Én is felé kapom az arcomat, és önkénytelenül is elrugaszkodom a faltól. Végigpillantok Aván, a lenge, csíkos ruháján, és ismét elkönyvelhetem magamban, mennyire törékeny, és hogy mégis mennyire csodálatosan szép. Sosem vallotta be, hogy szeretné önmagát, örökké elégedetlen volt minden millijével, és ezt mindig is utáltam benne. Csupán egy-két ilyen tulajdonsága volt, de ez volt a csúcs. Piszok méges tudtam lenni egyetlen másodperc lefolyása alatt, amikor Avie magát szidta.
Perrie szoros öleléssel köszönti a lányt, én pedig csak állok ott, mint Bálám szamara. Elkapom a pillantását, és mintha még rám is mosolyogna. A helyzet talán kicsit kínos, talán kicsit feszengek is, de örülök, hogy látom, és őszintén kétlem, hogy ez akkora baj lenne, mint ahogy Zayn állítja. Sőt. Viszonylag normálisan el tudunk beszélgetni, miután lefutjuk a tiszteletköröket. Rendkívül aranyosnak találom például, amikor Perrie ötlete okán leülök Ava mellé, s összeér a lábunk. Ártatlan kis mozdulat ez és egyáltalán nem szándékos, mégis végigbizsergek tőle, egészen a bokámig. Úgy érzem magam, mint egy tinédzser. És ismétlem: nem hiszem, hogy ez egy rossz reakció lenne. Már csak Aváéból ítélve sem, hiszen az egész lány rákvörösbe pirul!
Perrie időközben bemegy a barátságos, narancssárga színekben pompázó szobába, s mi csak utána kezdünk neki. Magamban jót mulatok egyértelmű próbálkozásán, de persze nem veszem komolyan. Nincs szükségünk kerítőnőre, csupán kissé nehézkesen indul el a beszélgetés közöttünk – gondolom. Ezt nekünk kell megoldanunk, ugyanis vagy saját akaratunkból és hibánkból bukunk el másodjára is, vagy meg se történjen!
Megtudom, magához vett egy kislányt nemrégiben, s akad egy kínos pillanat, amikor egy kommentem nem egészen úgy sül el, amint azt elgondoltam, de valahogy csak kikecmergünk a helyzetből, s legalább egy kis visszaigazolást is kapok: Avának nem teljesen közömbös a kapcsolatom Kendallel, és nevezzen bárki kárörvendőnek vagy önhittnek, de ez igenis boldoggá tesz. Rendben, Zayn... kicsit talán tényleg szánalmas vagyok.
Ava kilőtt rugóként pattan fel, amikor Perrie kilép velünk szembe az ajtón, és én sem tétlenkedem sokáig. Mellé állok, és izgatottan várom a híreket. Majdnem annyira boldog vagyok a pozitív eredményért, mint Ava, azonban hirtelen jobban leköt az, mennyire nyilvánvalóan rá vagyunk hangolódva egymás aurájára és gondolataira, ugyanis amikor én mozdultam, ő is, s ez fordítva is így van. Ezt csupán fél óra alapján meg tudom állapítani; mindig is megéreztem az ilyesmit. Vigyorogva pörgetem meg Perrie-t a levegőben, majd miután kicsit lenyugszik a társaság és Ava is visszatér közénk legmélyebb, arcáról ítélve rémisztő gondolatiból, én előzékenyen elmegyek a kocsiért, hogy egy kicsit magukra hagyjam őket, mert úgy tűnik, rájuk férne, főleg Ava arcára pillantva. Szép, komótosan sétálok, ujjaim körül forgatom a Rover kulcsait, majd már a volán mögött ülve elidőzöm az egyik rajta lógó díszen, amit még Kendalltől kaptam. Egy smileyt ábrázol, puha, plüss anyagú és nyelvét kinyújtva kacsint egyet. Megpöckölöm, mikor a kulcs már a helyén van, s jókedvűen nézem, amint maga körül, kis ívben pörögni kezd, amivel egy időben kitolatok a helyemről, és a bejárat előtt keresek egy szabad parkolót, hogy a boldog kismama könnyen megtaláljon. Egyből kiszúrom a lányokat, pont kilépnek a kapun, úgyhogy leállítom a motort, kiszállok a járműből, majd ismét komótosan menve közelítem meg őket, pont Avának háttal.
- Miért? – érkezik el hozzám Perrie kíváncsi hangja.
- Hát, tudod... három évre volt, napra pontosan, hogy elvetettem a saját kisbabámat. – Az igazság olyan hirtelen taglóz le, hogy alig kapok levegőt. Egyből megtorpanok, majdnem hasra is esek. Szemeim golflabda nagyságúra kerekednek, és alig akarok hinni a füleimnek. Megkövülten nézem Ava hátát, majd rövidesen pillantásom feljebb siklik, és elnézek mellette. Tekintetem összeakad Perriével, és látom, megpróbálja megállítani Avát a beszédben, azonban a barna lány egyre jobban belelendül. Pezz a szája elé kapja a tenyerét, amikor látja, egyre jobban magamba zuhanok, látásom pedig egyre jobban elhomályosodik. Nos, Zayn, most szabad kicsit femininnek lennem? Nem lenne ciki? – Nekem... méhen kívüli... terhességem volt, Pezz.
- Úristen – suttogja a szőke lány elszörnyedve, miközben nekem megroggyan a térdem. Ezt... ne...
Muszáj megtámaszkodnom, miközben legszívesebben a földre rogynék. Elképedve támaszkodom a mellettem húzódó oszlopnak, és erősen próbálok magamhoz térni. Muszáj felébrednem! Csak a képzeletem szórakozik velem, ugye? Az nem lehet, hogy Ava megölte a kisbabámat! Nem segít kétségbeesett helyzetemen, amikor Ava folytatja. Hát nem jön rá az egyértelmű utalásokra, amik érik, a francba is?!
- Amikor a pap megkérdezte, leélném-e Harryvel az életemet, titkok és fájdalom nélkül, keresztény értékek szerint, új életeket teremtve, én... – akad el, bennem pedig összeáll a kép. S ezzel, ha lehet, csak még rosszabb lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egy hír ekkora fájdalmat képes okozni. 

Hogy Ava ekkora fájdalmat képes okozni.
Perrie ismét megpróbálja kizökkenteni a pár másodperccel később már hisztérikusan zokogó Avát.
- Megöltem Darcyt, érted? Megöltem a kislányomat, mert én nem akartam meghalni! Basszus, én... olyan mérhetetlenül önző voltam, hogy inkább eldobtam magamtól egy ártatlan életet, csak azért, mert tudtam, hogy vagy én, vagy ő az, aki élhet, és ketten együtt nem! És azóta sem tudom túltenni magam a tényen, hogy... hogy Istenem...
A szavak összefolynak, s bár felfogom és értem, miről van szó, mégsem vagyok képes semmit sem reagálni. Csak állok, próbálok nem teljesen összezuhanni és minden erőmmel két lábon tartom magam. Fejem lebukik, zihálok. Tombolni lenne kedvem, őrületes harag fog el. Gyűlölöm Ava tettét, az anyatermészetet. Gyűlölöm az igazságtalanságot, és hirtelenjében még magamat is utálni kezdem. Én tettem ezt! Magamat kellene okolnom, mégis sokkal könnyebb áthárítani valaki másra a történteket. Ava... Ava elvette tőlem a kislányomat! Tulajdonképpen még csak akkor kezd leesni, úgyhogy erőt veszek magamon, felegyenesedem és így szólok:
- Hogy mit csináltál, Ava? – Ugyanis, ha nem képes észrevenni Perrie jeleit, akkor nincs más választás. Szembe kell néznem a végzetemmel. Szembe kell néznem Zayn szavainak igazával. Ava más, mint gondoltam. Ava nem az, aki volt. Ava nem lehet, hogy a múltammal együtt a jövőm is legyen. Ava elvette tőlem a jövőmet... Ava neve minden, amit ismételgetni tudok, amikor és miután bepattanok a volán mögé, majd kerékcsikorgatva elsüvítek a kórház környékéről. Könnyeimtől semmit sem látok, viszont meg sem állok hazáig. A házam előtt leállítom a motort, és kész. Kiszakad belőlem a tehetetlen, dühös zokogás. Nőket megszégyenítően, remegő vállakkal sírok, nem érdekel, ha valaki meglát, nem érdekel, mit gondolok magamról. Magasról teszek arra, mit kellene most tennem. Egy óra is eltelhet már, és én még mindig a bőrülésben ücsörgök. Meg sem mozdulok, vállaimat a támlának nyomom, fejemet hátrahajtom és mélyeket lélegzem. Kezeimet az arcom elé emelem, próbálom kikapcsolni az agyamat. Ez nem létezik... Kell lennie valami megoldásnak erre a fájdalomra, mert keservesebb ez a kín, mint ahogyan azt a kórház parkolójában el mertem képzelni.

Két nappal később felhívom anyámat, hogy értesítsem a fejleményekről. Hosszasan beszélgetünk, azonban haragban válunk el, amikor közli velem, ő anno meglátogatta Avát, s mindvégig tudott volt párom hátbaszúrásáról. Törni-zúzni lenne kedvem – amit egyébként már megtettem néhányszor –, amikor realizálódik bennem: a két nő, aki egykor a legfontosabb volt az életemben, ugyanazon okokból kifolyólag okozott nekem mérhetetlen nagy fájdalmat. Utolsó mondataimat szinte már undorral köpöm a vonalba. Indokaim egyszerűek, és nekem elegendőek, viszont úgy tűnik, Kendallnek is, mert nem gondolkodott túl sokat a válaszon előző nap. Ma hajnalban. A jó Isten tudja! Én csak annyiban vagyok biztos, hogy a történtek hatására szükségem van valakire, aki az enyém, aki mellettem van, akiben bízhatok. Akartam valakit, rendkívül önző módon, hogy el bírjam viselni nem csak a világot, de önmagamat is addig, míg minimum le nem ülepedik Ava tette. Megvilágosodtam, rögtön, miután aznap, amint valamelyest rendbe hoztam magam, átmentem Kennyhez, és nem kerteltem túl sokáig. Mire odaértem, már tudtam, mit akarok. Míg odaértem, beszereztem egy gyűrűt és egy csokor rózsát is. Miután beléptem a modern elrendezésű lakásba, valamelyest javult is a kedélyem. Innentől még biztosabb lettem magamban és a terveimben. Kendallben. Kettőnkben. Adni akartam egy esélyt neki, nekünk, valami újnak. Valaki olyannak, aki nem Ava Michelle Heart. Valaki olyannak, aki nem ölte meg a kislányomat. Akit nem utálok azért, mert magamat még jobban megvetem, s így könnyebb. Kendall sosem adott okot a haragomra. Másra sem, de ez abban a néhány pillanatban, míg vékony ajkaira hajoltam, majd önző módon elmerültem benne, csak azért, hogy felejteni tudjak, teljes mértékben felesleges ténynek bizonyult. Ráadásul bármiféle rossz érzet nélkül megtehettem, hiszen a menyasszonyom volt.
- Mellesleg, eljegyeztem Kendallt. Nemsokára hazaviszem bemutatni, de ne várj tőlem jópofizást. Szia, anya. 

Aznap este őrületes szexben volt részem. Nem mondanám szeretkezésnek, de  régóta nem tapasztalt vad vágy fogott el, miközben a matrachoz szegeztem a menyasszonyomat, és csak egy mondat pörgött a szemem előtt:

Kendallnek tökéletesnek kell lennie. 

Muszáj annak lennie. 

Az lesz. 

Harminchárom // Örökbefogadási papírok

Oii,

Hogy vagytok? Milyen volt a nyár? Hogy alakul a suli? Nekem már most elegem van belőle lmao, pedig nemrég kezdődött! Viszont annyira szerettem volna már kitenni egy részt, mert elképesztően régóta nem jártam már Bloggeren, hogy majd' belegebedtem, és inkább (ismét) megtöröm ezt a 12 részes "ígéretemet", amit talán 2 résszel ezelőtt bejelentettem, csak hogy előre jussunk, és ne tűnjek el teljesen. Úgyhogy olvassátok olyan szeretettel ezt a nyálas részt, mint ahogyan én írtam anno, és ne felejtsétek el véleményezni, mert nagyon sokat jelentene, ha szólnátok (írnátok lol) 1-2 szót kommentben.

Szép hétvégét <3

- Rádöbbentem, hogy milyen kegyetlen voltam veled... röstellem, amiért megfeledkeztem arról, hogy milyen nehéz időket éltél át eddig. Nyilván neked sem volt könnyű. Sőt! Én meg… Elfeledkeztem arról, milyen gondoskodó vagy és mennyi szeretetet rejt a szíved. Azt kívánom, bár visszavonhatnám a szavakat, amikkel megbántottalak – néz rám, amikor reggel elé teszem a nagy tányér rántottát sajttal és virslivel, ahogy azt az uraság egykor olyan nagyon szerette. Szavait mindössze egy mosollyal díjazom, mert erre képtelenség lenne bármi normálisat is válaszolni. Egy sima „köszönöm” marhára bénán hangozna, másba meg nem is lenne érdemes belekezdeni, úgyhogy a szalvétákat és a két citromos teát az asztalra téve én is helyet foglalok, pont Harryvel szemben. Terveim szerint egy normális, nyugodt reggelit szeretnék eltölteni egy baráttal az otthonom kellemes, jótékony nyugalmában és félhomályában. Igazán remélem, hogy ez sikerülni fog, és hogy senki és semmi sem fog minket megzavarni. Valami azt súgja, szükségünk lenne egy kis magányra, kettesben, akár még teljes csöndben is – úgy is, ha mostanában több időt is töltöttünk együtt, mint azt eleve képzeltem volna. Repes a szívem, mert úgy érzem, Harryvel elindultunk egy kedvesebb, emberibb kapcsolat felé, és talán egyszer sikerül magunk mögött hagyni azt a fajta kapcsolatot, ami egykor köztünk volt. Persze nem vagyok telhetetlen – már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van velem, és hogy nem borítja rám az asztalt, miközben azt üvöltözi: „ELVETTED A KISLÁNYOMAT!”

- Kényelmes volt a kanapé, mellesleg. Köszönöm, amiért itt aludhattam – kezdeményez beszélgetést pár falat után. A villa a fogamhoz koccan, ami pár nanomásodpercre elvonja ugyan a figyelmemet, de nem tervezem olyan sokáig megváratni a válasszal. 

- Tényleg? Király. És kérlek, én vagyok hálás, amiért itt maradtál velem. Nagyon szörnyű voltam? – húzom be a nyakamat óvatoskodva. Már előre tartok attól, mit fog válaszolni, mert ugyan a beszélgetésünk élénken él előttem, de az este többi része egyelőre még kissé homályos. 

- Oh, nem – húzza cseresznyepiros ajkait egy ravasz, sunyi mosolyra. – Nem voltál olyan rossz.

A rántotta majdnem cigány útra megy, ahogy meglepődöttségemben felköhögök. Könnyek futnak a szemembe, miközben megpróbálom visszaterelni a megfelelő pályára a falatot.

- Félreérthetem, vagy akkor csak én leszek a perverz?

- Vedd, ahogy akarod – rántja meg széles vállait egy ártatlan vigyorral, és beleiszik a teájába. – De mindkét értelemben igazam lenne. 

- Neked nem kellene ilyeneket mondanod, Harry – röhögök fel kissé zavarban léve, arcom paradicsomokat megszégyenítő színben pompázik. – Éppen hogy csak sikerült barátokként kezdenünk egy napot, ne rontsd el a... erm, ezzel – mutogatok idétlenül, miközben érzem, szinte már az egész mellkasom lángol. Harry alsó ajka belsejét rágcsálja, azonban tekintetét szüntelenül rajtam tartja, és mintha csak tesztelne, hogy meddig vagyok képes tartani a szemkontaktust. Végül elhúzom a számat, és kénytelen-kelletlen megtöröm a csöndet. – Te egy rendes srác vagy, Harry. Szeretném, ha barátok maradnánk úgy, hogy közben megmarad a lelki békénk is, mert jelenleg nagyon jól elvagyok magammal, megbékéltem, és azt hiszem, neked is összejött. Kendall egy nagyszerű lány, én keresem azt, aki mellett én is nagyszerű lehetek, és... csak... ne keverjük össze a jövőt a múlttal, jó? 

Egy cseppet sem kínos hangulatú reggeli után – ami miatt meglepődtem, mivel arra számítottam, hogy vagy vita vagy gigászi csend honol majd itthon –, Harry segít leszedni az asztalt, betesszük a mosogatógépbe a piszkos edényeket, majd miután kap egy törülközőt, elmegy tusolni, és mivel én azt már reggeli előtt elintéztem, ezért a szobám felé indulok, hogy elkészülhessek. A szekrényemből kiveszek egy csipkés melltartót, mely szépen a mellkasomra simul és egy kicsit retró-stílusú, V kivágású inget, melyet beletűrök a sok helyen kiszaggatott farmerembe, amibe a közelmúltban egészen belebolondultam. Egy Vansot húzok lábaimra, a zoknit mellőzöm. Egy egyszerű aranynyakláncot akasztok nyakamba, egy-két ujjamra gyűrűt biggyesztek, parkettába fonom a hajam két copffal, és már készen is vagyok. Válltáskámba teszem a telefonomat, amit gyorsan leveszek a töltőről, majd a szájfényemet, a parfümömet és egy-két zsebkendőd is mellé pakolok, már csak a biztonság kedvéért is. Magamhoz kapom a bőrkabátomat, és kilépek a szobából. A fal mellett húzódó szárítóról leszedem Mayna ruháit, és szépen a táskámba hajtogatom őket, a cipőt külön bezacskózva. A konyhapulthoz leülve előveszem a telefonomat, a pultra teszem a táskát és úgy döntök, kényelmesen elfoglalom magam, amíg Harry a habtestét áztatja. Nem kell sokat várnom, Hazz röpke öt perc után kifárad – dereka körül csupán egy fehér törülköző van, amiben halál lazán flangál végig a folyosón Cady szobájába, s útközben felkapja a szárítóról a ruháit is. Egy félmosolyt ereszt meg felém, mielőtt magára húzná a nevelt lányom által teleplakátolt ajtót. Csak ekkor veszem észre, hogy a fogaim közé vettem a körmömet, és megállás nélkül azt a pontot bámulom, ahol az előbb még ő állt, azzal a teletetovált és kidolgozott mellkasával, amire csak egy szó van: WOW! Ezt még a vak is megmondhatná, érzelmektől függetlenül.
Ahhoz képest, hogy milyen a végeredmény, Harry gyorsasága lenyűgöző. Öt perc sem telhet el, és mi már a kocsimnál járunk, lában mellett Darrennel, akit ma magammal viszek. Homlokomat ráncolva állok meg a sofőroldali ajtó mellett, miközben mérlegelem az állapotomat. Vajon tudok vezetni, így, kicsit még másnaposan? Oh, nem. A jobb kérdés: szabadna-e nekem most vezetni? Harryre nem szívesen bíznám a feladatot, mert azt hiszem, a srác automata autókhoz van szokva, a kis piroska meg nem az. Nyilván nem esne nehezére átszokni, de mégsem kísérleteznék most vele.
- Lesétáljuk? Amúgy is lenne néhány papír, amit alá kellene írnod a bulid miatt, és nincs innen olyan vészesen messze az iroda.
- Az eljegyzésemmel kapcsolatban? – kérdez vissza élénken, miközben megindul a legközelebbi zebra felé, jelezvén, részéről rendben van a séta. Darren ismételten úgy viselkedik, mint amikor hazaérkeztünk tegnap este vagy ma hajnalban – mintha csak mágneses erő vonzaná őt Styleshoz. Ismételten a régi önmagamat látom a kiskutyámban, aki már nem is olyan kicsi.
- Igen, köszönöm hogy így letisztáztuk – köszörülöm meg a torkomat élcelődve.
- Oh, ugyan. Nincs mit – kacag fel jókedvűen. – Na és mesélj, mi újság veled? Meg azzal a Henderson gyerekkel?
Összevont szemöldökkel, gyanakvóak kapom felé a fejemet, de Harry persze mit sem sejtve, laza mozdulatokkal halad előre.
- Sosem mondtam neked Skye vezetéknevét, akkor meg honnan tudod?
- Miért olyan nagy dolog ez? Anno azt is tudtam, mikor nem érhetek hozzád, mert éppen a Mikulást vendégelted. Megvannak a forrásaim, na meg... Ava, azért van itt gógyi – kocogtatja meg a halántékát. Felnevetek, miközben megpróbálom figyelmen kívül hagyni a múltunkat felemlegető részletet. Ismét a témánál...
- Oh, tényleg? Itt? Tényleg? Mióta? – nyúlok fel gügyögve az arcához, és én is megkopogtatom a halántékát. Harry szemeit megforgatva húzódik el és indul meg újra az ügynökség felé. Mintha tökéletesen tudná az utat az otthonomtól a munkahelyem felé. Igyekszem nem túlgondolni, de nehéz.
- Egy ideje – dülleszti ki mellkasát büszkén. – Anyukám azt mondta, okos vagyok, és neki mindig igaza van!
- Ebben nem kételkedem – somolygok óvatosan játékos szavai hatásaként. Anne kényes téma. Nem hiszem, hogy a fia tudja, hogy miután eljöttem Londonból, ő meglátogatott. Meglepő módon nagyon örültem annak, hogy megtalált, bár csak a Jóisten tudja, mégis hogyan, amikor a fiának több kapcsolata van, és neki nem sikerült, de ezen még sosem gondolkodtam el ennél behatóbban. – Anne-nek mindig, mindenben igaza volt. – Abban is, hogy jól tettem, amiért elhagytam Harryt. A legnagyobb kínokat kellett, hogy átélje miattam, de még jobban szenvedett volna tetteim teljeskörű tudatában, úgyhogy megkíméltem a tudás hatalmától. Amikor Anne eljött hozzám, én éppen, hogy csak pár nappal álltam az abortuszom után. Kedvesebb volt, mint hittem volna, hogy lesz velem, azonban ezerszer rosszabb lett azzal, hogy ott volt, és hogy rám mosolygott, miután hosszasan átölelt. Nem tudtam eldönteni, miután elment, hogy örültem neki vagy sem. Rávilágított egy-két dologra, azonban teljesen összezavart, jobban, mint amennyire eleve voltam akkortájt.

Az irodában Darrent Calebre bízom, aki valamiért nagyon egy húron pendül a kutyámmal – aminek nagyon örülök, mert Darren még jó ideig velem lesz, mint ahogy Caleb, szóval rossz nem sülhet ki a pót-pótapa szerepből... –, Harryvel  az oldalamon pedig máris a birodalmam felé hasítok. Amint zárt ajtók mögött vagyunk, én egyből az asztalomhoz lépek, ami pont Calebé mellett áll, szemben az ajtóval, és a legfelső fiókból elővéve, máris kezeim között tarthatom az előkészített, lefűzött mappát. Harry helyet foglal az egyik, velem szembeni széken, majd mielőtt még felnyitná a mappát, megkérdezi:
- Kendallnek nem kell itt lennie?
- A nálunk alkalmazott hivatalos eljárások szerint az szignál, aki fizet. Ez esetben te állsz mindent, úgyhogy Kendallnek maximum abban az esetben kell jelen lennie, ha vagy te vagy ő esetleg ragaszkodna hozzá – magyarázom, miközben az asztallaphoz kocogtatom a következő stócot, ami viszont már egészen más tészta. – Élvezzétek a partit, mi gondoskodunk mindenről. Mivel még az elején járunk a szervezésnek, nagyjából semmi olyan nincsen, amit ne tudnál, vagy tudnátok még. Aláírod a lapokat itt és itt – mutogatom pörgősen forgó nyelvvel. Imádom a munkám ezen részét, valahogy olyan fontosnak érzi magát miatta az ember! Azonban az, hogy ezt jelen esetben Harryvel szemben csinálom, kicsit frusztráló. –, két példányban is. Az egyik a tied, a másikkal pedig innen én megyek tovább, de az a része már nem lényeges a számodra.
Harry ahelyett, hogy engedelmesen bólintana és nekikezdene, csak merengve, egy apró mosollyal nézi az arcomat. Nem tagadom, kissé zavarba ejtő a bámulása, főleg, hogy jelenleg az eljegyzési buliját szervezzük és egyeztetjük. Fél éven belül házas lesz. Egy másik lánnyal. Hát miért nézi ilyen behatóan az arcomat? Mindentudóan méreget azokkal a hatalmas, zöld íriszeivel, amivel régen mindig egyből leszedte rólam a bugyit is. Most, hogy már idősebb fejjel kerülök vele szembe, rá kell jönnöm, hogy bár a stílusa és a vonzereje nem változott egy cseppet sem, azonban erősebb, kitartóbb lettem. Bár kevésbé vonz már, mint férfi, mivel tudom, tiltott gyümölcs nem csak Kendall, de a múltunk miatt, még mindig résen kell lennem, mert egyetlen kínos vagy félreérthető pillanatot sem engedhetek meg magunknak, ami bármiféle törést is jelenthetne. Így is eléggé ingadozó a kapcsolatunk, pláne a tegnapi-ma hajnali buli miatt, melynek a felére nem is emlékszem.
- Harry... – noszogatom – Kezdd el, sosem végzünk.
- That's what she said – röhög fel jóízűen, majd még mindig hevesen rázkódó vállakkal hajol a papírok fölé, és veszi kezébe az irodai tollat. Szükségem van pár másodpercre, mire leesik a poén, viszont amikor ez megtörténik, bármennyire is próbálkozom, nem tudom visszafojtani kibuggyanó kacajomat. – Tudom. Zseniális a humorom.
- Inkább beteg – javítom ki piszkálódva – Ez meg eléggé cliché.
- Régen mindig te lőtted el. Ideje egy kis változatosságot hozni a mindennapokba! Nem szabad unalmassá válni – bólint tudálékosan, határozottan, mint aki teljes mértékben egyetért a saját véleményével.
- Oh, Haz... szerintem cseppet sem vagyunk unalmasak. Kinek lenne még ilyen sztorija?!
- Egy Bestseller szerzőnek – dünnyögi elismerően, félrebiccentett fejjel. Rózsaszín ajkait vékony vonallá préseli, aztán végre valahára a papírok fölé hajol, és az irodai tollat a pontozott vonal fölé emeli, ahol aztán nekikezd a hivatalos papírok szignálásához. Nincs visszaút, Harry tényleg velem szervezteti meg az eljegyzési buliját. Lehet, említettem már néhányszor, hogy milyen pofátlanul szar humora van a sorsnak, nem? Csak mert valami érdekes indokból kifolyólag úgy rémlik.

Délután felszállok egy buszra, és miközben helyet foglalok Darrennel az ölemben egy ablak melletti ülésben egy izzadt, macis alkatú, erősen izzadtságszagú srác mellett, aki teljesen nekem dől és a nagyjából fél órás útra előretekintve már az indulás pillanatában sírhatnékom támad. Kicsit stresszes vagyok, bevallom, úgyhogy a jelenlegi helyzetben a legkisebb impulzus is képes lenne megríkatni. Fejben közben megtervezem az utat, hogy elfoglaljam magam, s letisztázom magamban az indokokat is, mégis miért mellőzöm a tömegközlekedést. Nos, az ilyen kellemetlenségek miatt. Izgulok, mert amint hazaérek Cadyvel, elő tervezek hozakodni az örökbefogadás-témával. Amikor leszállok a buszról, pár perces séta vár rám, de legalább addig is kiszellőzik a fejem. Van időm gondolkodni. Hogyan térnék rá? Miként kérdezném meg? Mit tennék, ha nemet válaszolna? Erre azonban már nincs időm válaszolni, ugyanis a kaputelefonon becsöngetve, majd röviden beköszönve már a feljárón sétálok, s amint egyre közelebb kerülök a hatalmas bejárati ajtóhoz, úgy lesz egyre szaporább a szívverésem. Ha nincs Pierce, ha Mayna nem lenne az életem része és ha nem lenne egy nagyszerű ember, egy kiváló barátnő, Cady most nem lenne az életem része. Kevesebb lennék valamivel. Valakivel. Azzal a vigyorral is, amit C villant, amikor meglát. A kanapén ücsörög egy barna bőrű, hatalmas, őzikeszemű kislánnyal, akinek a tenyerét masszírozza. Büszkén elmosolyodom, ahogy eszembe jut az este, amikor Cadynek életében először megjött a havi baja, és olyan érzelmi hullám csapott át a feje felett, hogy sírva fakadt egy vígjátékot nézve a kanapén, miközben én a vacsorát főztem. Még anyukámtól tanultam ezt a kis trükköt, ami valahogy mindig le tudott nyugtatni. Sosem értettem, mégis mi lehetne a dolog nyitja, de azt hiszem, ez amolyan pszichológiai-trükk, mint amilyet anno Maynán is eszközöltem. Elengedem Darrent a pórázzal együtt, hadd szaladgáljon egy kicsit szabadon; na, nem mintha ma nem ezt csinálta volna egész nap.
Nevelt lányom kitárt karokkal szalad felém, azonnal vele egy szintre hajolok.
- Ava, képzeld, képzeld, wow! – kezd hadarásba, miközben vékony karjait nyakam köré fonja, és önkénytelenül lefelé ránt. Felnevetek.
- Várj, elképzelem – kekeckedem egy kicsit, amire C csak egy grimasszal válaszol. Kisimítok egy tincset az arcából, majd kiegyenesedem és megcélzom a konyhát, ahonnan csörömpölést hallok. Közben Cady megállás nélkül mesél a napjáról és az új barátnőjéről, Miráról, aki, mint megtudom, az afroamerikai kislány a kanapéról. Eldicsekszik a varázslattal, amit éppen a belépésemkor eszközölt, én pedig büszkén nyújtok felé egy nagy pohár limonádét, amit Mayna éppen azelőtt pár másodperccel a kezembe nyom. Négy óra fele érünk haza, Cady megállás nélkül beszél. Amint lakáson belül tudjuk magunkat, és ő gyorsan ad enni Darrennek, már fojtatja is. Élvezettel hallgatom a beszámolóját a napjáról, a tapasztalatairól, az iskoláról és az ottani barátairól, akik még csak nemrég kerültek be a programba. Őszintén érdekel minden, amiről mesél, viszont nagyjából fél óra múlva félbe kell szakítanom, mert Caleb megcsörget egy kéréssel, hogy szaladjak be az irodába a munkavállalói papírjaimmal és a szerződésemmel, amit egykor Brandonnal kötöttem, úgyhogy a kislány nagyjából egy órára egyedül marad otthon, de miután sokadjára a lelkére kötöm, hogy ne engedjen be senkit és ő se menjen házon kívül, majd megkapom a saját leszidásomat is azt illetően, hogy miért akarom rázárni a lakást, C végül megnyeri a csatát: a cipőmet felkapva és a mappát kézhez fogva autóba pattanok, és rövidesen már az irodaház parkolójában is vagyok. Kicsit elhúzódik az ügy, másfél órát vagyok el, de hamarosan elszabadulok Brandontól, és már sietek is hazafele. Az ajtón belépve azonban rendesen megdöbbenek. A lakást finom illatok lengik be, az orrom egyből a konyhába vezet, ahol Cady nekem háttal áll a tűzhelynél, és kezén a hatalmas tepsifogóval éppen kiveszi a forró ételt a sütőből. Elkerekedett szemekkel pakolok le a pultra, és összefűzöm karjaimat a mellkasom előtt.
- Wow, hát te mit kotyvasztottál?
Kérdésemre úgy pördül meg a tengelye körül és kap szabad kezével a szívéhez, mintha minimum tarkón sikította volna valaki. Az égnek emeli a szemeit, amikor végül meglát, és a főzőlapra teszi a tepsit, amiben fűszerezett krumpli illatozik. Kell pár pillanat, mire C megszólal, de én türelmesen kivárom, csípőmmel a pultnak dőlve.
- Tudod, ma van anyu szülinapja, és elgondolkodtam...
- Ma született? Jajj, miért nem mondtad, kicsim? – szorul el a torkom a lány kicsit könnyes szemeit nézve, és ösztönösen karjaim közé zárom, mintha ezzel bármit is elérhetnék.
- Mert... mert nem is tudom, miért... de Ava, én nagyon szeretlek! – szakad ki belőle hirtelen, és úgy tűnik, egészen megkönnyebbül vallomása hatására, mely engem is meglep. – Most is úgy reagáltál a gyengeségemre, mintha csak az anyám lennél! Köszönöm, hogy szeretsz, legalábbis remélem, hogy így van – húzza óvatos mosolyra rózsaszín ajkait. Finoman meglököm a fejét; ne marháskodjon már! – Befogadtál. Nekem ennyi is több lett volna, mint elég, de te úgy nevelsz, mintha tényleg a családodba tartoznék. Bevontál a baráti körödbe, elvittél Olaszországba, amiről soha még csak álmodni sem mertem volna, és én szörnyen hálátlannak érzem magam azért, mert úgy érzem, nem tudom mivel meghálálni. Úgyhogy elmentem vásárolni a tegnap megkapott fizumból, és csináltam vacsit, amiről remélem, finom lesz... de te tanítottad a receptet, szóval, ki tudja – rántja meg vállait, mint aki nem tudja, reménykedjen-e bármi jóban.
- Köszönöm, CC! – szólítom teljesen meghatva azon a nevén, amit még a bátyáim ragasztottak rá.

- De miért mentél el egyedül a boltba?! – kapom fel a fejem, amikor már az asztalnál ülünk egymás mellett, a gőzölgő, illatozó tányéraink felett. Az információ ekkor érkezik meg először hozzám, és mint a gutaütés, úgy lök rajtam egyet. – Rengeteg ember van az utakon, a környék elég forgalmas! Bármi történhetett volna, Istenkém – kerekednek el a szemeim, ahogy belegondolok az eshetőségekbe.
- Látod? Úgy viselkedsz, ahogy egy anyának kellene... – Látom, valamit mondani szeretne, de valamiért nem meri. Szoknyájának alját gyűrögeti, teljes testével felém fordul a széken, úgyhogy hasonlóan cselekszem. Biztatásképp a kezéért nyúlok, és összefonom ujjainkat. – Oké, szóval ne legyél mérges, de megtaláltam az örökbefogadási papírokat.
Elakad a lélegzetem, a szívverésem hirtelen őrült vágtába kezd a mellkasom ellen.
- És? – lehelem.
- Tényleg szeretnéd, ha örökre veled maradnék?
- Ez minden vágyam, Cady. Nem is lehetnék boldogabb... csak valahogy sosem találtam meg a megfelelő pillanatot arra, hogy megkérdezzem, te mit szólnál hozzá.
- A tegnap esti imádkozásnál úgy éreztem, anya azt üzeni nekem, hogy a létező legjobb helyen vagyok. Tudom, hogy igaza van. Isten nemhiába küldött pont hozzád.
- Édesanyád rendkívül jó ember volt, igaz? – kérdezem, azonban inkább hangzik kijelentésnek, lévén, biztosan tudom, hogy igazam van, és közben dagad a mellem a büszkeségtől, amiért CC minden este letérdel az ágya mellé, és elmormol egy imát. Csodálatos nagylány, és bár tényleg nem én vagyok az anyja, mégis anyai büszkeség ragad el, s nem is enged egy darabig.
- Igen – súgja – Sosem szeretném elfelejteni.
- Nem is kell, drágám. Nem tervezem, hogy a helyébe lépek. Pontosan tudom, mennyre lehetetlen, hidd el. Nagyobb voltam már, amikor én elveszítettem az anyukámat, de soha senki nem tudta pótolni, bár igaz, nem is próbálták. Tudom, mi a feladatom. Az, hogy veled legyek, és büszkévé tegyük mindkettőnk anyukáját.
- Örülnék neki – biggyeszti le ajkait, miközben kék íriszei megtelnek könnyekkel. Én is hasonló helyzetben vagyok, szívem vad pam-pamba kezd – még nagyobba, mint ahogyan eddig vert a mellkasom ellen.
- Segítünk egymásnak ebben?
- Rajtam ne múljon! – szakad fel belőle a sírás, és örömkönnyek szánkáznak végig szép arcán, miközben a nyakamba kapaszkodik. Ajkaim remegnek a visszatartott sírástól, de hamar megadom magam az érzéseimnek, melyek átveszik testem felett az uralmat, és régen érzett, teljes mértékű boldogságot, békét hoznak a lelkemre, testemre egyaránt.
Érzem, minden a helyén van az életemben, és nem is alakulhatnának jobban a dolgaim.
Ava Heart végre révbe ért. 

Harminckettő // Halálosan szerelmes voltam beléd

Sziasztok :) 

Íme egy teljes Hava Steart-rész, elejétől a végéig kedvenc párosunkkal. Inkább kicsit lelkizős, mintsem boldog vagy önfeledt, de majd megtudjátok, ilyenek is kellenek. Én nagyon szerettem írni, beleadtam minden pesszimizmusomat. Remélem, átjön majd.
Van néhány hírem is... azzal kezdeném, hogy miután ez a rész kikerül, megint nem lesz egy ideig semmiféle fejezet, mert szeretném befejezni a történetet, és utána felpakolgatni a részeket. Így elkezdhetném a másik sztorimat is aktívan vezetni, és értitek... Lezárhatnám. Úgyhogy megírom a maradék tizenkettő részt, ami epilógussal együtt tesz ki ennyit, és ha ez sikerül, szerintem napi szinten felpakolgatom majd. Sietek, hogy minél előbb eljuthassak odáig, viszont mivel még elég sok mindennek kell megtörténnie, lehet, eltart egy ideig, és emiatt türelmeteket kérném. :) Párban jár a dologgal, hogy a Bittersweetre (Liam Payne AU) sem kerül ki addig rész. Nézzetek be, olvassátok el az eddigi részeket, mentsétek le az oldalt vagy tudom is én, csak ne maradjatok le, mert az ottani folytatásban is történnek majd ám dolgok!!

Jó olvasást, és köszönöm, hogy itt vagytok! A támogatásotok rengeteget jelent. <3

***

Nem egyszer eszembe jutott már, milyen érzés volt anno egy buli után hazamenni egy olyan nagyszerű fiú, mint Harry oldalán. Hogy tudtam, volt, aki vigyázzon rám, és aki nem hagyta volna, hogy bajom essen. Harry sosem ivott, mert nem érezte szükségét – vagy ha meg is tette, akkor sem öntött fel annyira a garatra, mint például én, már az esetek többségében.

Nos, jelen esetben más volt a helyzet, mert most, miután elhúzódom Harrytől és kábán, résnyire nyitott szemekkel és elnyílt ajkakkal lesek fel ugyancsak a szervezetébe juttatott, nem kevés mennyiségű alkoholtól csillogó szemű smaragdjaiba, nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mégis hogyan fogom tudni ezek után elviselni magamat.

- Um, én…

- Én is sajnálom, igen – nyögöm elkerekedett szemekkel, amikor is valaki teljes erejéből a vállamnak ütközik. Megtántorodom, és ösztönösen Harry karja után kapok, aki ugyanígy reagál, és a derekam után nyúl. Harry az ismeretlen alak után szól, miszerint jobban tenné, ha figyelne, mekkora tahóként viselkedik, és hogy kinek megy neki, így pedig már egy egyszerű „bocsi” is megtenné. Persze nem érkezik választ, csak jónéhány, körülöttünk vonagló ember figyelmét sikerül felkeltenünk a kis akciónkkal, viszont jelenleg ez a legkisebb gondom. Forog velem a világ, és elemi erővel küzdök az ellen, nehogy összerogyjak.

- Hazakísérlek, jó? – kérdezi, és hideg tenyerét tarkómra simítja. Ösztönösen felnyögök a jó érzésre, és kicsit hátrébb nyomom a fejemet, majdnem dorombolni is elkezdek.

- Még mindig nincs kocsid, nem? Én a többiekkel jöttem, de tuti, hogy ők is ittak… talán már itt sincsenek. Harry, mire én innen hazaérek, háromszor is be fogok aludni! – nyögök fel panaszosan.

- Az kemény – dünnyögi – Figyelj, merre van a cuccod? Hol ültetek? Talán ott van az a két nyálgép meg Veronica is.

- Caleb, Skye és Ronnie? Oh, nem – dalolom gyorsan forgó nyelvvel. – Nem tudom, amúgy… Nyilván nincsenek itt. Ha hazamentek, akkor majd csak találkozunk valamikor, ha itt vannak, szintúgy…

- Avie, ha a barátaid itt hagytak, miközben jó, hogy még nem hánytál, akkor jobb lenne, ha nem találkoznál velük többet!

Felhorkanok, és próbálok egyenesen a szemeibe nézni. Dübörög a fülemben a vér és kicsit remegnek a térdeim, úgyhogy eltelik egy kis időbe, mire már nem négy borostyánszínű szempár próbálja kitalálni, mit is szeretnék tulajdonképpen, csak kettő. Elég sok energiámat el is veszi, viszont mire eljutok oda, hogy megharagudjak vagy ne, már elfelejtem, mit szerettem volna mondani.

Oké, Ava, nem kell ragozni. Értjük mi, kissé becsíptél.

- Hol van az asztalotok? – próbálja túlkiabálni a basszust, ami már a mellkasomban dübörög.

- Um, tudja a jó ég… valahol oldalt, egy nagyobb boxban voltunk. Ott volt a kabátom meg a táskám is. Oh, Cal-baby tárcája is!

- Cal-baby? – kérdez vissza mély hangon, szinte már ijesztő tónusban megszólalva. Vajon mi zavarhatja?

- Aha – bólogatok. – Uh, Haz, figyu’…

- Megvan – szakítja félbe a mondandómat, és a vállára csapja a táskámat, míg a vállamra teríti a dzsekimet. Abban a pillanatban, ahogy ez megtörténik, egyből húsz fokkal melegebb lesz. Ha jól fog az agyam, talán elsuttogom a tulajdonost – és azt, aki a hőszabályzót kezeli – valami nem túl kellemes vidékre. – Gyere, menjünk – kap fel hirtelen a karjaiba. Felnyikkantok a hirtelen pozíció váltásra, utána azonban idétlenül vihogni kezdek.

- Banyek, Haz… így kellett volna átvinned a küszöb fölött, ugye? Ajh, tetszik ez a póz, kár, hogy nem élhettem át.

- Csak ezt bánod abban, hogy végül nem házasodtunk össze?

- Nos, Vegas csak egy köpésnyire van…

- Igen, mint ahogy az elmegyógyintézet is! Ava, az előbb megcsókoltalak, most hazaviszlek, és hulla jól el kéne beszélgetnünk csak azért, mert bulizunk, miközben azt sem tudom, merre vagyok arccal, hogyan jutunk haza, és hogy te erre emlékezni fogsz-e majd reggel!

- Persze, hogy emlékezni fogok. Miután LA-be jöttem, és átestem a műtéten, borzasztóan leittam magam. De láss csodát… mégis emlékszem az elő-nászéjszakánkra.

Látom, még így, a sötétben is képes vagyok kivenni, ahogy megugrik az ádámcsutkája, és akadozva szívja be a levegőt. Reakciója elbűvöl. 

- Ezt ne most beszéljük meg.

- Miért, mikor kéne?

- Amikor józanul fogsz majd gondolkodni.

Megforgatom a szemeimet, miközben fejemet kemény mellkasának döntöm, és sóhajtok egyet. Hihetetlen erejű álmosság kap el.

- Ja, mert te nem it-ittál semmit, m-mi? – Egy-két helyen beletörik ugyan a nyelvem a mondandómba, de kitartóan szájalok, szemhéjam le-lecsukódik, és hangom sem több, mint suttogás, Harry mégis meghallja. Ez lehet a szuperereje. Hogy mindig figyel rám, már az ősidők óta.

- Egy whiskeyt ittam össz-vissz, és tudod, hogy bár soha nem részegeskedem, de elég magas az ingerküszöböm.

- Nagy szavak, Styles. Nagy szavak.

Őszintén szólva halvány lila gőzöm sincs arról, mégis hogyan kerülhettem haza, de megtörtént. A házunk előtt állunk a pázsiton, immár a saját lábaim tartanak, és a fejemet Harry bal karjának döntve várom, amíg a fiú kitúrja a lakáskulcsot a táskámból.

- Köszönöm, am-amiért hazahoztál, Harry. Tényleg.

- Nem hagyhattalak csak úgy ott…

A friss levegő miatt kicsit már tisztább az agyam, legalábbis nem olyan elködösült attól a sok-sok alkoholtól. Mint egy kiadós eső utáni reggel – borús még, és érződikde legalább már látod a kiutat.

- Azon gondolkodtam, hogy maradok egy kicsit, és beszélgethetnénk… – folytatja szinte levegővétel nélkül.

- Felőlem – rántom fel a vállaimat. – De csak akkor, ha megint átviszel azon a tetves küszöbön.

- Ejnye, Heart. Stílus!

- Hey, egy „Styles” vezetéknévvel rendelkező gyerek nekem ne beszéljen nekem holmi „stílusról” – kacagok fel hátravetett fejjel, miközben ismét a levegőbe kerülök, és összekulcsolom a bokáimat, amint Harry beoldalaz velem a lakásba. Ügyeskedik egy darabig, mire be is tudja csukni az ajtót, majd ledobja a táskámat a pultra, és igyekszik nem rálépni Darrenre is, aki boldogan és kíváncsian csahol a lábai mellett, előtt, között… egészen a régi önmagamra emlékeztet.

- Kanapé jó lesz, köszi – dünnyögöm, és arcomat a pólójába fúrom. Döbbenet, de még így, a nagy partizás után is megmaradt az a tipikus Harry-illata, amit annyira imádtam. Régen megesett, hogy az ő tusfürdőjével mosakodtam meg, vagy befújtam a párnámat a parfümjével, amikor messze volt tőlem. Igen, tényleg megszállott voltam.

Harry csupán annyit mond, „mhm-hmm”, és a nappali felé indul. Ezt még így, látatlanban is meg tudom állapítani. Lassú léptekkel megkerüli a kanapét, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedik. A rekamié jobb oldalára ül, szorosan a karfa mellé, úgyhogy még mindig lehunyt szemekkel kikecmergek az öléből, és áthúzódom a bal oldalra. Fejemet hátrahajtom és felhúzom a térdeimet magam elé. Egyik kezemmel átkarolom a térdemet, míg a másikat az állam alá teszem, és összegömbölyödöm. Hasogat a fejem.

- Merre vannak a gyógyszerek? – érkezik az óvatos, halk kérdés. Felsóhajtok, amint felnyitom a szemeimet és annyit motyogok, „első konyhaszekrény jobbról”, Harry pedig már ugrik is. Egy Aszpirinnal tér vissza egy pohár víz társaságában, amit amint kézhez kapok, máris beveszek. Amíg várom, hogy hatni kezdjen, felerősödött „Harry-radarjaimmal” érzékelem a fiú közeledését, plusz érzem azt is, ahogy besüpped mellettem a kanapé. Nem habozok, a vállára hajtom a fejemet, és már éppen megbánnám, hogy ilyen közel engedem magamhoz, és hogy ezzel csak belerondítok a fogadalmába, miszerint hűséges lesz a Kendallhoz fűződő jegyességéhez és magához a lányhoz – de ha már itt tartunk… az a soha meg nem ismétlődhető csók már megadta a kezdőlöketet –, amikor Harry hatalmas kezét a térdemre simítja, és lassú mozdulatokkal, körkörösen simogatni kezd. Elmosolyodom – régen, amikor esténként leültünk a tévé elé, vagy csak simán egymás mellé kerültünk, mindig így ért hozzám, már először. Megfogta a térdemet. Próbálok nem olyan nagy feneket keríteni a dolognak, de az emlékek súlyos sziklaként nehezednek a vállaimra. Hirtelen Atlasszá válok.

Remélem, hogy az este azon részét reggelre, vagy rendben, délutánra el fogom majd felejteni. Néha azért nem olyan rossz dolog az a másnaposság… megkapom a büntetésemet. Ezt még így, pityókás hangulatomban is fel tudom mérni.

- Miről akartál beszélgetni, Harry? – kérdezem pár perc elteltével, tényleg nem emlékszem, mit mondott, miért jön be hozzám. Harry, mintha csak jól átgondolná szavait, ugyancsak egy kis idő elteltével válaszol.

- Rólunk. A múltunkról. Kettőnkről.

- Oh, a keménymag?

- Tépjük le a sebtapaszt, ja – nevet fel halkan, és kicsit megszorongatja a térdemet, majd mintha csak megijedt volna, és kitérőt keresne, így szól. – Amúgy, tetszik a gatyád. Nem tudom, mondtam-e már, de van egy sellő-tetkóm, ami valami ilyesmi kaliberű.

- Be voltál baszva, amikor varrattad? – találgatok egy sunyi mosollyal az arcomon. Állapotomhoz hozzátartozik a csúnyabeszéd. Ezt még nem tudtam levetkőzni.

- Nem – nevet fel – Tökéletesen magamnál voltam, amikor varrattam, de nem is bántam meg.

Ismét csend következik, viszont durva, hogy egyáltalán nem érzem magam feszengve miatta. Pedig úgy kellene… és mégsem!

- Egyébként… mi történt azután, hogy eljöttem Angliáb?

- Sötétség. Csend. Soha meg nem tapasztalt mélység. Megdöbbentett, milyen hirtelen eltűntél, és hogy milyen hirtelen süppedtem negyvenszer olyan mélyre, mint amennyire te egykor felvittél. Nem fogadtam el a segítséget, meg akartalak találni, szinte már megszállott módon. Sokszor megkaptam, hogy már beteges volt, mennyire a múltban éltem, miközben megpróbáltam túltenni magam a csalódáson, és azzal éltettem magam, hogy egyszer majd jobb lesz. Viszont, mivel nem tudtam az okokat, egyszerűen elképzelhetetlennek találtam, hogy ez valaha is megtörténhessen. Utána azonban… nem is tudom, mikor, hogyan és miért, de már nem kötötte le minden idegszálamat az, amint kiszaladtál a templomból. Csak azon filóztam, mi lesz velem, velünk a jövőben. – Ehhez semmit sem tudok hozzászólni, minden egyes betű, amit csak ki akarok ejteni, a torkomra forr. Lehet, hogy a helyzet komolyságának köszönhető, de mintha fokozatosan ki is józanodnék, és egyre nagyobb az agyam befogadóképessége. Már nem pörögnek le a régi mesefilmek a lelki szemeim előtt, mindinkább az, milyen volt az oltár felé sétálni, tudva, egy héten belül már időpontom is lehetne egy amerikai magánorvosnál. Pro és kontra listát állítottam az agyamban, vajon sikerülne-e megoldanunk, vajon lehetnék-e én az az egy a százból, aki igenis túléli a méhen kívüli terhességet, azonban az akkori agyammal nem voltam képes felfogni azt az erőt, amit Harry szeretete jelentett és adott. Ingyen, bérmentve és kamatmentesen. Gyenge és gyáva voltam egyszerre.

Végül mégis megpróbálom szavakba önteni gondolataimat. Nem húzódom el Harrytől, a fejem változatlanul széles vállán pihen, és hangom alig üti meg a suttogás mércéjét. Olyan, mintha az utóbbi néhány órára – órára? – hangtompítót szereltek volna.

- Nem tudtam elképzelni, hogy elhagyjalak, de azt sem, hogy veled maradjak. Én… én nem akartam bántani senkit és semmit. Csak csendesen ki akartam osonni a hátsó kapun, mindenféle ceremónia és következmény nélkül, hogy aztán meg se álljak az óceán túlsó partjáig.

- Sajnálom, amiért ilyen helyzetbe sodortalak, Ava. Igazán.

- Már miért kérsz bocsánatot?! – kerekednek el a szemeim. – Ne bohóckodj már, Styles!

- Ne felejtsük el, eléggé nagy részem volt abban, ami történt – néz rám jelentőségteljesen, majdnem kitekeri a nyakát, hogy ez megtörténhessen. Megforgatom a szemeimet, és igyekszem nem észrevenni azt a kis, perverz utalást, amit elejtett.

- Oh, hidd el, élénken emlékszem rá – dünnyögöm. Különös, mert nem érzem úgy, mintha ezt a fajta fizikai kontaktust mindenféleképpen újra akarnám élni, legalábbis Harryvel. Persze érzékelem, milyen eszeveszett jóképű, és hogy szerencsés az a nő, aki mellette aludhat el, azonban nem gondolom, hogy annak a személynek valaha is át kellene, hogy vegyem a helyét. Hirtelen kólint fejbe a felismerés: csak alkohol hatása alatt állva érzek szexuális vonzalmat az exem iránt? Már nem kötnének hozzá érzelmek? Talán a pszichológusom tényleg hatalmas fejlődést ért el nálam… de mennyiben érvényesül a mondás, miszerint mindig a részeg tag a legőszintébb személy?

- Hey, Ava, figyelsz? – ér Harry az arcomhoz finoman, gyengéden elsimít egy tincset a szemem elől. Egyből felráz.

- Mmm-hm? Bocsánat, elgondolkodtam.

- Semmi baj, csak azt kérdeztem, hogy vagy. Mármint, nem olyan értelemben, hogy fáj-e a fejed, meg ilyenek, mert persze az is érdekel, csak érted… általánosságban. Hogy haladsz a karrierben, szerelemben… ilyenekben? – kérdezi óvatoskodva.

- Oh, a karrierem… Hát, szeretem csinálni. Élvezem, hogy én dirigálhatok, legalábbis megadott keretek között. Mindig is ezt akartam csinálni, azt hiszem. A szerelmi életem pedig… – hagyok egy pillanatnyi szünetet magamnak. Nem attól félek, hogy milyen lenne erről beszélgetni azzal, akibe egykor olyan nagyon bele voltam zúgva… inkább csak nem tudom, hogyan fogalmazzam meg mindazt, ami bennem kavarog, mivel még azt sem tudom, egyáltalán mi zajlik le a szívemben. – Harry, én nem tudom. Van egy olyan személy, akivel jelenleg olyan szinten állok, hogy el tudnék vele képzelni valamit, ami több, mint barátság… de nem hiszem, hogy képes lennék eléggé nyitottnak lenni hozzá. Halálosan szerelmes voltam beléd, Haz – térek vissza a becézéshez, csak hogy elvehessem az élét a szavaimnak, na meg, hogy egy kellemesebb hangsúlyt üthessek meg, ami miatt talán a folytatás is kedvesebb lesz. – Évekig, betegesen, őrülten szerelmes voltam beléd. Kínzott a fájdalom, hogy elvettem tőled egy olyan dolgot, amiért, akiért mindig is áhítoztál, csak azért, mert selejtes a testem… Nem tudtam beletörődni. Rettegtem az újratalálkozástól, mert féltem, nem bírnám ki. Elveszítettem a hitemet, a boldogságomat. Nagyjából fél éve kezdtem csak regenerálódni, persze tudat alatt. Fél éve, hogy elkezdtem azon gondolkodni, mit szeretnék magamnak a jövőmben, mert én vagyok a fontos, a saját érzéseimmel és lelki békémmel kéne foglalkoznom, nem? – Harry határozottan bólint, miközben nem is kérdésnek szántam. – Mióta eljöttem Londonból, nem is éltem igazán Los Angelesben. Pedig már ez az életem. Nem tudom, hogyan tudnék szembenézni Aggyékkel vagy Anne-ékkel, de azt hiszem, ez egy olyan lépés, amin mindenféleképpen át kellene még esnem ahhoz, hogy elmondhassam, végleg lezártam magamban.

Amikor végzek, kíváncsian lesem a reakcióit, még úgy is, ha addig a pontig is alulról bámultam a állkapocscsontját, amit egykor annyira, de annyira imádtam. Fizimiskája pár pillanatig elkínzott képet ölt, de nem tervezek szabadkozni. Nem sajnálom, hogy végre őszinte voltam, mint ahogyan azt sem, hogy ő is továbblépett. Legalább magunk mögött tudjuk hagyni a múltat. Talán még barátok is lehetnénk…

- Aggyék elköltöztek Skóciába – válaszolja végül. Majdnem felnevetek azon, hogy tényleg ez lenne a válasza mindarra, amit az előbb olyan hosszasan kifejtettem? Kitártam előtte a szívemet, ilyen őszintén még sosem nyíltam meg, legalábbis neki. Az utóbbi időben. De nem mondhatok semmit, mert jobban tudja, mi van a tulajdon nagyszüleimmel, mint én magam, úgyhogy semmi jogom számon kérni ezt a kisfokú érdektelenséget.

- Az jó. Skócia szuper hely, remélem, boldogok ott.

- Beszéltem nemrég papáddal. Ő azt reméli, te is az vagy itt. Igazán.

- Wow, ti szoktatok beszélgetni? – hőkölök hátra őszinte döbbenettel. – És?

- Mi és? Jóban voltunk anno is, és most is. Nem változott semmi. Elmondták a véleményüket, de azt is, hogy nem kívánnak semmilyen „párt” mellett lecövekelni, mert tudják, milyen haragtartó tudsz lenni…

Önkénytelenül felnevetek.

- Én? Haragtartó? Nem is tudom, miről beszélsz…

- Oh, kérlek – nevet fel öblösen. – Valld csak be. Őrülten pipa tudsz lenni, két nanomásodperc bőven elég ahhoz, hogy valakit örökre elátkozz. Meg az anyját is, oh igen!

- A régi Ava talán. Ez – bökök a mellkasomra -, na ez az Ava már nem.

- Szörnyű, hogy így állunk. Előtte és utána? Horgasztó – rázza a fejét lemondóan, azonban nem kívánja hosszabban kifejteni a dolgot. A kíváncsiság viszont nagy úr. – Mi előtt és mi után?

- Utánad – nyögöm ki.

Harmincegy // A szájának whiskey íze van

Sziasztok :)

Sajnálom az ismételt csúszást, úgy volt, még el tudok vele készülni időben, de csomó dolog közbejött. Viszont omg, köszönöm az előző rész alá érkező kommenteket, borzasztóan fel tudtok velük dobni, el sem hiszitek!! A megtekintésekről nem is beszélve! Igyekszem válaszolni rájuk, de valamiért mindig elolvasom, és annyira örülök a fejemnek, hogy elfelejtek válaszolni :(
Btw Bea annyira gyönyörű a képen, omg. Imádom a csajt, és most jött ki az új száma, mindenféleképpen hallgassátok meg: ×××! És kukkantsatok át a másik oldalamra is, amin ugye egy Liam Payne AU fut. Várom ott is a kedves érdeklődőket! ;) A rész pedig... Igazán megszokhattátok már tőlem, hogy tudok én mocsok lenni, ha nagyon akarok, márpedig én nagyon az akarok lenni! Úgyhogy íme egy extra hosszúságú rész, jó sok karakterrel, elég sok utalással, három napi munkával és egy hatalmas, bazinagy (ejnye!!) csattanóval! :D

Jó olvasást, a sulihoz pedig kitartást, mindjárt itt a jól megérdemelt szünet! <3

A délután remekül telik, hiszen nagyszerű idő van, és én együtt töltöm a napomat azokkal az emberekkel, akiket a legjobban szeretek. Még jobb kedvem lesz, amikor Kendallel is sikerül pár szót váltanom – úgy, hogy közben nem érzem azt az eleinte jelenlévő feszült légkört, amit bár próbáltam figyelmen kívül hagyni, de nem nagyon sikerült. Mostanra viszont, hogy már ő is feloldódott, valahogy máris sokkal kellemesebb, főleg, hogy már Harry sem hajol az arcunkba, hogy ellenőrizze, mégis mi az, amiről olyan hosszú ideig el tudunk beszélgetni, ugyanis a bátyáim sikeresen lefoglalják a figyelmét. És ez szuper, mert csupán halványan kellett utalnom e szándékomra, miszerint jó lenne, ha kicsit elvinnék a közelemből a srácot, és ők máris teljesítették.

- És, milyen Harry-vel? – kérdezem őszinte kíváncsiságtól felspannolva Kenndaltől. A lány halkan nevetve rázza meg a fejét – barna haja követi a mozdulatot.

- Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy tökéletesen tisztában vagy a válasszal – tér ki az eredeti kérdésem elől, de be kell látnom, hogy abszolút igaza van. Színtisztán emlékszem minden egyes közösen eltöltött pillanatunkra – nos, néhányra még élénkebben is, mint kéne. Az arcpirító részek valahogy beleszőtték magukat az agyamba… Viszont ez már csak mosolyra fakaszt. Őszinte hálát érzek azért, mert volt esélyem megtapasztalni, milyen az élet egy olyan sráccal, mint Harry Edward Styles, és valami furcsa okból kifolyólag nem érzek féltékenységet azért, mert az élet, a sors vagy bármi, amit ezért felelőssé lehet tenni, megadta ugyanezt az esélyt Kendallnek is. Egyszer majd jön valaki, akit ténylegesen nekem szántak a Fentiek – nem, nem a dolgozói emeleten tevékenykedők –, aki majd pont ugyanúgy elcsavarja a fejemet és elködösíti az elmémet, mint ahogyan Harry mindig is tette, csupán a kisujját megmozdítva. Azokkal a zongoristaujjakkal egész élete során csodákat művelt.

Késő van már, amikor a társaság úgy dönt, ideje lenne elindulni, habár aránylag nagy vita alakul ki azt illetően, hogy folytatódjon-e az este, vagy nem. Mivel biztos vagyok abban, hogy Cady-t nem viszem magammal egy szórakozóhelyre, ezért én szinte egyből kijelentem, hogy mi nem csatlakoznánk, viszont meglepő, ki az, aki egy szempillantás alatt ellenem szól.
- Én majd elmegyek a többiekhez, úgyis régen láttam már Rachelt – érvel az egyik barátnője mellett.  Amikor elkerekedett szemekkel nézek rá, már magyarázkodik is. – Tudod, vörös hajú, bamba lány...
Megrázom a fejemet, és nem csak azért, mert gőzöm sincs, mégis kiről beszélhet.
- Felelősségteljesebb vagyok annál, hogy lepasszoljalak, csak mert én bulizni akarok menni. Ami amúgy nem is igaz! – szólalok fel hirtelen kétszeres hangerővel. – A legutolsó próbálkozásom is milyen jól sikerült, nem igaz? – sandítok fél szemmel Harryre, aki ugyancsak engem néz. Amikor pillantásunk összekapcsolódik, valami különös okból kifolyólag mindketten elmosolyodunk.
De hülye lennék, ha azt mondanám, hogy csak az emlék hatására, mert ezt a kifejezést általában a pozitív dolgoknál szokták alkalmazni.
- De én totál rendben vagyok ezzel – állítja Cady, és olyan érzésem támad, ez a kislány bizony nem fogad el nemet. Már éppen válaszolnék, hogy azért csak megpróbáljam, amikor ő gyorsan folytatja. – Mostanában folyton feláldozod magad értem, pedig semmi szükség rá, tényleg. Fiatal vagy, egyedülálló és gyönyörű. Én meg szeretlek, és Rachelt is, bár nagyon sokszor marhára idegesítő tud lenni...
- Te is – nevetek fel elérzékenyülve, és a vállánál fogva magamhoz húzom a lányt, aki az ölelésembe simul. Cady éppen olyannyira törékeny, mint amennyire okos és egy kész nagylány. Az édesanyja nagyszerű munkát végzett vele addig, amíg meg volt rá az esélye. Csak remélem, hogy innentől kezdve tőlem is eltanul egy-két dolgot, de lehetőleg csak jókat.
Azt sem tudom, mit csinálnak a többiek, mert csak arra tudok gondolni, hogy amint hazaérünk, és mindketten tiszta fejjel le tudunk ülni a kanapéra, én felteszem neki a nagy kérdést: hogy a nevemre vehetem-e. Hogy szeretne-e a lányom lenni, mármint törvényesen. Eleget vártam. Ő is eleget várt.
Miután eldobjuk Cady-t a központba, a parkolóban megállva egy kisebb kört alkotunk, és mindannyian úgy döntünk, semmi értelme hazamenni és átöltözni, nem akarjuk húzni ezzel az időt, szóval számba vesszük a lehetőségeinket. Kevesebben vagyunk ugyan, mint az ebédlőben, mivel Eaton levált tőlünk rögtön azután, hogy átléptük a küszöböt, Liam eldobta Sophiát egy találkozóra, Harry pedig hazavitte Kendallt.
- Szerintem a Draytonst egyből lehúzhatjuk a listáról – szólal meg Ronnie, és jobbról belém karol. Mosolyogva döntöm a fejemet a vállára, és másik kezemet az övére teszem, amivel az én jobbomat fogja.
- Támogatom – nevetek fel halkan. Nos, bevallhatom, hogy az az éjszaka nem tartozik a legkedvesebb emlékeim közé. Talán senki sem fog megharagudni rám emiatt.
- Én is – vágja rá Andy ingerülten. – Az a gerinctelen, mocsok gennyláda...
- Jó, elég – állítom le, mielőtt még nagyon belelendülne az apánk mocskolásába. Arra igazán nincsen szükség. Úgyhogy inkább terelem a témát. – Milyen jó helyek vannak még LA-ben?
A társaság szinte teljesen egyszerre hördül fel.
- Avie, LA a bulizás, a fiatalok városa, szinte mindegyik sarkon találhatsz egy dugig tömött placcot, szinte még csak keresgélned sem kell! – szólal meg Caleb kissé szemrehányóan, mire megforgatom a szemeimet.
- Jó, valaki nem tölti minden idejét ilyen, és ehhez hasonló helyeken!
Megdöbbentő, de Skye az, aki szükségesnek érzi azt, hogy ezen a ponton belém kössön.
- Pedig jobban tennéd! Fiatal vagy, dögös és egyedülálló. Más már régen élt volna a lehetőséggel! – mondja olyan elánnal, hogy majdnem el is hiszem, igaza van.
Utána viszont el kell gondolkodnom azon, hogy vajon tényleg így van-e. Hiszen nem tartozom senkihez, a magam ura vagyok, hetente háromszor eljárok edzeni és tényleg fiatal vagyok még ahhoz, hogy otthon éljem le az életemet, a négy fal között, mint valami öregasszony.
Úgyhogy végül én vagyok az, aki dönt.
- A Kinley tökéletes lesz nekünk.

Nagyjából húsz percünkbe telik odaérni, az utat marháskodással töltjük. Skye nem tudja nem a felsőmet bámulni, persze azért közben a vezetésre is koncentrál, mert még egyikünk sem tervezi, hogy meghal. Mayna e tettét végig egy igencsak perverz, huncut arccal kommentálja, viszont ő is belátja, hogy tényleg jól áll.
- Ugye, milyen dögös barátnőm van? – hajol be középre az első ülések között, és a könyöklőre támaszkodik. Skye rápillant a válla fölött, és rózsaszín ajkát apró mosolyra rántja, miután végigszántja alsó ajakpárnáját a nyelvével. Nem mond semmit, viszont Maynes-nek ez is egy válasz, mert nem hajlandó csöndben maradni. – Rajta kell majd tartanunk a szemünket, mhm?
- Inkább te vagy az, aki felügyeletre szorul, kislány! – röhög fel öblösen Caleb a mögöttem lévő ülésen. Mayna felhorkant, és visszahúzódik Skye mögé. A visszapillantóból látom, ahogy lábait Caleb lazán ölébe pakolja, bokáit ödszekulcsolja, hátát az ajtónak veti, ujjaival az ölében játszik, de nem mond semmit. Legalábbis hozzánk nem ér el egyetlen árva szó sem.
Skye kényelmesen elhelyezi a könyökét a támasztón, én pedig leutánzom a mozdulatait. Kezeink összeérnek, és ez valahogy nyugtató hatással van rám.
Harry-vel, Liammel és Niallel a Kinley előtt találkozunk, a bátyáimmal egyetemben, akikkel pedig Ronnie is együtt jár. Boldogan ugrálok feléjük a szemben lévő járdára a parkolóból, majd amikor látótávolságon belül kerülök, és Niall kiszúrja, hogy ott vagyok, kitárja a karjait, nekem pedig nem is kell több. Futni kezdek ugyancsak szélesre nyitott karokkal, laza anyagú dzsekim mellettem lebeg, a szellő az arcomba és a hajamba kap, és aztán végre elérek a sráchoz. Úgy ugrom neki, mintha az életem múlna rajta, vagy mintha most látnám mondjuk egy háború után először, viszont nagyon régen öleltem már meg így, és éppen eléggé fel is vagyok spannolva ahhoz, hogy jogom legyen egy ilyenféle jelenethez. Lábaimat a dereka köré csavarom, karjaimmal a nyakát ölelem körbe, ő pedig a fenekemnél tart, nehogy leessek. Az egész helyzet olyan, mint amilyen Olaszországban is volt, és ezt valahogy imádom.
Egy halk, de annál feltűnőbb köhintést hallunk magunk mellől, és ez félreérthetetlenül Harrytől származik. Zavartan kászálódok le Niallről, aki hunyorogva pillant a zöldszeműre. Emberére talál, mivel Harry is ugyanúgy állja a pillantását, és nem úgy tűnik, mint aki annyira meg akarná adni magát az ír srácnak. Nem értem, mi folyik itt, de nem akarok közbeszólni, mert úgy vagyok vele, rendezzék le a hirtelen nézeteltérésüket, bármi is legyen az!
- Na, mehetünk? – kérdezi Harry mély hangján, miután szépen, komótosan elfordul Nialltől. A hangulat eléggé kínos, noha Mayna úgy vigyorog Aidan mellett ácsorogva, mintha valami iszonyat izgalmas és érdekfeszítő dolog történt volna. Mintha értené azt is, aminek abszolút nincs értelme. 

Harry lassan artikulálva beszél, minden betűt jól megrágva, viszont nekem még így is kétszer kell átgondolni, mégis mit mondhatott.
- Persze – bólintok rezignáltan, amint visszaérek a jelenbe, és én vagyok az első, aki belép a szórakozóhely ajtaján. Bent az előtérben asztalokat találok, a falakon poszterek különféle bandákról, gondolom, ők már felléphettek itt. A hely maga kissé olyan romkocsmás, a vintage hangulat érezhetően uralkodik, noha a reggie komoly ellenfélnek bizonyul. Egy fiatal lány ül egy oldalt lévő asztal mögött, arca tele van piercingekkel. A telefonján játszik, az jelenti az egyetlen fényforrást. Ronnie amint meglátja, már megy is érdeklődni, innen mégis merre kéne mennünk, míg én elindulok egyenesen előre, amerről a zajt hallom, feltételezve, ott lehet a buli, arra lehetnek az emberek. Nyilván nem a wc hangulatát akarják feldobni – nevetgélek magamban.
Lépteket hallok magam mögül, úgyhogy kicsit lassítok az egyébként is lassú tempómon, és bevárom a személyt, bárki is legyen az. Végül nem tudom, hogy meglepődjek-e azon, hogy Harry jött utánam, vagy sem, de időm sincsen ezen elgondolkodni, mivel egyből beszélgetést kezdeményez.
- Ugye most nem kell megmentselek? – kérdezi oldalra pillantva, arcán ravasz, mégis kissé tartózkodó vigyor csücsül.
Megforgatom a szemeimet.
- Akkor sem kellett volna – válaszolom hasonló stílusban.
- Igazán? Hagynom kellett volna, hogy az a seggfej megerőszakoljon? – kérdezi látszólag meghökkenve, hangja kissé megemelkedik.
- Az apámról van szó, Harry! – sóhajtok fel végül, amikor elérünk egy kétszárnyú, vaskos ajtóhoz. Két kezemmel lököm be a nyílászárót, de előtte még így szólok: – Ettől függetlenül marhára hálás vagyok a lovagiasságodért. Aznap a hősöm lettél, Styles.
- Csak aznap? – kérdez vissza pár pillanatnyi késéssel. Felé kapom a fejemet.
- Tudod, hogy nem. – Halványan elmosolyodom. – Egész életem során te voltál az őrangyalom. De hey! Épp eljött az ideje, hogy valaki mást is a szárnyaid alá vegyél.
Ezt követően célirányosan, válaszát nem megvárva megindulok egy oldalt lévő box felé, amiben így, első látásra mind el fogunk férni. Becsúszok az U-alakú bőrülés közepére, az asztallapra teszem a táskámat, és törökülésbe vágom magam. Harry a jobb oldalamra ül, és szótlanul várjuk, hogy a többiek is beérjenek minket. Az előttünk ringatózó testek sziluettje visszaverődi a falakon, rengeteg ember gyűlt ma itt össze, viszont ez most valahogy pozitív hatással van rám.
- Mi ez a gyászhangulat? Temetünk valakit? – kérdezi Caleb, miközben mellém csusszan. Pénztárcáját előhúzza a farzsebéből, majd a kezembe nyomja. – Eltennéd a táskádba?
- Persze – mondom. – Csak ne maradjon nálam!
- Nem tudom, mennyire leszünk az eszünknél a nap végére, de majd nagyon igyekszem! – teszi össze két kezét, azt hiszem, talán túl nagyokat ígérve. Nevetve paskolom meg a vállát.
- Oké, ki mit kér? – kérdezi Andy, két kezét figyelemfelkeltő szándékkal összecsapja. – Én állom az első kört.
- Uuu, akkor Tequila – csillan fel Ronnie szeme, és végül ketten indulnak meg a pult felé. Át kell verekedniük magukat egy jókora embertömegen, viszont amikor visszatérnek, két kisebb körtálcára pakolt pohárkával kérnek vissza. Egyesével lepakolják azokat mindenki elé, míg végül Andy felém nyújt egy üveges narancslevet.
Eltátott szájjal nyögök fel.
- Ne csináld már, Andrew! Csak azért, mert a húgoddal jöttél bulizni, az nem azt jelenti, hogy...
- Hogy mi? – kérdez vissza, bozontos szemöldökeit kíváncsian húzza fel. – Azt képzelted, hogy majd a kishúgomnak is ide fogom hordani a piát?
- Igen – vágom rá, de nem tehetek semmit sem, rendíthetetlennek tűnik, én meg hirtelen nagyon legyőzöttnek. Úgyhogy duzzogva emelem fel az üveget, és töltök az elém lehelyezett üvegpohárba az unalmas, narancssárga nedűt.
Egyszer csak jobb oldalról egy bökés érkezik a combomra, úgyhogy az államat az öklömre támasztom az asztal felett, majd úgy lesek le magam mellé. Harry a saját combja mellett, az ülésen, pont kettőnk között tartja a poharát, ami szinte teljesen tele van, talán még bele sem ivott. Ő is játékosra veszi a figurát, mivel ugyancsak felkönyököl az asztalra, és beszélgetésbe elegyedik a másik oldalán lévő Liammel, aki viszont egyenesen az én szemeimbe néz, mindennemű mosoly nélkül üzeni, milyen jól szórakozik a helyzeten. Viszont le kell lomboznom, mert kikapom Harry kezéből a poharat, és egy húzásra eltüntetem a Tequilát.  Kicsit hangosabban helyezem el a poharat az asztalon, mint kellene, és hátrahajtom a fejemet, ahogy szemeim ösztönösen lecsukódnak, és orrom is felhúzódik. Amint eltűnik a kellemes, habár égető érzés a torkomból, rendezem a vonásaimat. Egyből Liamre nézek, aki egyik szemöldökét felvonva, hitetlenül felröhögve fordul Andy felé, aki ugyancsak engem néz.
Igazából, már mindenki engem néz, viszont én csak megrántom a vállaimat, majd Harry felé biccentek a fejemmel.
- Ne rám legyél pipa, Andy-baby. Ő az, aki bajba kevert – árulom be Stylest könnyedén, mindennemű megbánást mellőzve.
- Hey, annyira azért nem ellenezted! – fordul felém teljes felsőtestével.
Felröhögök, és próbálom túlkiabálni a hangszórókból bömbölő basszust, amit szinte már a belsőmben érzek.
- Persze, hogy nem! Mivel én mindössze narancslevet kaptam! – mutatok rá a lényegre,

Fél óra elteltével már eljutok arra a pontra, hogy nem kell könyörögnöm a bátyámnak ahhoz, hogy bármiféle szeszesitalt is a szervezetembe juttathassak. Tudom, nem kellene az engedélye, mivel már elmúltam tizennyolc és huszonegy is, szóval már mindenhol legális lenne számomra a bulizás, de mégis bennem van az, hogy ő az idősebb, mégsem lehetek úgymond tiszteletlen vele szemben! 

Ezzel ellentétben Aidan van, hogy elém csúsztatja a poharát, amikor valamilyen csoda folytán Andy éppen nem engem mustrál, majd így szól.
- Nem akarsz táncolni menni? – próbálja túlkiabálni a zenét, amint a fülemhez hajol.
- Jössz velem? – kérdezem, és kifelé kúszok a boxból.
- Lejtsek erotikus táncot a húgommal? Baszki, wow, hogy nem jutott ez eddig az eszembe?!
Felröhögök, és a dzsekimet lekapva, a táskámra teszem azt, majd Aidanbe karolva a tömeg felé indulok. A többiek az asztalunk körül beszélgetnek, habár Niallt és Liamet a pultnál láttam talán utoljára.
Amint találunk magunknak egy megfelelő, és nem is annyira fulladásig tele levő helyet, egymásra vigyorgunk, és ezzel elszabadul a pokol. Nem ütemre táncolunk, amit csinálunk az tulajdonképpen még csak nem is tánc. Jól érzem, néhányszor meg is taposok egy-két embert, köztük a bátyámmal, majd később már Andy-t is. Nem sokkal később feltűnik Skye és Caleb, velük együtt pedig Mayna és Ronnie is. Egy kisebb kört alakítva őrülünk meg, és abszolút nem zavartatjuk magunkat. Végre felelőtlenül tudok röhögni. Végre fiatal vagyok. Végre megőrülhetek. Úgyhogy nem habozok, amikor Skye megkérdezi, hozhat-e nekem valamit, mert egyből lecsapok az alkalomra, sőt, még vele is tartok.
A hajam idegesítően tapad a tarkómhoz, úgyhogy felfogom a mindaddig a csuklómon lévő hajgumival, míg a pultra könyöklöm Skye mellett. Ő félig felém fordul, egyik karját átdobja a vállam fölött, s az oldalához húz. Amint a pultos pasi elénk áll és várakozón pislog ránk azokkal a nagy barna szemeivel, ő máris sorolni kezdi, mit kérünk, és bár egy pillanat erejéig elgondolkodom, mégis miért kér személyenként három pohárral, de végül, amikor kézhez kapom a kék színű, eléggé elkápráztató italomat, már nem is érdekel annyira.
Egy hosszú, de határozott mozdulattal eltüntetem az üvegpohár tartalmát, és utána beleharapok a Skye itala mellé járó citromba. Az arcom erőteljes fintorba torzul és kezeim ökölbe szorulnak, de amint eltűnik az égető, de jóleső érzés a torkomból, máris fecsegni kezdek.
- Láttad, milyen szakálla volt a faszinak? – kérdezem kíváncsian a sráctól, és a pultos felé bökök a hüvelykujjammal. Szerencsére ő már hallótávolságon kívül van és szolgál ki egy másik csoportot, úgyhogy nem zavartatom magam. – Konkrétan be volt fonva az a térdig érő szőr-rengeteg!
- Ez a szexepile – röhög fel, és helyet foglal a bárszéken. Az én kissé kótyagos fejemmel ez a feladat nehezebbnek bizonyul, mint eleve gondoltam, de hamar sikerül megoldást találnom – egyszerűen és nagyszerűen beállok Skye lábai közé, és két kezemmel nagyot csapok a combjaira. Ő felsikkant, amitől én felnevetek, viszont ettől hirtelen megszédülök, úgyhogy Skye bicepszébe kell kapaszkodnom addig, amíg már nem imbolyog alattam a talaj.
- Esküszöm, régen nagy piás voltam. Nem tudom, ezt a tulajdonságomat talán lecseréltem valami jobbra... – döntöm fejemet széles mellkasának. Farmeringe már szinte az este legelején lekerült róla, úgyhogy most egy fehér atlétában feszít előttem, mely remekül kiemeli izmos vállát, amire hirtelen kedvem lenne egy nagy, nagy puszit nyomni.

Egy idő után Skye lelép mellőlem, eredetileg szólni a többieknek valamiről, azonban utána már nem jön vissza, úgyhogy én kénytelen vagyok feltalálni magam, és elszórakozni egyedül is, mivel jelenleg nem érzem magam készen arra, hogy visszamenjek táncolni, mert félő, minden kijönne belőlem, amit eddig fogyasztottam, és igazán sajnálnám, mivel a holnapi rosszullétem lesz a bizonyítéka annak, hogy ez egy jó nap volt. Bár nem vagyok biztos abban, hogy még nem léptünk át egy másik napba... az agyam mindenesetre nem képes ilyen számításokra és magasröptű gondolatokra, úgyhogy az italomat kevergetve röhögök jókat a pultos csajjal. Időközben megjelenik mögöttem Liam, hogy haza kell mennie, majd hív egy taxit, és később Niall is bejelenti, hogy ő lelép, mert különben holnap teljes mértékben a padlón lesz. Nos, igen. Ők vagy sokkal frissebbek és használhatóbbak másnaposan, mint én, vagy egyszerűen csak nincs szükségük italra ahhoz, hogy jók szórakozzanak.
Vagyis, olyan sokra – javítom ki magamat nevetgélve. Kiara, a pultos lány igazán jófej, úgyhogy engem nem zavar az sem, hogy az emberek egyre inkább fogynak körülöttem, mert én elvagyok magamban, és bár nem tudom, a barátaim merre vannak, de úgy vélem, nem szükséges kifejezetten rajtuk lógnom csak azért, mert ők a barátaim... ismerkedhetek, nem?
- Helló – hallok meg egyszer csak egy hangot a hátam mögül, de mivel nem vagyok biztos abban, hogy nekem szól, ezért nem fordulok meg, nem is reagálok, mindössze tovább szürcsölgetem az italomat. Halványan érzékelem, ahogy valaki leül a mellettem lévő székre, úgyhogy szépen lassan oldalra fordítom a fejemet, hogy megkuksolhassam, mégis ki foglalhatott helyet éppen, de csak annyira, hogy az még ne legyen túl feltűnő. Egy halk „ugh” hagyja el a számat Harry arcának oldalát látva, és azonnal visszafordulok. Ebben az állapotban nem vagyok vállalható, és bár józanul azt mondogatom magamnak teljes magabiztossággal, hogy abszolút semmilyen hatással nincsen rám Mr. Jóképű, attól még nő vagyok, az Isten szerelmére! És ő is csak Mr. Jóképű...
Olyan, mintha a fejem előbb ért volna előre, mint a szemem, úgyhogy elég rendesen megszédülök. Bármi is ez a kék ital, elég rendesen taccsra vágott már mostanra, főleg, hogy ez a második. Vagy a harmadik? Ki tudja már...
- Miért kell mindig akkor felöntenem a garatra, amikor másnap valami fontos dolgom lenne? – nyavalygok, amint lehunyom a szemeimet, viszont ez csak rosszabbá teszi a szédülésemet. Harry halkan felnevet, majd elém tolja a poharát. Felhúzom az orromat, és a pohárért nyúlok azzal a céllal, hogy visszalökjem az előtte tátongó üres pultrészre. Éppen arról papolok neki, mennyire paff vagyok, és erre még adja alám a lovat? – hitetlenkedem, és már éppen szóvá is tenném, amikor Harry elkapja a csuklómat, és így szól.
- Csak víz – suttogja. – Amióta Andy kihozta nekünk az első kört, én nem ittam semmit sem. Csak vizet – bizonygatja, viszont amikor látja, nem éppen rá figyelek, hanem a csuklómra, ami köré művészujjai még mindig olyan érzékien ráfonódnak, elhúzza a kezét, és a nadrágjába törli a tenyerét, mintha csak az idegessége miatt izzadna.
Megeshetne?
- Hiszi a piszi – motyogom az orrnyergemet szorongatva, viszont nem bírom ki, és mégis a poharamért nyúlok. A szívószálamat megragadva tervezek beleinni a pohárba, amikor is Harry kirántja előlem. Utánakapnék, de éles fájdalom nyilall a fejembe, úgyhogy egy hang nélkül ejtem le magam mellé a kezemet. Nyöszörögni kezdek, és addig fészkelődöm, amíg el nem érek Harry-ig. A fejemet széles vállára hajtom, és lehunyom a szemeimet. Érzékelem, ahogy a rác megfeszül hirtelen tettem miatt, de nem húzódik el, és nem is lök el magától, úgyhogy én sem tervezek visszavonulót fújni. Főleg, mert olyan jól esik a közelsége. Na meg, mert hasogat a fejem... inkább erre fognám, ha lehet.
- Minden rendben van? – kérdezi egyszer csak halkan.
Felhorkantok.
- Minden rendben van? – Próbálom leutánozni mély hangját és erős akcentusát, aztán kitörik belőlem a nevetés, és visszahúzódom a helyemre. Összefonom a bokáimat, belefúrom a fenekemet a kényelmetlen székbe, majd újra Harry-re nézek, aki viszont nem éppen a pillantásomat keresi. Nem, Harry Styles éppen a melleimet fixírozza, úgyhogy lenézek magamra, és látom, ahogy az egyébként is elég keskeny anyagú felsőm elcsúszott a helyéről. Fintorogva visszahúzom oda, ahol lennie kéne, majd egyik szemöldökömet kérdőn felvonva nézek Harry arcába, aki viszont még mindig nem hajlandó felnézni. Majd, amikor már végigvezeti nyelvét alsó ajkán, felkaron csapom.
- Ejnye, Styles!
- Ejnye, Styles! – próbálkozik most ő az én hangom leutánozásával, kisebb-nagyobb sikerrel. Rázkódó vállakkal nevetek fel, és ezúttal nem törődök a szédülésemmel.
- Viccet csinálsz egy lányból?
- Csak abból, aki számít – búgja ellenállhatatlan hangján. Megforgatom a szemeimet, szinte már látom a szemgödrömet.
- Nem kell nyalnod, Harry – figyelmeztetem halkan, és oldalra fordulok, hogy leszálljak a magas bárszékről. – Fogok egy taxit, majd találkozunk.
- Elfutsz előlem? – szól utánam elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam, habár engem nem érdekel különösebben – csak megyek előre, kerülgetem az embereket, és próbálok nem visszafordulni, nem hasra esni és nem beleszédülni valakinek a karjaiba. Viszont nem kerülhetem el az elkerülhetetlent, és ismét megszédülök egy nekem dörgölőző test és egy fénycsóva miatt, így Harry könnyen beér, és a karjaimat elkapva a mellkasához húz. A tarkómat és a derekamat fogva tart, amíg össze nem szedem magam, viszont nekem még így, elködösült elmével is csak az jár a fejemben, hogy miért mond nekem ilyeneket?! Mi van Kendallel? Nem leszek egy játékszer, egy egy éjszakás kaland! Azonban több ital van bennem annál, hogy ezt ép ésszel felfogjam, úgyhogy kicsit távolabb húzódom, és ujjainkat összefonva kezdem rázni a csípőmet a zene ritmusára. Lehunyom a szemeimet, és remélem, a kócos hajammal és elkenődött sminkemmel nem nézek ki úgy, mint egy komplett idióta.
- Mit művelsz, Avie? – kérdezi Harry zavartan, noha hűvös ujjait nem szakítja el enyémektől. – Azt hiszem, hazakísérlek.
- Azt mondtad, nem ittál – súgom, míg kezeinket felvezetem magam mellett, és fejemet hátrahajtva rázom a csípőmet egy számomra ismeretlen számra.
Nos, ez egy olyan este, amit vagy nagyon bánni fogok holnapra, vagy nem is fogok rá emlékezni. Nem is tudom, melyiket szeretném inkább átélni.
- Nem is – állítja biztosan. – De nem kocsival jöttem.
- Béna – nevetek fel.
- Te vagy a béna!
- Nem, barátom, én csak be vagyok csiccsentve! – szakad fel belőlem a nevetés, és láss csodát, ezúttal semmi gondom sincsen. De nem vagyok eléggé koncentrált ahhoz, hogy ezen elgondolkodjam.
- Anno elég sokszor megtapasztaltam, milyen az, amikor te „be vagy csiccsentve”, barátosném! – veszi át a stílusomat, látszólag egy fokkal lazábban, ugyanis kicsit lazít az ujjai szorításán.
- Most egy elég szégyenletes dolgot teszek, Haz! Kérlek, ne hozd fel a közös múltunkat! – kiabálom túl a zenét, és felnyitom a szemeimet, hogy megkereshessem a tekintetét. Nem kell csalódnom, azok a hatalmas zöld szemek az arcomon nyugszanak. – Ugyan már! Nincs semmi jelentősége annak, ami itt történik! Skye-jal is táncoltam, Aidannel még szexisebben is, pedig ő a bátyám, wow! Te még csak a haverom sem vagy, Harry! Nem tudom, mi mik vagyunk most, de azt igen, hogy például Skye-hoz perpill több érzelem köt, mint hozzád, és... – Azonban ezen a ponton elakadok a hazugság-hálómban, amit a pia generált bennem.
Ugyanis Harry elég hatásosan belém folytja a szót azzal, hogy megcsókol, és ezzel két dolog nyilall hirtelen a fejembe. Egy, hogy még mindig imádom, ha puha, rózsaszín ajka az enyémhez ér. És kettő, miszerint Harry hazudott.
Igenis ivott az este folyamán, mivel a szájának whiskey íze van. És én ma este szerettem a whiskey-t.