2015. december 18.

Kettő // Helló, ex-esélyes Mrs Styles

A szombat villámgyorsan eltelik, lényegében semmitevéssel. Ronnie vasárnap elrángat vásárolni, hogy „azért nézzek ki valahogy”, de ettől nekem inkább verekedni lenne kedvem, nemhogy még kicsípni magamat. Végül mégis belemegyek a programba, így hetünk utolsó napját a plázában töltjük, s üzletről üzletre vándorlunk, hogy megtaláljuk a tökéletes összeállítást. Már rendesen fáj a lábam, mire Ronnie végre rábólint, úgyhogy javaslatomat elfogadva beülünk egy Starbucksba, melynek egyébként a függője vagyok, és egy hosszas kávés-pihenővel ünnepeljük eredményes napunkat.
Jelen pillanatban pedig az egész alakos tükrömmel szemben állok, s magamat vizsgálom a tükörben. Egy mintás, kantáros shortot viselek fekete köldökvillantós pólóval, ehhez az egyik kedvenc, ugyancsak fekete cipőmet választom, és egy számomra fontos ékszerrel a nyakamban nyilvánítom késznek magam. Mondjuk érdekes, hogy egy üzleti megbeszélésre megyek, mégis ennyire lengére veszem a figurát; viszont ez teljes mértékben az én stílusom, Ronnie-val közösen választottuk a ruhadarabokat, és a öltözetem az, melyből sosem adnék alább, mert ha más fajtájú göncökbe bújnék, máris idegenkednék a saját bőrömben. Mégis olyan különös ez az egész. Már a helyzet, gondolom. Hogy valamilyen szinten tetszeni szeretnék a srácoknak, neki, de valahogy mégsem. Ez őrültség, ezzel tisztában is vagyok, de betudom annak, hogy nő vagyok. Hiszen lételemünk ez az egész. Szerintem mindenki megelégszik ezzel a magyarázattal, vagy ha nem, akkor az le van szavazva.
- Elkészültél? – nyit be a szobámba barátnőm, majd mosolyogva mér végig, tetőtől talpig. – Hujujj, de dögös itt valaki!
Felnevetek.
Körbefordulok tengelyem körül, és elismerő bókokat várok, melyek meg is érkeznek. Dobnak egyet az önbizalmamon, mégis, ahogy átlépem a küszöböt és kint tudom magam a kerítésen is, kedvem lenne elfutni az ellenkező irányba. Aztán végül lábaim mégis a kocsim felé visznek, és a következő, amit észlelek az az, hogy megérkezek a megbeszélt helyszínre. Nem merek mozdulni, de mivel korábban is érkezek, mint kellett volna, ezért a rádiót visszakapcsolva próbálom elütni az időt. Ölembe ejtett kezeimet vizslatom, és megpróbálkozom a lenyugtatásommal.
Muszáj csillapodnod, Heart! Ha elbőgöd magad, csak rosszabb lesz! – győzködöm saját magamat.
Telefonomat kezembe véve ellenőrzöm az időt, és észreveszem; pont annyi, amennyinek kell lennie, amikor én belépek. Úgy képzelem el ezt az egészet, hogy én besétálok, és minden szem rám szegeződik, majd elhúzzák a szájukat, esetleg fel is horkantanak, és visszafordulnak oda, ahonnan rám kapták tekintetüket. A helyzet kínos, a hangulat feszengő én pedig a sírás szélén állok, amikor is jön Liam – nem, nem foglalkozom azzal, hogy mennyire utálhat ő pillanatnyilag –, és kiment a helyzetből. Igen, így képzelem, azonban máshogy alakul. Nem számítok ugyanis az épület előtt szobrozó rajongókra, akik amint meglátnak kiszállni az autómból, egyből megrohamoznak, és én egyszerűen nem tudok szabadulni tőlük. Percek elteltével is ugyan ott tartok; nemlegesen, de megpróbálva minduntalan kedvesen válaszolni a kérdéseikre, és kitérő válaszokat adok, miközben összeszorított ajkakkal esedezem az égiekhez azért, ne érkezzen egy olyan kérdés: „Miért te szervezed az exed rendezvényét?” „Ava, mit gondolsz Harry és Kendall kialakuló kapcsolatáról?” Erre nem tudnék értelmes választ adni, ugyanis nincs olyan. Bár szerintem senki sem várná el tőlem.
- Elnézést, utat kérnék! – hallatszik egyszer csak egy ismert, férfias és mások számára ijesztően ható hang, mire fellélegzem. Keith tűnik fel, és kezét hátamra rakva kezd tolni a hátsó bejárat felé. Mióta nem láttam, egészen megváltozott: kicsit pocakosabb lett, és az arca is megváltozott egy picit. De tudom, hogy ő az, Keith Palmer, mert azért az ember nem változik olyan rengeteget két és fél év alatt... legfeljebb én. Mivel mikor még Londonban éltem, a hajam rövid volt és szőke, most pedig inkább ombrés, hosszabb, s árnyalatnyit göndörebb is. A stílusom is más, de legfőképp a világról való nézetem változott meg, azt hiszem. 
- Üdvözöllek körünkben, kislány! – ölel magához futólag, mikor már valamivel biztonságosabb területre érünk: be az épületbe, az üvegfalakon keresztül látva és hallva már csak a fanokat. 
Legalább ő nem utál – ez haladás. Azért felvillanyoz a tény, hogy a menedzserük nem vet meg annyira, mint feltehetőleg majd ők
Bár belegondolva, hogy neki oka sem lenne sok... Máris lehangol a dolog.
- Én is örülök neked, Keith – mosolygok fel rá halványan, majd összerezzenek, mikor megérzek két kezet a csípőmön. A drága és számomra kicsit zavaró és kábító illatú kölnijét egyből felismerem, és önkénytelen fintorba torzul az arcom. – Caleb... Hát te is ideértél?
- Te késtél el, cica – nevet fel, mire egy kényszeredett mosollyal megrázom a fejem, és lefeszítem ujjait az oldalamról. Vele szembe fordulok, és igyekszem kizárni a gondolatot, mennyire közel is állok hozzá, s mennyivel magasabb nálam. Tekintetem kétségtelenül gyönyörű barna íriszeire vezetem, majd lefelé húsos ajkain, míg végül kiszúrok magamnak egy gombot az ingén, mely pont egy vonalban van az orrommal, és inkább azt fixírozom úgy, mintha olyan izgalmas lenne, mint a fizika, teszem azt.
Hiszen azt mindig is imádtam.
Már éppen nyitom a számat, hogy válaszoljak valami hozzám illően frappánsat, mikor is egy hangos, jókedvű nevetést hallok, s annak irányába kapom fejemet. Ereimben megfagy a vér, megremegnek a lábaim, és hatalmas gombóc szorul a torkomba. A következő pedig amit látok az az, hogy a fordulóban feltűnik a One Direction, és amint meglátnak, megütközve merednek rám.
Nos, innentől válik izgalmassá ez az egész. Ugyanis minden erőmet összeszedve sem tudom megakadályozni azt, hogy tekintetem összefonódjon Harryével. Minden erőmet összeszedve sem vagyok eléggé kitartó ahhoz, hogy elszakítsam a pillantásomat, és megindulva feléjük, köszönjek is nekik. Mert letaglóz a tény, hogy majdnem három év elteltével újra látom azt a személyt, akit eddig csak az álmaimban szerepeltettem, s utoljára az oltárnál láttam azzal a megdöbbent, fájdalmas és értetlen tekintettel.
- Ava? – érkezik a kérdés, mire unokatestvéremre kapom tekintetemet, végre valahára megteszem ezt a nehéz lépést. Elszakítom pillantásomat Harryről. A szívem a torkomban dobog, lüktet a fejem és alsó ajkam megremeg, mikor tekintetem végigvándorol a négy alakon. Hiányzik közülük Zayn, nekem is és nekik is, tudom, de vele azóta beszéltem és találkoztam is, s tisztában vagyok vele, ő nem utál. Zayn az egyetlen. Na jó, az unokatesóm sem, legalábbis remélem, de ez mellékes. Valamilyen szinten azért elvárt. Vagy neki is lenne oka gyűlölni engem? Megtörténhetne? Ennek gondolata jobban megrémiszt, mint azt valaha is kifejezném, vagy mondanám bárki előtt, és ijesztőbb a tény, hogy ez megtörténhet, mint az, hogy itt vagyok, s azzal a négy személlyel szemben állok, akikkel azt hittem, soha többé nem találkozom.
Bólintok, miszerint igen, én vagyok az, mert nem bízom a hangomban. Félek a reakciójuktól. Félek a megjegyzéseiktől; Félek a Harryvel való találkozástól. Számítok a kiabálásra, legfőképp Louis-tól, míg Liam részéről egy ölelést várnék. Niall bárhogy reagálna, akkor is jólesne tőle valami, Harry felől pedig megelégszem egy döbbent, eltátott szájú bámulással, mert az ő helyében én sem tennék másképp.
Az agyamban kavarognak a gondolatok, lehajtom fejemet, és legszívesebben Calebre ordítanék, amiért az oldalához húz, de nincs erőm eltolni magamtól. Mikor felpillantok, látom Harry tekintetében a fájdalmat, majd ahogy összeszorítja ajkát, és elfordítja a fejét. A kisördög a vállamon közbeszól, ne sajnáljam, hiszen neki is kezd kialakulni valami Kendallal, akkor engem miért zavarjon az, hogy ő mit gondol az én nem létező szerelmi életemről? Viszont ezen gondolatok ellenére úgy érzem, sírni tudnék. Azt hiszi, összejöttem valakivel, aki nem ő. Rohadt meg, Caleb Ewars! Rohadj meg, Brandon Ewars ott, ahol vagy, amiért nekem adtad ezt a rohadt melót! De miért is érdekel az engem, ha Harrynek rossz? A válasz nyilvánvaló.
Mert tudom, hogy ezt jobban át kellett volna gondolnom. Tisztában vagyok az érzéseimmel. Hiszen az ember nem tudja elfelejteni az első szerelmét... Akinél keresve sem talál jobbat. Mert igen, én kerestem. De rohadtul nem ment, mivel mindenkiben őt kutattam, és ha a kiszemeltem nem választotta szét színek szerint a gumimacikat és a Skittlest, már mehetett is a búsba.
Ez egy volt Harry azon szokásai közül, amiket kezdetben szörnyen zavarónak és gyerekesnek tartottam, később viszont, mikor megfeledkezett róluk, az kiverte nálam a biztosítékot.
Aztán Liam megindul felém. A többiek a pasis összetartás miatt nem teszik ezt, pedig tudom, más helyzetben Niall lenne az első, aki kezdeményezne. A legjobb barátom. Volt. 
Amint Payno elém ér felkap, és szorosan magához ölelve megpörget a levegőben. Halkan felnevetek, átkarolom a nyakát, és szorosan lehunyom szemeimet. Örülök, hogy ő nem idegenkedik tőlem, pedig megérdemelném. 
- Hiányoztál, Bipi – suttogja, mikor letesz, s nem enged. Azon a beceneven hív, melyet még Niall adott nekem évekkel ezelőtt, és ez mosolygásra késztet. Semmi logika nincs benne, maximum talán annyi, hogy Nialler mindig is viccesnek találta a „bipoláris” kifejezést, majd egyszer, mikor ezt közölte velünk én voltam az egyetlen, aki ezen felnevetett, a többiek csak unott arccal vizslatták a szőkét. Mert ő volt az én idióta legjobb barátom, és csak én értettem a zagyva gondolkodásmódját.  – Hogyhogy itt vagy? Mi történt, mióta nem beszéltünk? És ki ez az alak? – bombáz  kérdéseivel, az utolsónál ellenségesen Calebre pillant. Mellkasához von, egyik kezével derekamat öleli, másikkal a tarkómat fogja, s magához, a mellkasához húz, szorosan tart, levegőt is alig kapok. Arcát a nyakhajlatomba temeti, durván le kell hajolnia ehhez, de nem érdekli. A fene az alacsony mindenemet! – Jobbat is találnál, Ava. Jobbat is találtál már.
Felnyögök, és eltolom magamtól. Ő felegyenesedik, és tekintetemet keresi, amit én nem vagyok hajlandó rávezetni. Ezzel az egy mondattal elrontotta a kedvemet. Már ha van még egyáltalán hova rontani...
- Jó, de most komolyan! Ki vagy te? – szól végül feladva, és Caleb felé fordul. Morcos arccal méregeti, cseppet sem kedves tekintettel illeti. Majdnem felnevetek a helyzeten, de visszafogom magam. A legviccesebb pedig az, hogy bárhogy is nézzük, Caleb erősebb nála – bizony, még Liamnél is –, mert naponta kondizni jár, az unokatesóm viszont magasabban áll a társadalmi létrán, s a munkatársam csak emiatt hunyászkodik meg előtte.
- Avának a... – kezdi, de aztán kérdően felém fordul, mégis hogyan folytassa. Megkönnyebbülök, hogy nem nyögi be egyből, a „pasija vagyok, bakker!”, de ugyanakkor látom a szemében, ezt a habozást is direkt csinálja. Basszus. – ...társa lennék én, Caleb Ewars. – Adja végül a kétértelmű választ, és Liamre vigyorog, amolyan fölényesen.
- A társa miben? – faggatózik tovább az unokabátyám, figyelmen kívül hagyva a helyzetet, és a szinte már égető pillantásokat.
Mind az ötöt, vagy esetleg többet is.
- Mi ez, vallatás? – röhög fel Caleb hitetlenül.
Alaphelyzetben imádja, ha ő van a figyelem középpontjában, most mégsem élvezi túlzottan, már a látottak alapján.
- Veheted annak is, ja – biccent ellenségesen. – Én csak úgy hívnám, érdekel, kivel tölti az idejét az unokahúgom, ha már a létező legjobb embert eltaszította maga mellől. Egy seggarccal meg ne álljon már össze, ha kérhetem, annál nincs lejjebb! – pillant rám jelentőségteljesen.
- Liam, kérlek – nézek rá fagyosan, halkan beszélek. Tessék, itt az, ami nekem jár. A bunkózás, a flegmázás. Köszi szépen. – Ezt majd intézzük el akkor, ha csak ketten leszünk, rendben? 
Válaszul csak kimérten bólint, majd átkarolja a vállamat, az oldalához von, és elhúz Caleb mellől. 
Nem szeretnék közelebb menni a srácokhoz, de Liam megállíthatatlan. Pontosan egy lépésre torpan meg tőlük, és biztatóan pislog rám, majd a srácokra, hogy vegyem már a célzást, és ne rontsam tovább a helyzetemet.
- Ühm... Sziasztok, fiúk – nyögöm ki végül, és ajkam belső felét rágcsálva pillantok fel Liam arcára, majd végig a srácokon. Harryn gyorsan tovább siklok, mert érzem, ha nem így tenném, elsírnám magam.
Viszont azt még ki tudom venni, hogy megbámulta fedetlen lábaimat, s észrevette a még régebben tőle elcsórt nyakláncát a nyakamban. A kis repülőt. Mert ezt napi szinten felveszem. És nem érdekel, ki mit gondol a tényről, hogy az exem ékszerét viselem és imádom, mert őszintén szólva nem igazán érdekel.
- Hello, ex-esélyes Mrs Styles – köpi szinte felém a szavakat Louis, mire felvont szemöldökkel nézek rá. Számítottam arra, hogy nem fog örülni nekem, de arra azért nem gondoltam, hogy ennyire gonosz lesz! A legjobb barátját, a lényegében testvérét bántottam és aláztam meg, törtem össze és hagytam el, nyilván nem borul a nyakamba, és fog térdre borulni előttem, és hálálkodni...
- Szia, Louis – köszönök neki külön, nyomatékosítva benne, nem érdekel.
Legalábbis látszólag. 
- Ava, hogyhogy itt vagy? – érkezik a kérdés Nialltől. Arca semleges, karjait összefonja mellkasa előtt, és előre hátra billen a furcsa, tőle számomra szokatlan cipőjében. Kérdése inkább a csönd megtörésére szolgál, mintsem tényleges érdeklődés, ez pedig kicsit érzékenyen érint, főleg tőle, és attól az arctól, ahogyan kérdését feltette.
Elhúzom a számat.
Olyan kellemetlen ez az egész... Régebben mindent megosztottunk a másikkal, fürödtünk együtt és látott smink nélkül, a legrosszabb napjaimon is ő volt velem, erre meg olyan kimérten és idegenen beszélgetünk a hall kellős közepén, hogy belesajdul a szívem.
- A főnököm azt mondta, engem kértetek meg a partytok megszervezésére – válaszolok halkan, és bizonytalanul nézek a szőke srácra, miközben megvonom a vállam, amolyan „én sem tudom a többit” módon. Arcáról nem tudok semmit sem leolvasni, csupán szemöldökét vonja fel, majd elszakítja tekintetét enyémtől, és a cipőjét fixírozza, összevont szemöldökkel, mélyen gondolataiba merülve, innentől kezdve kizárva a jelenleg történteket.
- És te egyből lecsaptál az alkaromra, mi? – érdeklődik gunyoros hangnemben Louis, mire Harry oldalba böki a könyökével. Majdnem rámosolygok, hiszen hálás vagyok, ha leállítja a haverját de félek, akkor inkább hagyná, és még buzdítaná is, úgyhogy egyből elvetem az ötletet, és összekulcsolt ujjaimat leejtve az egyik gyűrűmmel kezdek játszani.
Vagyok annyira elvetemült, hogy mindig, mikor ezt cselekszem elgondolkodok, milyen lenne a saját, eljegyzési gyűrűmmel elszórakozni unalmamban, illetve idegességemben-szorongásomban... De mind tudjuk, ez már lehetetlen, főleg, hogy azt Harry komódján hagytam.
- Nem volt esélyem elutasítani. Ráadásul ne haragudj meg, Tomlinson, de ha nem tudsz semmit, ne is ítélkezz! Azért vagyok itt, mert ez a munkám! El tudom választani a magánéletemtől, egészen könnyen megy, ráadásul a társam – Használom a Caleb által használt kifejezést. –, Caleb is velem van annak érdekében, hogy összeszokjunk, és később közösen menjünk Miamiba, az ottani céghez. Szóval megragadtam az alkalmat, eltaláltad. Szerettem volna kurvaszarul érezni magam a történtek után a veletek való találkozástól, hogy aztán napokig magam elé meredve üljek a szobámban, szinte fotoszintetizálva, mindössze azért, hogy egy kicsivel több fizuért idegeljen ki a világ! – válaszolok ingerülten és eldöntöm, nem kell ez nekem. Megértem, ha mérges rám, de akkor is szükségtelen flegmáznia még úgy is, ha joga van hozzá! Annyi mondjuk nincs, mint Harrynek lenne, de az összetartás és a támogatás nagy úr a pasiknál, ha jól tudom. Jó, a mérleg felé billen, de akkor is! Bennem is van tartás, becsülöm magam annyira, hogy nem kell ezt elviselnem. Ezért döntök úgy, hogy Calebbe karolva átmenjek egy másik terembe, és megkeresve Keitht, elkezdjük megbeszélni azt, amiért itt vagyunk. A rendezvényt, melynek megszervezése maga lesz a kín, ezt már most érzem.

8 megjegyzés:

  1. Ahh *____*
    Louis visszavehetne a flegmázás ól...
    Caleb pedig irritaló xd
    Amugy az unokatesó szerepére Niall-t gondoltam xd
    De kellemes meglepetés ért!:)
    Siess xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy sikerült meglepnem, bár szerintem várható, hogy Leeyum-ot is valamilyen szinten a középpontba a főszereplők közé vegyem, ha már egyszer a férjem... :"D
      És annak is örülök, hogy sikerült már most valamiféle érzelmet kiváltanom a karakterek iránt!

      RS xx

      Törlés
  2. Nem ilyennek képzeltem az első találkozást, de így is cuki volt :D Lou szívem kis védelmezése <3 Még mindig zabálom az iróniád :D
    Pusz:*
    -B.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Érdekel, hogyan, írd már meg! *w*
      Örülök, hogy tetszett és igen, Lou már csak ilyen. :3

      RS xx

      Törlés
  3. Imadom😍 (soz hogy csak annyit irok de kurvara nem tudok mit mondani😂)
    Care xx

    VálaszTörlés
  4. Kedves Resonelll!
    Huha, nem semmi egy találkozásvolt!
    De..ez érhető is..
    Azért az tetszett , hogy az unikatestvére azért megölelgette...de az Ő beszolásase volt semmi Caleb felé :)
    Na és Harry könyökölése..mikor mát érezte, hogy a tarsa beszòlàsa tul sok tul durva...nagyon tetszett!
    Imadtam az egesz fejezetet!
    Szép napot mára!
    Elore is Kellemes Ünnepeket Kìvánok Neked!
    Szia
    BezTina

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, igyekeztem, ha nem is teljesen, de azért élethűre írni... És örülök, hogy bejött! Liam nem bírja Calebet, de ez viszonzott... És én imádom a kettősüket, mert még sok mindent tartogatok a számukra! :D
      Harry egy cukimanó, és igazából örülök, hogy ezt kiemelted, mert ez egy fontos momentum a történet folyamán!
      Neked is, Drága! <3

      RS xx

      Törlés